A rendfokozat a küszöbig él

Ha elkísérném egy szolgálati napján, melyik pillanatban érteném meg leginkább, milyen lelkész Székely Attila?

A lelkészt és az embert nem lehet elválasztani egymástól. Családapa vagyok, reggel elviszem a gyerekeimet az iskolába, aztán bejövök a laktanyába. Az is én vagyok, amikor elmegyek futni, és vasárnap az istentiszteleten is szolgálok: a feleségem református lelkész, neki besegítek. A lelkészség, a család, a sport együtt tartozik az életemhez.

Őrnagyként és lelkészként van jelen a katonák között. Hogyan épül fel a bizalom egy olyan közegben, ahol a rendfokozatnak nagy jelentősége van?

Azt tanultam meg, hogy erőszakosnak lenni és bizalmaskodni sem szabad. Olyan közeget kell teremteni, ahová a katona nyugodtan, félelem nélkül jöhet. Azt szoktam mondani azoknak, akik megkeresnek, hogy a rendfokozat addig a küszöbig él, amíg be nem lépnek rajta. Utána én elsősorban lelkipásztor vagyok, ő pedig az az ember, akinek remélhetőleg szüksége van a lelkipásztorra. Az alázat fontos része a szolgálatnak. A honvédségben az emberek komoly feladatokat végeznek, sokszor erejüket megfeszítve. Nem én vagyok az első számú ember: akkor kell jelen lennem, amikor szükség van rám. Természetesen a rendfokozat távolságot is teremthet. Főhadnagyként vonultam be, egy legénységi állományú katonának már ez is jelentős különbség lehetett. Meg kell dolgozni azért, hogy érezze: érte vagyok itt. Amikor megismernek, egyre inkább látják, hogy bármilyen rendfokozatom van, lelkipásztorként vagyok közöttük.

Milyen otthonból indult, és kik formálták a hitét?

Nagyon meleg családi otthonból jöttem. Édesanyám egyedül nevelt fel, a nálam tíz évvel idősebb nővéremmel együtt nagy szeretettel vettek körül. Sátoraljaújhelyen születtem és gyerekeskedtem, az általános iskola után pedig a sárospataki református gimnáziumba kerültem. Sárospatak és a kollégium ma is központi helyet foglal el a szívemben. Meghatározó tanárokkal és lelkipásztorokkal találkoztam ott. Fontos közeg volt a sátoraljaújhelyi református gyülekezet is. Berényi József helyettes lelkészként egyszerű emberi szavakkal hirdette az örömhírt, és teleprédikálta a templomot. Később Kádár Ferencet és feleségét, Iszlai Évát választotta meg a gyülekezet. Ifjúsági közösség formálódott, olyan igehirdetéseket hallhattunk vasárnapról vasárnapra, amelyek szinte észrevétlenül készítettek fel a lelkészi szolgálatra. Pedig akkor még nem lelkésznek készültem.

Mi volt az eredeti elképzelés? Milyen pályára készült?

A történelem vonzott. Sokat ültem nagyapám mellett a nyári konyha előtti zöld lócán, és kérdezgettem. Érdekelt a világháború, a forradalmak, ő pedig, aki a huszadik század nagy részét végigélte, sok mindenről tudott mesélni. Nem voltunk tehetősek, gyakran könyvet kaptam karácsonyra, születésnapra. Az olvasással egyre inkább kitárult előttem a világ. Sárospatakon Szatmári Sándor történelemtanárom tovább erősítette ezt az érdeklődést. Azt tanította, hogy a történelmet magyar, sárospataki és európai szemmel kell nézni. Közben egy másik irány is megnyílt. A gimnáziumi éveim alatt elhívtak egy hejcei hittantáborba. Victor István vallástanárom, a felesége és az ott lévők olyan szeretettel vettek körül, hogy az csodálatos volt. Ott találtam rá Istenre. Azt éltem át, hogy az Úristen engem is szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Bennem pedig egyre erősebben élt a kettősség: szeretnék történelemmel foglalkozni, de Istennek is szolgálni akarok.

Mi tartotta vissza a lelkészi hivatástól?

Láttam magam előtt azokat a lelkészeket, akikre felnéztem, és azt gondoltam: én soha nem leszek ilyen. Nem fogok tudni úgy prédikálni, fiatalokkal beszélgetni, gyülekezetet vezetni. Nagyon magasnak éreztem a lécet. Közben a történelem iránti szeretet is erősen vonzott. Mégis, amikor reggel kinyitottam a Szentírást, vagy istentiszteletre mentem, újra és újra azt kaptam az Igéből, hogy lelkésznek kell mennem. A hejcei kis csapattal a gimnáziumban reggeli áhítatokon vettünk részt, ezek is ebben erősítettek. Amikor jelentkezni kellett, kitaláltam egy alkut: beírom a Károli Gáspár Református Egyetem történelem–vallástanári szakát. Vallástanárként szolgálhatok Istennek, és történelemtanár is lehetek. De ott motoszkált bennem, hogy a pataki teológiát is be kellene írnom, így azt is megjelöltem. A két többnapos felvételi azonban ugyanarra az időpontra esett. El kellett döntenem, hová megyek. Felszálltam a vonatra Sátoraljaújhelyen, és még ott is előttem állt a választás: leszállok Patakon, vagy elmegyek Budapestig. Leszálltam Patakon. Így kezdődött ez az utazás. Az első év nehéz volt. Ókortörténet és középkor helyett bibliaismeretet, hébert és görögöt tanultam. A második évre éreztem azt, hogy jó helyen vagyok. Később pedig elvégeztem a történelem szakot is.

Tizenhárom év gyülekezeti szolgálat után miért érezte úgy, hogy változtatnia kell?

Egy kis gyülekezetben sokféle feladat vár a lelkészre, amelyet más nem fog elvégezni. 2016-ban azt éreztem, hogy ebbe kezdek kicsit belefásulni, elfogyni. Eljutottam egy pontra, amikor változtatni kellett: vagy a helyben végzett szolgálatunkon, vagy más gyülekezeti közeget keresünk, esetleg valami egészen másba kezdünk. A tanítás is szóba jött, hiszen volt történelemtanári diplomám. Sokat gondolkodtunk és imádkoztunk a feleségemmel azért, hogy az Úristen mutassa meg, hogyan tudnánk neki jobban szolgálni. Ez volt a legfontosabb. A feleségemmel egy gimnáziumba és egy teológiára jártunk, Sárospatakon ismerkedtünk meg.

Hogyan lett ebből tábori lelkészi szolgálat?

Korábban nem volt ilyen elképzelésem. A teológián elsősorban gyülekezeti lelkésznek készültünk, a tábori szolgálatról keveset hallottunk. 2016 őszén Mészáros László és az akkori püspök, Jákob János részéről érkezett a megkeresés. Először azt kérdeztem magamtól: miért pont én? Édesanyám nagyon féltett ettől a váltástól, a feleségem viszont biztatott, mert érezte, hogy testhezálló nekem ez a közeg. A döntéshez a nővéremmel folytatott beszélgetés vitt közelebb. Ő pszichológus. Megkérdezte, mi a legfontosabb számomra a lelkészi szolgálatban. Azt feleltem: Krisztust szeretném hirdetni, leginkább azoknak, akik távol vannak az Úrtól. Erre azt mondta, hogy szerinte a honvédség ideális hely erre. Ahogy kimondta, rögtön éreztem, hogy igaza van. Letettük a telefont, bementem a feleségemhez, és azt mondtam: tábori lelkész leszek. Fontos volt az Oláh Emil ezredessel folytatott beszélgetés is. Egy balatonfüredi konferencián találkoztunk, ő akkor érkezett haza Irakból. Elmondta a szolgálat színét és fonákját. Annyira felzaklatott mindaz, amit hallottam, hogy egész éjjel nem aludtam. Másnap Tihanyban félmaratont futottam, és szerintem életem legrosszabb versenyét teljesítettem. Ma már nevetek ezen, de akkor alaposan megküzdöttem a döntéssel. Hiszem, hogy jó döntés született, Isten akarata volt, hogy itt legyek.

Mit hozott magával a kis somogyi gyülekezetekből a katonák közé?

A közvetlenséget. Kaposfőn, Csökölyben és a többi kis közösségben a lelkésznek oda kell állnia a másik mellé. Meg kell szólítania, ismernie kell az embereket. Ha munka van a templomkertben, természetes, hogy felveszem a munkásruhát, ásót ragadok, és a többiekkel együtt dolgozom. Emellett a tízhetes alapkiképzés is sokat adott. Ott a kiképzendők között nincs rendfokozat, mindenki egy. Tudták rólam, hogy tábori lelkész leszek, de ugyanazokat a feladatokat kellett végrehajtanom, mint a mellettem álló tizennyolc éves fiatalembernek. Ott megtanultuk, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk.

Hol találkozhatnak önnel, és milyen gondokkal keresik meg?

Minden hónap utolsó péntekén van istentiszteletünk, többnyire ökumenikus alkalom, hiszen katolikus szolgatársam is van. Bárki jöhet lelkigondozói beszélgetésre, vagy egyszerűen csak bejöhet. De számtalan más kapcsolódási pont is van: a gyerekeink egy iskolába járnak, találkozunk a városban, a református bálon vagy közös futásokon. Huszonhárom éve élünk Somogyban, sok katonát még a gyülekezeti szolgálatból ismerek. Van, aki azt mondja, hogy a munkája miatt nem tud bejönni az irodába, de délután vagy este szívesen beszélgetne. Más pedig vasárnap jön ki istentiszteletre, és utána keres meg. A problémák is igen sokfélék: életvezetési kérdések, családi gondok, gyermeknevelés, főnök és beosztott viszonya. A katona ugyanazokkal az emberi nehézségekkel is szembesül, mint bárki más.

Hogyan beszél a hitről annak, akinek az egyház nyelve idegen?

Ugyanazt a Krisztust hirdetjük a katonák között, mint egy kis somogyi vagy egy nagy tiszántúli gyülekezetben. Ugyanakkor addig is el kell jutni, hogy valaki elfogadja az istentiszteletre szóló meghívást. Ha szolgálati úton együtt ülünk az autóban, beszélgetünk, megismerjük egymást. Nem szabad ajtóstól rontani a házba. Nem azzal kezdem, hogy meg kell térnetek: előbb lássák az emberi oldalamat, azt, hogy ki vagyok. Egy hívő pedagógus, hentes vagy kőműves is a mindennapi cselekedeteivel, helytállásával próbál só és világosság lenni. Nekünk is ez a feladatunk.

Melyik találkozásában érezte meg különösen, hogy érdemes ezt a szolgálatot végeznie?

Az alapkiképzés végén minden kiképzőmnek adtam egy katonai Bibliát: egy terepszínű kis kötetet, amely a zsoltárokat és az Újszövetséget tartalmazza. Később, talán a déli határon, találkoztam az egyikükkel. Előhúzta a zubbonya zsebéből a Bibliát, és azt mondta: „Itt van velem.” Ezt soha nem felejtem el. Egy másik emlék egy veszteséghez kapcsolódik. Egy kiváló kaposvári katonánk és sportolónk súlyos betegségben nagyon gyorsan meghalt. Az egyik futó- és katonatársunk, aki nem látogatta sűrűn a kápolnát, bejött, és azt mondta: jó lenne egy istentisztelet, amelyen megemlékezünk róla. Néhány nappal a halála után a katolikus szolgatársammal együtt álltunk itt. Eljöttek a hozzátartozók, zsúfolásig megtelt a kápolna, még kint is álltak. Olyanok is eljöttek, akiknek nem sok közük volt az egyházhoz, de akkor fontosnak érezték, hogy itt legyenek, és együtt legyünk.

A katonai hivatásban az élet védelme akár a saját élet feláldozását is jelentheti. Mit jelent ez önnek lelkészként és családapaként?

A katonai esküt én is elmondtam. Nekem a legfelemelőbb része az a mondat, hogy „életem árán is megvédem”. Már az esküre készülve megborzongtam ettől, de igazán az első misszióm előtt értettem meg a súlyát. Átvillant bennem: mi történik, ha valóban előáll az a helyzet, amikor ezt kell megtennem? Hiszen van családom, feleségem, gyermekeim, életem. Mégis úgy gondoltam, és ma is így gondolom, hogy ha letettük ezt az esküt, komolyan kell vennünk. Számomra ez a hűség azokhoz, akik mögöttem állnak, bíznak bennem és szeretnek. Tisztelet illeti azokat, akik az életüket adták, és azokat is, akiknek nem kellett hősként meghalniuk, de hősként tudtak élni a mindennapokban. Gyermeket neveltek, ellátták a feladatukat, helytálltak. Lehet, hogy semmit sem tudunk róluk, mégis tisztességgel és becsülettel megtették, amit meg kellett tenniük.

Miben formálták a saját hitét a katonák között eltöltött évek?

Azt hiszem, sikerült leszedni róla a sallangokat. Isten néha smirglipapírral kifényesíti az embert, leszedi a kiálló tüskéket, máskor komolyabb beavatkozásra van szükség. A lelkészben is kialakulhatnak olyan gondolatok, szokások, amelyek nem Isten dicsőségét szolgálják. Minden hivatásban vannak ilyen fölöslegesen magunkra vett dolgok. Ez a közeg sok mindent lemetszett rólam. Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, és a katonák között szolgálhatok: sok mindenben jó irányba alakítottak, formáltak.

Milyen személyes emlékeket őriz a külszolgálatból?

Két emlék: az elköszönés és a megérkezés. Az elköszönés nagyon rossz, és ezt minden családos katona átéli. A tábori lelkész sem kivétel. Hosszú hónapokra kell búcsút venni az otthoniaktól. A legutóbbi koszovói misszió előtt a debreceni repülőtéren ültünk, és láttam egy fiatalemberen, hogy először indul ilyen útra, nehezen viseli. Azt mondtam neki: „Figyelj, nemcsak neked rossz, mindannyiunknak rossz, akik itt vagyunk.” A megérkezés viszont hihetetlen öröm. Nem felejtem el, ahogy a gyerekeim megöleltek, és kimondhattuk, hogy ez véget ért. A legutóbbi misszió hat hónapjának vasárnapi istentiszteleteit az elindulástól a megérkezésig tartó útra fűztük fel. A megérkezéshez a 126. zsoltár kapcsolódott, amelyben arról olvasunk, hogy amikor az Úr visszahozta Sion foglyait, olyanok voltak, mint az álmodók: megtelt a szájuk nevetéssel, örömkiáltás volt az ajkukon. Már az első kinti istentiszteleten azt mondtam, hogy eljön ez a pillanat, amikor ujjongva megyünk haza. Jó volt külföldön lenni, sok mindent megéltünk együtt, és mindkét misszió katonáiért hálás vagyok. De amikor sok emlékkel a szívünkben megérkezünk, és várnak bennünket, annál nagyobb öröm szerintem nincs.

Mit ad önnek a sport, a futás?

A Tűzszekerek című film egyik mondata jut eszembe: „Amikor futok, érzem, hogy Isten gyönyörködik bennem.” Gyerekkoromtól sportoltam, futottam, futballoztam, de amikor lelkész lettem, akaratlanul felhagytam vele. Annyira fontosnak gondoltam magam, annyi lelkészi teendőm volt, hogy úgy éreztem, erre nem érek rá. Tizenkét évvel ezelőtt tértem vissza a futáshoz. Nagyszerű érzés kimenni a természetbe, futni, végigérni egy távon, és megtapasztalni, hogy ezt is meg tudtam csinálni. Hiszem, hogy ezzel is lehet szolgálni. Sok mindent nem tudok adni az Úristennek, de a lépéseimet, az erőfeszítéseimet igen. Ha ezt a keveset képletesen leteszem a kezébe, hiszem, hogy szívesen fogadja. Az egész családunk sportol. Ha tehetjük, közösen is elmegyünk sportolni, például fallabdázni, biciklizni. Örömünket leljük benne.

Mit mondana annak a lelkésznek, aki most fontolgatja, hogy a katonák közé menjen szolgálni?

Először tegye fel magának a kérdést: mi a legfontosabb a lelkipásztori szolgálatában? Ha erre tud válaszolni, azt is tudni fogja, merre szeretne menni. Itt katonák, fiatalok között vagyunk, misszióban nemzetközi közegben szolgálunk, rendet és fegyelmet tanulunk. Isten pedig lehasogatja rólunk azokat a díszítéseket, amelyekre nincs szükségünk. Azt mondanám: ne félj, légy bátor, és tedd azt, amire Isten hív! Bátran lehet rá hagyatkozni. A lelkész ne féljen attól, hogy szolgálnia kell. Ha Isten elküldi valahová, menjen vele bátran. A jó pásztor nem azt mondja, hogy előre, hanem azt, hogy utánam. Én ezt megtapasztaltam. Ezért bízhatunk abban, hogy lesz áldás a szolgálatunkon, a családunk jó kezekben van, és amikor egyszer visszatekintünk ezekre az évekre, nem látjuk majd őket értelmetlennek vagy fölöslegesnek.