Az augusztus 20-i Protestáns Sokadalom koncertjeinek sorát egy metodista dicsőítőzenekar, a Hotspot nyitja meg a Kapisztrán téri nagyszínpadon. A csapat jellemzően egyetemista fiatalokból áll. Budavári fellépésük előtt gitáros-vokalistájuk és lelki vezetőjük, a huszonnégy éves Farády Simon leendő metodista lelkész nyilatkozott a reformatus.hu-nak, állítva: „Céltévesztés az önmagáért való dicsőítés vagy az, hogy a hallgatók mindössze jól érezzék magukat.”
Metodista gyülekezetbe jársz, de metodista-e a családi háttered is?
Szüleim első generációs metodistáknak számítanak. Igaz, eredetileg egy neopünkösdista gyülekezetben tértek meg a kilencvenes években, illetve annak egy vidéki házicsoportjában ismerkedtek össze. 2000-ben még ott házasodtak össze, de miután úgy érezték, hogy addigi közösségük törvényeskedőbb irányba fordul, eljöttek onnan. A szolnoki metodista gyülekezetben találtak igazi lelki otthonra. Én már „oda születtem”.
Farády Simon (Hotspot dicsőítőzenekar), miután végez az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, metodista lelkipásztor lesz
Jól érzed magad ott?
Már csak a mérete miatt is meghitt, családias a közösség, ezt érzi mindenki, aki ellátogat oda. Nekem azonban lelki értelemben is a második családom. Jó volt ott felnőnöm, gyerekórákon, ifialkalmakon, hétközi házi csoportalkalmak során fokról fokra eljutnom a felnőtt istenkapcsolatra – amiben persze az országos ifjúsági táboraink is segítettek… Mindez azért is volt lehetséges, mivel a metodisták, különösen Magyarországon, mindmáig egyértelműen a protestáns keresztyénség evangéliumi vonulatához tartoznak. Van ezen belül tradicionálisabb, illetve karizmatikus színárnyalata is. A szolnoki, hogy úgy mondjam, egy fékezett habzású módon szentlelkes közösség, nem felállva, kezeket fölemelve dicsőítő, de nem is csak John Wesley korából, a XVIII. századból való orgonás énekeket éneklő gyülekezet. Jelenleg egyébként épp gyülekezetváltásban vagyok: teológushallgató éveim alatt a budakeszi metodista gyülekezetbe voltam beosztva, júliustól kezdve pedig már a szegedi gyülekezetben vagyok hatodéves „félkész lelkész”.
Mit jelent számodra a gyakorlatban a szentlelkesség?
A hívő élethez nem elég a szabályok betartása, a törvénykövetés: Isten Lelkének irányítása alá kell kerülnie a mi lelkünknek. Nélküle csak olvasom, de nem értem az Igét. Segít reménykedni és bízni olyan helyzetekben is, amelyekben semmi okom nem lenne erre. Ő az, aki imádságra indít és a térdeimre kényszerít. Ő az, aki megérteti és fontossá teszi számomra az Igét. Ő vezetett arra is, hogy pár kortársammal indítsunk el egy tanítványi kiscsoportot, ahol együtt olvassuk a Bibliát. Hetente találkozunk, nem mellesleg azért, hogy imádkozzunk és megvalljuk egymásnak a bűneinket. Hiszem, hogy ő ad társakat, testvéreket, és ő indít arra is, hogy legyek mások számára támogató, vigasztaló társ. A Szentlélek az, aki miatt egyáltalán benne vagyok a zenekarban, ő segített elsimítani vagy megelőzni a tagok közötti súrlódásokat, és persze a dalok megformálásában is meghatározó szerepe van…
Lelki vezetője vagy az együtteseteknek. Hogyan értsük ezt?
A mai felállásban 2023 vége óta játszunk együtt. Egy barátommal úgy kerülhettünk a dicsőítő csapatba, hogy az éppen megfogyatkozott. Akkoriban döntöttünk arról, hogy Dominik lesz a zenekarvezető, de a többiek akarták, hogy legyen egy lelki értelemben vett irányító is. Nem általános a dicsőítő zenekaroknál egy ilyen külön poszt, de végül is jó, ha van valaki, aki fokozottan felelős azért, hogy ne felejtsük, sőt, minél jobban szem előtt tartsuk: Isten dicsőségére csináljuk az egészet. Volt idő, hogy rendszeresebben tartottunk online imaalkalmakat, amihez szükségesnek látjuk a visszatérést akkor is, ha egyetemista vagy éppen magánéleti kötelezettségeink miatt mostanában besűrűsödött mindannyiunk élete, szinte próbálni sincs időnk… Nemegyszer megtapasztaltuk már: ha szánunk Isten előtt időt arra, hogy feltárjuk a szívünket és őszintén megvalljuk, mi az, ami örömet okoz, vagy ami éppen elszomorít, aggodalommal tölt el. Az ilyen közös imádságokkal egységbe kerülünk. Ez nemcsak felszabadít, hanem a dicsőítésünknek is olyan pluszt ad, ami által hisszük, hogy Isten jobban használhat minket.
Hol szoktatok fellépni?
Például keresztyén ifjúsági táborokban, országos rendezvényeken, elöljárói, presbiteri vagy éppen családos csendesnapokon… Egyetemisták lévén a vizsgaidőszakok idején nem vagyunk aktívak.
Többnyire feldolgozásokat, interpretációkat adtok elő a nemzetközi kortárs dicsőítőzene kollektív bázisából merítve, magyarítottan, ami olykor saját fordítást is feltételez. Jól érzékelem?
Visszanyúlunk régi gyülekezeti énekekhez is, hogy modern hangszerelésű feldolgozással igyekezzünk azokat felfrissíteni, sőt, sok évtizedes „hallelujás” ébredési dalokat is szívesen leporolunk és előadunk saját felfogásunkban. Szeretnénk Istennek – bibliai szóval – „új éneket” énekelni, ugyanakkor szeretnénk olyan tanítványok is lenni, akik „újat és ót hoznak elő kamrájukból”. Mostanában erősödik a repertoárunk saját keletkezésű része. Bár húzós időszakon vagyunk túl, mégis született vagy négy új dal alig egy év alatt. Valaki fordított valamit, valaki „nulláról” írt egyet, mi közösen a feleségemmel, Annával megpróbálkoztunk egy versmegzenésítéssel. Külön kiemelném a Protestáns Sokadalmon előadandó számaink közül két kedvencemet. Az egyik vadonatúj és sajátunk, a 139-ik zsoltár parafrázisa, stúdióváltozata remélhetőleg elkészül a fellépésünkig. Korábbi kislemezünkről ajánlanám a budai Várba látogatóknak azt a dalt, aminek a címe: Egy új eget és egy új földet. Ez egy keresztyén roma férfitól származik, eredetileg egy lassú, hallgató stílusú, cigány folklór beütésű dal, de a mi tolmácsolásunkban már bossa nova ritmusra lüktet.
Metodistaként hogy látod, a reformátusok erősek az ifjúsági dicsőítő zenék komponálásában?
Feltétlenül. Nagyon szeretem például a Sófárt, ami a zászlóshajója ennek református berkekben, de a kedvenceim között tartom számon Szabó Andrisék Zámír projektjét is. A magyar vonulat általában is erős, gondolok például a Pálhegyi Dávid-féle, magyar népzenei ihletettségű Új Forrásra vagy az Ararátra.
A tengerentúli „christian music” előadói közül kire figyelsz oda leginkább?
Az amerikai Jimmy Cliftonra.
Nem a közhelyes, hatásvadász vonulathoz tartozónak tűnik… Te miért szereted?
Mert nem látok benne semmi mesterkéltséget. Őszinte és tehetséges srác, aki egy szál gitárral Istennek énekel. Ebben az értelemben példaként is tekintek rá: nem emberek elismerését keresi, és olyan szövegeket is mer vállalni, amelyekben megvallja a nehézségeit, küzdelmeit, bűneit.
Azt, hogy némely amerikai vagy amerikai típusú megagyülekezetben a „worship leader”, azaz dicsőítésvezető szinte a lelkipásztor szerepét veszi át, illetve a dicsőítés uralja el az egész istentiszteletet, követésre érdemes fejleménynek tartod?
Érdemes meghatározni, mi a célja a dicsőítésnek az istentiszteleteken. Mi, akik ezt vezetjük, az alkalmon résztvevőket Isten jelenlétébe szándékozunk hívni, hogy ott az Úr szólni tudjon hozzánk. A dicsőítés tehát akkor van a helyén, ha megágyaz az igehirdetésnek. Céltévesztés az önmagáért való dicsőítés, meg hogy a hallgatók mindössze jól érezzék magukat. Nem a jó közérzet előidézése a mi feladatunk. Egy barátom mesélt valakiről, aki jól érezte magát egy ilyen „felhype-olt” dicsőítőkoncerteken, aztán elment egy világira is, és meglepődött, mert ugyanazt érezte…
Véletlen, hogy ti nem éltek letaglózó effektekkel, ráadásul főleg akusztikus hangszereken játszotok?
Nem a mi világunk az előbbi, lehet hogy van, aki jól tud ezzel élni, de szerintem nagy kísértés, hogy az emberek érzéseit, feldobottságát vagy éppen bűnbánatát ezekkel az eszközökkel váltsuk ki, és ne a Szentlélektől várjuk. Mi próbálunk tudatosak lenni abban, hogy ne éljünk több pszichikai eszközzel, mint amennyi a zenében természetesen benne van.
Úgy általában milyen állapotban van a nemzedéked, az épp színen lévő fiatal korosztály?
Nincsen túl jól. Önzők és éretlenek tudunk lenni. Ennek, úgy látom, nem kis részt kulturális oka van. A filmek, sorozatok, amiket nézünk, a zene, amit hallgatunk, átrajzolják, átszínezik azt a képet, ahogyan a világot látjuk, és ahogy magunkról vagy egymásról gondolkodunk. A nemzedékem jobb híján túlzottan azonosul a tömegszórakoztató termékek életfilozófiájával. Lehet, hogy nem értek egyet azzal a számmal, amit hallgatok, de ha csak ezt látom magam előtt, csak ezzel van tele a fejem, ha ezzel táplálkozom, akkor tudat alatt egyet kezdek érteni vele. Ez nem tesz jót az ember lelkének. Szóval a kulturális minták is okozzák a gondokat, de a felelősek mégis mi vagyunk, ha ezzel nem vesszük fel a harcot, vagy nem kínálunk alternatívát. Ha a világban természetes az, hogy nem hozunk másokért áldozatot, ha én vagyok a saját életemben a legfontosabb, akkor Krisztus követőiként kötelességünk ezzel szembemenni a barátságainkban, párkapcsolatunkban, a szüleinkhez való viszonyban.
Te „korán érő” voltál azzal, hogy a húszas éveid elején összekötötted az életedet valakivel?
Ötven éve még nem számított ez korainak, sőt. Bár a világ azóta sokat változott, a keresztyénség megőrzött olyan értékeket, amelyek mellett jó kiállni. A hívő kortárs közösség, a jó példák és az istenkapcsolat megérlelhet valakit egy ilyen döntésre. Nem gondolom tehát véletlennek, alkat dolgának, hogy a feleségemmel huszonegy évesen házasodtam össze. Sokan mások is képesek volnának arra, hogy már a húszas éveikben házasságban éljenek. Ehhez viszont először be kell látnunk, hogy nem mi vagyunk az életünk főszereplői, hanem Jézus, akinek jó terve van velük, és azt kész meg is valósítani. Nagy dolog, hogy mi keresztyén körökben megélhetjük a normalitást, még ha úgy tűnik is, hogy egy vagyunk a számtalan szubkultúra között. De azzal, hogy nekem meg a keresztyén testvéreknek jó, mégsem lehetek elégedett. Remélem, ha a Várban arra járnak nem keresztyén fiatalok is, és belehallgatnak a zenénkbe és a dalszövegeinkbe, megéreznek valamit Isten hívásából.
