A Megszelídített szorongás című könyv Csoma Judit Margit református lelkész, pasztorálpszichológus tudományos írása, amely immár másodjára jelent meg a Kálvin Kiadónál. A könyv teológiai, filozófiai és pszichológiai felismeréseket összegez a szorongásról a Bibliától a modern pszichológiáig, miközben számos megoldókulcsot kínál a jelenségre. Évtizedes szorongások feloldásáról, a szembesülés fontosságáról és a szabadság kihívásairól is beszélgettünk a szerzővel. És vajon miért kell könyvet írni a témáról, ha néhány sorban is benne lehet a lényeg?
A Megszelídített szorongást már másodszorra adják ki, tavaly a Kálvin Kiadó doktori dolgozatok kategóriájában elnyerte az Év Könyve elismerést
A könyv egyik tételmondata, hogy meg kell tanulnunk szorongani, az ugyanis elemi része az életünknek. Ezt fontos lehet tudatosítani, hiszen a szorongást gyakran gyengeségnek, betegségnek kezeljük.
Valóban fontos figyelembe venni, hogy a szorongás nem újkeletű állapot az ember számára, nem csak most küszködünk vele, nem csak most keressük rá a megoldást. Szokták mondani, hogy a szorongások korában élünk, pedig a történelem más időszakaiban is megélték az emberek ezt a belső feszültséget, különösen háborúk, betegségek, éhínségek idején. A Szentírás íróinak is fontos volt, hogy leírják – még ha a nyelv nem is különbözteti meg a félelmet a szorongástól –, hogyan küzdöttek félelmeikkel a bibliai személyek. Az egyik belesántul, a másik majdnem belehal, a harmadik hitét veszti, aztán valahogy – a szorongás kimondásával, imádsággal, istenkereséssel – mégiscsak továbbléptek az életben. A szorongás évezredek óta az életünk része, ha ezt belátjuk, máris kevésbé érezzük magunkat kivetettnek a világból miatta.
Mégiscsak kortünetként hivatkozunk rá, a stresszel, depresszióval és egyéb újkori problémákkal együtt. Sokak szerint a fiatalok megváltozott életmódja is több szorongás forrása lehet. Jogos ez a felvetés?
Ugyan statisztikákat nem elemeztem a könyvben, az ifjúsággal foglalkozva azt látom, hogy fiatalabb kortól kezdenek el szorongani, mint az én korosztályom. Már általános iskolában egészen mély szorongásaik vannak, nem csak a másnapi dolgozat vagy házi feladat miatt érzett félelemről van szó. Ez valamennyire érthető, hiszen rengeteg negatív tartalmat látnak; az ötödikes tanuló úgy alszik el éjfél után, hogy közben a tabletjén videókat néz, ott pedig sok káros tartalommal találkozik. Egyre jelentősebb az a feszültség is, amelyet a csoportból való kiválás és beolvadás okoz a fiataloknál: ez az identitás és értékek, az önmegvalósítás kérdése. A szorongás oka gyakran az, hogy elveszítik az egyéniségüket, és beleolvadnak a nagy embermasszába. Közben menekülnek is a biztonságba, hogy ne kelljen kiállni, ne kelljen színt vallani.
Csoma Judit Margit református lelkész, pasztorálpszichológus. 1991 óta a Berekfürdői Református Egyházközség lelkésze. Három felnőtt lánya van. A Megszelídített szorongás című munka a doktori disszertációja, amelyet a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen védett meg. Mint tudományos dolgozatot hasznosnak tartja, hiszen számos érdekességet, megoldókulcsot rejt, ugyanakkor nem gondolja magát olyan szakembernek, aki bárkit megszabadíthatna a szorongásaitól.
A szorongás élményét hogyan tudnánk leírni?
Egy mély, belső feszültség, elég mély ahhoz, hogy néha ne is tudatosuljon. Előfordul, hogy állandósul, miközben kihat a testre: összeszorul a gyomor, a nyelőcső vagy az egész izomzat. Olyan, mint amikor lenyom bennünket az iszap, és nem tudunk levegőhöz jutni; izzad a tenyerünk, és elveszítjük az orientációs képességünket.
A könyvben többször is felmerül a szorongással kapcsolatban, hogy tárgyiasítva, félelemmé alakítva úrrá lehetünk rajta. Ezt Pál apostoltól kezdve – aki az istenfélelmet hangsúlyozza – a modern pszichológiai modellekig többen megerősítik.
Igen, ez a téma végigkíséri a szakmai diskurzust, már a bibliai példákból is visszaköszön. Valójában a Zsoltárok könyve is erre mutat rá: képekbe öntik a megfoghatatlan szorongást, megjelenítik őket, a végén pedig kiutat mutatnak abból.
„Nyelvi kulcs” – így hivatkozik erre a megjelenítő erőre a könyvben. Ez összecseng a művészetekkel, amelyek által néha felül tudunk kerekedni a némaságon.
Mindig József Attila jut az eszembe. „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” Ez gyakran lebegett a szemem előtt. Itt van négy sorban az egész, akkor miért kell róla kétszáz oldalt írni?! Illyés Gyula Bartók című versében fogalmazza meg: „…ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”. Egyszerűnek tűnik, viszont kimondani a dolgokat úgy, ahogyan valójában vannak, lehet, hogy évekbe telik. Persze mi szeretnénk elmondani egy gyors imát, minél hamarabb átélni az Isten szabadító kegyelmét egy zsoltárral, verssel és túl lenni az egészen, ahogy csak csak lehet. De ez általában életfeladat, amit sokszor nem is tudunk egyedül véghez vinni. Alázatra van szükség, hogy belássuk, szükségünk van valakire, akiben megbízunk, lehet az szakember, lelkigondozó, de lehet akár a szomszédasszony is. Ha valaki eljut odáig, hogy őszintén meg tud nyílni, az már jó út a gyógyulás felé.
„Az öntudatunkhoz eleve hozzátartozik egy szorongató élmény, ami a halálfélelemből ered”
Volt szó a kettőségről: szorongatva érezzük magunkat, de közben borzasztóan félünk kiválni, megmutatkozni. Mintha félnénk a szabadságtól. Kierkegaard idézete szerepel is a könyvében: „A szorongás a szabadság szédülete.”
Ha az egyiptomi fogságra, majd a kivonulás történetére gondolunk a Bibliából, vagy esetleg bármilyen szorongató helyzetükre a saját életünkből – szabadságunkban már önállóan kell cselekedni, vállalni kell a felelősséget. A szabadság felelőssége pedig sokszor terhesnek, sőt félelmetesnek tűnik. Ilyenkor szoktunk visszavágyni a húsos fazekakhoz, az ismerős, biztonságos állapothoz, amelyben tudjuk, hogy eddig és netovább. Sokan bele is halnak a langyos vízbe, mert veszélyesnek tűnik a kiút. Gondoljunk csak egy nagy szerelemre! Amikor megosztanánk érzelmeinket az illetővel, akkor érezzük igazán, hogy van előttünk, bennünk egy hatalmas gát. Sérülékennyé tesz bennünket a kitárulkozás. Megtörténhet, hogy visszautasítanak, megaláznak minket a tiszta, őszinte érzésünk megvallásakor. Éppen ez a kockázatvállalás teheti azonban igazán értékessé az életünket. Kierkegaard azt mondta, akkor tudunk igazán belépni az életbe és megélni azt, amikor szembenézünk a legbensőbb érzelmeinkkel, köztük a szorongásainkkal is.
El kell tehát fogadnunk, hogy bizonyos szorongásaink hozzánk tartoznak. Mi lehet ezekkel a szorongásainkkal a célunk?
Célunk kell legyen, hogy az életellenes szorongásainktól megszabaduljunk. Muszáj tennünk valamit, ha minden nap velük ébredünk és alszunk el, folyamatosan nyomasztanak, miközben beszűkítik az életterünket, elszívják az energiánkat, az életkedvünket. Ez ellen harcolni kell. De a teremtettségünkből fakadó szorongásunkkal meg kell barátkoznunk, életbátorsággá kell alakítsuk. A teológusok azt mondják, hogy a bűnesettel, az Istentől való elszakadásunkkal megszakadt a szoros, boldog együttlétünk a Teremtővel, azóta hiányérzetünk van, azóta szorongunk. De mindezek ellenére élhető, boldog és szabad életet élhetünk. Sőt másokat is, a környezetünket is hozzásegíthetjük a szabad élet megéléséhez. Megtehetjük mindezt a másik emberre szánt idő, figyelem, megértés, odaszánás, közbenjáró imádság által. Szorongó emberként pedig a beismerést, a szembesülést és a megnyílást hangsúlyoznám. Egyházi szempontból pedig: lelkészként ne szorongassuk az embereket, ne keltsünk félelmet! Legyen bátorságunk önálló gondolkodású gyülekezeti tagokat pásztorolni, akik meg merik vallani az örömüket, a szorongásukat, meg merik mondani, hogy ő egyik alkalommal eljön egy istentiszteletre, a következő alkalommal meg nem! Néha én is úgy érzem, ha egy kicsivel „szorongatóbb” lennék, többen ülnének körülöttem, de elfogadom, ha azt mondják: eddig jártam, mert eddig volt szükségem rá. Ilyenkor azért megemlítem: nem csak a saját szükségünkért járunk a templomba, lehet, hogy másnak is lesz rád szüksége, örülünk, ha újra eljössz. És nagyszerű látni, ha legközelebb valóban megjelenik.
A könyv borítóját, a léggömbökkel felszálló bálna rajzát a szerző lánya, Molnár Veronika Sára készítette
Rengeteg bibliai példa van elemezve a szorongással kapcsolatban a könyvében. Melyiket emelné ki?
Számomra mindig sokat mondott az a bibliai rész, amikor Jézus vizet kér a samáriai asszonytól, majd elkezdenek egymással beszélgetni. Egy önmagát kereső nő vállalja Jézus előtt önmagát, bátran kapcsolatba lép vele, és így tovább tud lépni az életében, sőt a Jézussal való találkozás, a beszélgetés hatására kiteljesedik az élete. (Jn 4,1–42) Egy-egy ilyen találkozás akár Jézussal, vagy valakivel, aki Jézus erejét közvetíti, fordulópont lehet egy ember életében, szorongásban eltelt évek, évtizedek után. Sokszor azt tapasztalom, hiába érezzük, hogy szenvedünk a szorongásainktól, mégse tudjuk elengedni azokat, nem keressük a megoldást. Szinte a szorongás tart meg bennünket, az a mozgatórugónk, és félünk attól az űrtől, amely adott esetben a szorongásunk helyén támadna. Mi lesz azokkal a barátainkkal, akik ezt a szorongót befogadták, mi lesz az erre épült kapcsolatainkkal? Úgy hiszem, sokévnyi megrögzült állapotot ilyen határozott fordulópontokkal lehet feltörni, mint az előbb említett bibliai példa.
Halló! Áldás, békesség!
Negyven éve töretlenül várja a bajba jutottak segélyhívásait a református telefonos és internetes lelkigondozói szolgálat. 1984-ben elhivatott lelkipásztorok, köztük P. Tóth Béla és Gyökössy Endre ismerte fel, hogy a gyülekezeti támogatás mellett valamit még tenni kell a krízisbe jutott embertársaikért, mert az akkori időkben megrendítően sok öngyilkosságot követtek el. Révész Jánosné misszióvezető lelkész harminc éve fogadja a hívásokat, és mint mondja, volt, akit szó szerint a halál torkából mentettek meg telefonon keresztül.