Inkább szertartás, mint könnyűzenei koncert – jön a Platon Karataev!

Nem is képzelhetném el másképpen Balla Gergely nappaliját, mint ahogy elénk tárul: ahogy a zenéjében, úgy az életterében is számos képi motívum jut érvényre. Még úgy is, hogy a nappali egy kisgyermekes család otthonteremtésének első heteiről árulkodik.

Készülőben az interjúra az édesapa még megpörgeti a kislányát a levegőben, akinek a kacaja a madarak beszűrődő énekével olvad egybe. Ettől több zenei élményben sajnos nem lesz részünk, hiszen Gergely hajnalban érkezett meg az előző esti koncertjéről, hat órakor pedig ismét színpadra áll: most pihenteti a hangszálait.

Hiába a kanapé, valamiért a szőnyeg tűnik a legalkalmasabbnak ehhez a beszélgetéshez. Lekuporodunk hát rá a dalszerzővel, majd az ima és a dalai közötti analógiájával indítunk. – Tágabb fogalomként értelmezem az imádságot, amelyet akár a természetben, egy sétában vagy egy baráti beszélgetésben is megélhetek. Az alkotói folyamatomban is efelé a mélység felé törekszem. A dalszerzésben egyre inkább az mozgat, hogy a rajtunk túlmutatóval történő kapcsolódást artikuláljam. Ilyen értelemben számomra lehetnek imádságok ezek a dalok – hogy másnak azzá tudnak-e válni, azt nem nekem kell megítélnem. Isten: ez a szó egyszerre annyi mindent fed le, és egyszerre annyi mindent takar ki. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a keresztyénség a spirituális anyanyelvem – magyarázza a zenész. Azt is elárulja, hogy minden este imádkozik a gyerekeivel, és hogy az Úri imádság áll hozzá a legközelebb. – Magától a forrástól érkezik, nekem ez jelenti a legtisztább imát – hangsúlyozza.

Az imádság emberi és isteni oldalánál tartunk az interjúban, amikor arról érdeklődünk, hogyan lehet ennek az egyensúlyát zsűritagként megragadni. – A dalokban a szöveget és a dallamot két oszlopként képzelem el, amelyek egymás hátának dőlve tartják egymást. A pályaművekben is ezt az egységet kerestem, a minőségi kritérium mellett. Fontos volt nekem az is, hogy a zeneszerzőnek legyen értelmezhető víziója a szerzeményéről. Mintegy hat teljes lemeznyi zenei anyagot hallgattam meg. Izgalmas, szép utazás volt – árulja el a zsűrizés hátterét.

Dalszerzőként sokat merít a nyugati keresztyén hagyományból, a gregoriánból. A zenekar ügyesen vegyíti az ismétlődő, szinte már monoton témákat a dallamban és a szövegben. A dalszerzőtől tudjuk meg, hogy ezekkel a tudatosan használt társításokkal az ember befelé való elmozdulását akarják elősegíteni.

Az előadó sokadik alkalommal vesz részt a Református Zenei Fesztiválon, ahol duó formációban és a zenekarukkal is fellépett már. Úgy érzi, a szervezők törekednek arra, hogy a három nap alatt a lelki megélést artikuláló művészek is teret kapjanak, és ezek a pillanatok a színpadon is megjelenhessenek.

Nem a közönség összetétele, hanem a környezet határozza meg a koncertélményt a frontember számára, vélekedik Balla Gergely. – A szakrális tér különleges módon hat a dalainkra. A Platon Karataev zenekar ars poeticája, hogy a koncertek inkább közelebb legyenek egy szertartáshoz, mint egy könnyűzenei eseményhez, ezzel is lehetőséget adva a résztvevőknek a befelé figyelésre – mondja.

A zenekar hangosabb oldalával találkozhatnak azok, akik május utolsó péntekén hét órakor kilátogatnak a Bakáts térre – Közel áll hozzánk a grandiozitás is. Elkezdődött a koncertszezon, sűrű most az életem, de egy-egy fellépésen, amikor együtt mozdulok a dallamokkal, a szövegekkel, akkor is tudok kapcsolódni önmagamhoz – fogalmaz.

Számára az előadások nem ki-, hanem inkább bekapcsolódások; kizáróan olyan művészeti vállalásai vannak, amelyekben lát mély lelki tartalmat. – Már az élmény, hogy olyan projekteknek lehetek a részese, mint a József Attila-est. Most kezdődött el a Hortus Conclusus – a legbelső kert című előadásunk Vecsei H. Miklós barátommal és Takács Dorina Dévával, amelyet háromszáz, üresen álló szakrális térbe viszünk el. Szeretek jönni-menni az országban, találkozni az emberekkel. Kikapcsolódásnak, pihenésnek mégsem mondanám ezt, mert ha este hatkor színpadra állok, nekem akkor kell a legnagyobb izzással égnem, hogy mindazt átadjam az embereknek, ami bennem van – hívja fel a figyelmet.

A pszichológiát végzett, lelkész családból származó dalszerzőt arról is faggatjuk, vajon megbetegítheti-e az embert, ha elnyomja az alkotás utáni vágyát. – Semmit sem jó elnyomni, ez mindig visszahat ránk. Az alkotás folyamata a megélt küzdelmek, akár traumák egy magasabb fokú feldolgozásának a lehetősége, ha a negatív történések így manifesztálódnak egy dalban, versben vagy festményben – fejti ki elgondolkodva.

Gergelynek a legfőbb mozgatórugója maga az alkotás folyamata, ezt szereti leginkább a projektjeiben. Elárulja, hogy azokhoz a művészekhez tartozik, akik inkább csak a készülő dalaikat hallgatják meg, mivel azok sokféle formát kapnak, több stáción mennek át a végleges változatig. A kiadott lemezeiket már ritkábban, némelyiket csak kétévente hallgatja meg. – Szeretek időnként ránézni az anyagokra, mi tartja jól magát, min változtatnék. Ez egy tanulási folyamat, része az alkotói úton levésnek – jelenti ki.

Beszél a szavak határáról és arról, hogy alkotóként el kellett fogadnia, hogy bizonyos dolgokról csak dadogni lehet. Ennek ellenére hisz a szavak erejében. – Nem mindegy, hogy pozitív, problémamegoldó és önbizalommal teli attitűdünk van, vagy önbeteljesítő, destruktív jóslatokat mantrázunk. Mondataink nemcsak önmagunkra, hanem a környezetünkre is erővel hatnak. Másokért is felelősséggel tartozunk, nem mindegy, hogy emeljük őket, vagy éppen ellenkezőleg, romboljuk őket – hangsúlyozza.

A teremtő Istenhez az alkotás révén is kapcsolódik? – tesszük fel a kérdést. – Ez is lehet egy kapcsolódási forma, sok minden egyéb mellett. Számomra a zene és a szövegírás legmegrendítőbb pillanatai azok, amikor mindaz, aki vagyok, ami a személyiségemhez tartozik, feloldódik egy találkozásban, és ez az alkotói folyamatnál egy bizonyos mélység után meg is történik – magyarázza.

Gergelyt manapság kevésbé a miértek, sokkal inkább a kiértek foglalkoztatják. – Édesanyám az egyik versében úgy fogalmaz: „Istennek nincs miértje, csak kiértje.” Egyre inkább az érdekel, hogy a legközelebbi kapcsolataimat, a családommal, a barátaimmal, az alkotótársaimmal való kapcsolódásomat olyan intenzitással és jelenléttel tapasztaljam meg, hogy a legmélyebben átéljem azokat – mondja.

Távozóban már nem bírjuk magunkban tartani, ezért rákérdezünk: valóban nem fogyaszt alkoholt? Megjegyzi, hogy sosem volt igazán alkoholkedvelő ember, ám hét éve tartó életmódjának nem erkölcsi megfontolás áll a hátterében. – Az alkohol tompítja az elmét, én pedig hegyezni szeretném azt. Elcsépelt, de találó analógia, hogy az elménk a számítógéphez hasonlít, a bemenet határozza meg a kimenetet. 2026-ban az a legnagyobb kihívás – és ez az alkotás nulladik lépése –, hogy milyen szűrőket használunk az életünkben. Hiszen mindaz a hatás, ami bennünket ér, átzsilipelődik az alkotón, és azt éljük meg a kapcsolatainkban is – fejti ki a művész.