Két ember egymásra hangolódása akkor jön létre, ha jut idő megismerni a másikat. A biztonságérzet pedig akkor alakul ki, ha már tudjuk, a másik fél miként reagál helyzetekre. Amikor valaki figyel ránk, elfogad, próbál megérteni és nem kritizál, segít abban, hogy önmagunkat is megismerhessük. Ezek azok az alapvonások két ember találkozásánál, amikor kialakul a kapcsolódás. Komlósi Piroska klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.
Elsorvadtak a valós élő közösségek, az értékrend, érdeklődés szerinti találkozási lehetőségek – hívta fel a figyelmet a szakember. A társkereső helyzetek, helyek nagyon sok esetben felületesek. Ilyenkor mindenki a csillogó arcát akarja mutatni. A kapcsolódás lényege két személyiség hiteles jelenlétéből adódó egymásra hangolódása. Megismerjük a másikban a közös és a különböző érdeklődési területeket. Nyugodtabb helyzetekben őszintébb módon megjelenik valakinek a működési módja: miként reagál, hogy fogad el, mit hall meg. A kapcsolatokban természetes módon beleviszünk egy belső elképzelést is, hogy kire és mire vágyunk, és milyen szükségleteinket, hiányainkat szeretnénk kielégítve érezni. Ezek általában nem tudatosak bennünk, ezért nehéz megfogalmaznunk, hogy mit várunk, keresünk egy kapcsolatban– fűzi hozzá Komlósi Piroska.
Ahányan vagyunk, annyiféle társra és működésre vágyunk. Sok esetben olyan embert keresünk, akire számíthatunk, aki mellett biztonságban érezzük magukat, akit erősnek, okosnak tartunk. Vannak akik olyan társra vágynak, akitől nem függenek, sőt, aki mellett érvényesülhet az erős személyiségük, és a másik fél alkalmazkodik hozzájuk, vagy ha kell, alárendelődik. Ezek az adottságok a tartósabb kapcsolati együttműködésben egyre élesebben rajzolódnak ki, fokozatosan alakulnak ki. Az egyik fél egyre dominánsabbá válik, míg a társa egyre alkalmazkodóbbá. Egymás kiegészítése lehet jó, egészséges, helyzetenként rugalmas mértékű elfogadáson alapuló. Ha azonban ez a komplementaritás rugalmatlanul a végletek felé tolódik, akkor mindkét fél személyiségtorzulásához vezethet. Párkapcsolatban vagy házasságban szükséges, hogy meg tudjuk, meg merjük osztani egymással, hogy mire van szükségünk, különben a tartós hiány felboríthatja az egyensúlyt.
Segítség az egyedüllétben
A szakember meglátása szerint a kapcsolódások ma nehezen alakulnak ki, a világ egyre inkább az önzés felé halad. A társadalom a maga érdekeiért keményen harcolni képes generációkat nevel ki. Miközben látjuk, hogy az ember társra vágyó lény, arra kevésbé nevel, hogy komolyan figyeljünk a másikra, illetve hogy értékként jelölné ki azt, hogy a mellettünk élő társunk is jól érezze magát, és hogy örömet szerezzünk neki, mert akkor fogjuk mi is jól érezni magunkat a kapcsolatban. – Ezt a fajta kölcsönösséget nem ültetjük idejében a gyerekekbe. Az 1990-es években, a fogyasztói társadalom kialakulásakor a pénz középpontba került, felerősödött egy énközpontú működésmód. Ez egy törvényszerűen és szükségszerűen bekövetkezett ellenreakció volt az előző társadalmi körülmények szűkre szabott lehetőségei után. Nem volt fokozatos, természetes az átmenet, hanem robbanásszerűen történt. Az erőltetett és nem természetes fejlődési folyamatként létrejövő változásoknál a felkészületlenségnek mindig nagy ára van – mondja a klinikai szakpszichológus. A kapcsolati kultúrában jó lenne, ha erősödne az a keresztyéni világszemlélet, hogy nem önmagunkért vagyunk, nem a személyes örömeinkért élünk, nem az a célunk, hogy önmagunk számára biztosítsunk minél többet és jobbat.
Egyszer talán minden ember életében eljön a pillanat, amikor felismeri, hogy rengeteg dolog van, ami nem biztosítható pénzzel, ügyeskedéssel, harccal, keménységgel. Rádöbbennek, hogy szeretettel, emberi odafordulással és jósággal lehet eljutni „lélektől lélekig”.
Az emberek ezt sokszor nem, vagy csak későn ismerik fel. Miért is nincsenek körülöttem a szeretteim, a barátaim? Komlósi Piroska szerint ezt a kérdést nagyon fontos feltenni, még ha nehéz is: miért vagyok egyedül? Az ilyen kérdésekre nem tudunk egyedül válaszolni, mert önmagunkat nem vagyunk képesek kívülről, a kapcsolatainkban látni. De ha a múltbeli külső visszajelzéseket újra, komolyan átgondoljuk, bizony, kaphatunk válaszokat. Nem mondták volna ezt, ha nem lenne ebben valami. Fájdalmas lehet ezeket meghallani, de csak ezek segítségével lehet elindulni az önjobbítás útján, amelyhez az Úrtól kell erőt kérnünk. Mert lelki erő kell ahhoz, hogy meglássam, a kapcsolati viselkedésemben mi minden nehezíti a másik ember számára a hozzám közeledést. Ha ezt felismerjük, és kezdünk odafigyelni a kapcsolatainkra, már nem is akarjuk, hogy miénk legyen az utolsó szó, és nem akarjuk a másikra erőltetni a döntéseinket. Megpróbálunk alkalmazkodni a másikhoz. Ha elindulunk egy önnevelési úton, segítségül hívhatjuk a szeretteinket is.
A Biblia fontos tanítása az is: „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess!” – említi a pszichológus. Ha én kritikusan viszonyulok másokhoz, előbb-utóbb ők is hasonlóan reagálnak rám, ugyanezzel a fegyverrel védekeznek. Azután nem szeretet és megértés, hanem harcos kritizálás, vagyis támadás és védekezés alakul ki – fogalmaz a szakember.
A másik a kapcsolatok érzelmi szintje. Sok dolog mélyen kódolva működik bennünk, amelyeken nehéz változtatnunk. Viszonyulásunkban ezek meghatározók: képesek vagyunk-e a másikban meglátni a jót, elhinni, hogy szeretetből cselekszik, vagy érzékenyen reagálunk a negatívnak érzett dolgokra? Egy alapvetően pesszimista, a kapcsolataiban bizalmatlan ember számára rendkívül nehéz elhinni azt, hogy valaki – akár Isten – őt szereti. Amikor ezt magunkban felismerjük, megértjük, talán közelebb juthatunk az Úrhoz, és ebből a szeretettségérzésből másoknak is képesek leszünk adni. Így alakul ki a szeretet körforgása. Ha ezt az elfogadott kegyelmet képes vagyok átélni, ha nap mint nap hálával telt szívvel, imádsággal meg tudom magamban erősíteni, megváltozik a kapcsolataim felhangja, hiszen egy szerető kapcsolatban a hangunk színe is más – fejti ki.
Társak a közösségben
A gyülekezetek közösségi programjaiban számos lehetőség rejlik a kapcsolódások kialakításához, megerősítéséhez. Komlósi Piroska meglátása szerint a „körbeülős” programok mellett érdemes olyan csoportfoglalkozásokat kitalálni, amelyek mozgalmasabbak, kreatívabbak, interaktívabbak. Az ilyen helyzetek kiválóan alkalmasak arra, hogy valaki megnyíljon, önmagából megmutasson valamit. A játékban valamilyen vagyok: ügyes–ügyetlen, nyerek–veszítek. Az ilyen szituációkban csak egy-egy képességünkre van szükség, és lehet, hogy ezt merjük vállalni, mert kevésbé érezzük a játék tétjét. Ezért a játékos, kulturális események hatékonyan tudják a közösséget összekovácsolni. A szakember szerint nagy szükség volna ilyen eseményekre minden gyülekezetben. Ehhez persze mindig kell egy-két motorizáló, lelkesítő, vezető, feladatot vállaló és szétosztó, felelős ember, aki végigvezeti a csoportokat a játékokon, programokon. Komlósi Piroska úgy fogalmazott: a kapcsolódások megteremtéséhez mindig szükséges valamilyen közös aktivitás és tevékenység. A sörözőkben, kávéházakban nincs lehetőség arra, ahol az élet sokféle helyzetében egymást megismerhessük és önmagunkat is odatehessük. A kifejezetten társkeresésre meghirdetett eseményeken pedig gyakran tapasztalható a feszengés. A helyzetet megméretésként éljük meg, félünk, hogy az egész lényünket minősítik, és sokan a kudarcot is előrevetítik, ezért rejtőzködően, önmagukat megjátszva viselkednek. Hitelesség nélkül a kapcsolat kialakítására tett lépések, erőfeszítések pedig eleve sikertelenek.
Idősebb korban kapcsolódásaink ugyanúgy okozhatnak nehézségeket. Nem ritkán ötven év felettiek is párt keresnek. A szakember megfogalmazása szerint a férfiak egy csoportja például a válás után gyorsan keres társat, támaszt. Ők a partnerben az érzelmi-egzisztenciális biztonságot keresik. A férfiak másik része nagyon megsérül, önbizalmát veszti, és nem tud, nem mer újabb kapcsolattal próbálkozni. A nők egy csoportjára is ez jellemző. A nők nagyobb részének sikerül némi biztonságot találni a gyerekekkel, esetleg az unokákkal való kapcsolatban, ezért még intenzívebben kapcsolódnak hozzájuk. Általában szélesebb rokoni, baráti kört működtetnek. Válás után így nem magányosodnak el annyira, mint a férfiak. Nekik marad érzelmi támaszuk és feladatuk: segíteni a gyereknevelésben, a háztartásban, bár ezek komoly érzelmi és egzisztenciális terhet, felelősséget jelentenek. Akiknél a gyerekek kirepülnek, többen úgy élik meg, hogy újra szabadok. Egy részük önmagával kezd el foglalkozni: élhetik a maguk életét, nem kell alkalmazkodniuk senkihez. Elkezdődhet egy olyan, énközpontú élet, amelyre esetleg korábban vágytak, ezért nem akarnak újra elköteleződni.
Minőségi kapcsolódás
Azt tapasztaljuk, hogy a házasságokban a szeretet olajozó hatására a különbözőségeket sok-sok évig jól el tudják fogadni a párok, de idővel – a vonzalom és a szeretet csökkenésével vagy elmúlásával – egyre nehezebben, olykor tragikusan élik meg ezeket. – Ha elkezdünk a kapcsolatunk történetén gondolkodni, talán meglátjuk, hogy az első időszakban a különbözőségeket jól tudtuk kezelni, de ez később egyre nehezebben ment. Érdemes ilyenkor a kommunikációval segíteni, a problémákat egymással tudatosan megbeszélni, feldolgozni – tette hozzá. Ha mind a két fél kicsit enged, vagy egyszer az egyik, másszor a másik, akkor érezhetően közelednek a párok egymás felé, és létrejöhet az áldásos megnyugvás. Megnyugtató, ha van időnk és szándékunk a kiengesztelődésre. Ha az ember hosszabb távon tud tervezni, akkor nagyvonalúbbá válik, remélve, hogy egy tartós kapcsolatban eljön a viszonzás ideje.
A kapcsolat erősítése, stabilizálása szempontjából lényeges, hogy működjön a kölcsönös információcsere. Eleget beszélgetnek-e az aznapi élményeikről, gondolataikról, örömeikről és bántalmaikról. Megtisztelem a társamat azzal, hogy megosztom vele az életemet, egyben segítek a másiknak azzal, hogy jobban értsen engem, ezáltal jobban tud viszonyulni hozzám. – De ha én nem mutatok meg magamból eleget, nem közlök elég információt önmagamról, akkor nem várhatom el, hogy a másik jól, adekvátan reagáljon. Sokan szinte a gondolatolvasást várják el a párjuktól, pedig „szóból ért az ember”. Nem a sírásból, a toporzékolásból, a keserves elvonulásból, az ajtócsapkodástól – figyelmeztetett a pszichológus. Hasonlóan fontos, hogy tudunk-e kérni. Gyakran felőröl bennünket valaminek a hiányérzete, hogy nem kapunk eleget, de mégsem tudunk kérni. Érdemes végiggondolnunk, hogy megfelelő módon fejezzük-e ki az óhajainkat. A szemrehányó megfogalmazás és hangnem védekezést, bezárkózást és dacot vált ki. Ha így kérem: „Ha lesz időd, megcsinálnád?” – ez egészen máshogy hangzik. A másik ebből megérzi, hogy egymás segítő társai vagyunk, ez pedig egészen más hozzáállást vált ki belőle.
Komlósi Piroska megfogalmazása szerint a jó kapcsolat egyik alapja, hogy a pár értékrendje minél hasonlóbb legyen, ugyanakkor a két személyiség működési módjában lévő különbözőségeket a kapcsolatban hasznosnak, egymást kiegészítő, gazdagító lehetőségnek tekintsék. Ez segíti, hogy ketten egy egészet alkossanak. Ehhez pedig az igazi összekötő erő a krisztusi szeretet.