A már arculatával is „nyugalmat és bölcsességet árasztó” Debreceni Református Kollégium egyik meghatározó, a XVIII. században eredő diákhagyománya a rézmetszés. Szilágyi Imre grafikusművész legszélesebb körű alkotói technikája ez: szakrális világlátású, egyszersmind szatirikus élű rézkarcai grafikai vonalakból szőtt szeretethálók. Az ősi skólához ezer szállal kapcsolódik, életművéből egy meghatározó gyűjtemény a kollégiumban található.
Húgával együtt vallásos nevelésben részesült. Még a kálvinista Rómában sem lehetett ez egyszerű gyerekkorában, a negyvenes évek végén, az ötvenesekben. Mennyire erősítette hitét ez a kettősség, a legnehezebb kommunista időkben reformátusként élni?
Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy az öreg cívisvárosba születtem. Igen, református családból, egyszersmind gazdálkodó famíliából származom. Apánk korán elhagyott bennünket, anyánk kuláklistára került, nagyanyánk nevelt bennünket tovább. A legkeményebb időket gyermekként éltem meg, a kinti világtól az otthonunkba, a családba való visszavonulás védett, erősítve a bizalmat, a meghittséget benn – a famíliánkban. És persze a hallgatás és befelé fordulás, az elmélyülő szemlélődés célszerűségét odakint – az iskolában és azon kívül is. Ez a viszonyom a kettészakadt világhoz megmaradt később is, a forradalom után, abban az időben, amikor már enyhülni látszott a közélet. A kiüresedett, képmutató, hazuggá váló szavak helyett jöttek a kifejezés egyéb – vizuális – módjai, amelyekkel őszintének lehetett lenni.
Debreceni születésűként természetes, hogy művészi munkássága erősen kötődik ehhez a városhoz. A település és környéke hírességeit, embert és közegét korábban például linómetszet-sorozatban is megörökítette, az utóbbi időkben rézkarcban. Számos élményének és művészi ihletének forrása bizonyára a gyerekkorából származik.
Szegénységben éltünk, de élményekben gazdag gyerekkorunk volt. Az István gőzmalom szomszédságában nőttem fel. A malomtó és környékének világa örök élményként raktározódott el bennem, amelyből merítve alkotok a mai napig. Folytatva a múltba merülő képzelet útját, kissé távolabb, fenn, a „Parnasszuson” a dombtetőn nyújtózkodó Poroszlai Úti Általános Iskola látható, ott kaptam az első bizonyítványt. Továbbhaladva, a madárcseresznyefa-soros, földes Nádor utcai házunkat elhagyva, a Dózsa György utcában folytatódott az utam, a Cserepes és Garai utcákat érintve érkeztem a Fazekas Mihály Gimnáziumba. Ami a további közeget és élményvilágot illeti: nem hagytam figyelmen kívül a Déri Múzeum és a református kollégium nyugalmat és bölcsességet árasztó arculatát sem…
A Fazekasban a jeles költő, Kiss Tamás – Weöres Sándor kortársa, barátja, egyszersmind református teológus – volt a magyartanára. Tőle milyen indíttatást kapott? Kiket tekint a képzőművészetben mestereinek?
Kiss Tamás kiváló, példaadó tanárként is megmutatta, hogy a művészet ereje: szép és egyszerre igaz, miként a természet és az idő képes enyészetté morzsolni az örökké tartó keménységűnek vélt eszméket és intézményeket. A hit, igazság és művészet hármasságának érvényesítése – talán ebben volt leginkább hatással Kiss Tamás a tanítványaira. Ami a képzőművészetet illeti, közben képzeletben a Fazekas-gimnáziumból, a Hatvan utcából a Piac utca 45. szám alatti házhoz érkeztem, annak negyedik emeletén működött az 1947-ben létrehozott első debreceni Képzőművészeti Szabadiskola (1969-től Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör és Szabadiskola – a szerk.). Szívesen és szorgalmasan jártam oda. Veress Géza, Menyhárt József, Bíró Lajos és Félegyházi László festőművészek megtanítottak vizuális nyelven beszélni, belülről látni azt a sajátos világot, amely egyre inkább az én világom is. Őket tekintem mestereimnek. Iskolai oktatóim és az ő ajánlásukkal folytathattam tanulmányaimat az Egri Tanárképző Főiskolán. 1968-ban diplomával a zsebemben térhettem vissza a Hajdúságba. Ezután negyven évig magam is tanítottam a képzőművészetet, illetve már ifjan szerveztem is: alapító tagként vettem részt az 1963 óta működő, immár hatvanéves Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep létrehozásában.
Vitéz Ferenc művészeti író szerint Szilágyi Imre alkotásaiban „a pillanatnyiság, a pillanat mámorába való belefeledkezés ugyanúgy benne van, mint az idő megállítása, a végtelenség, az örök nagy titok keresése. A komikum, a szatirikus ábrázolás ugyanúgy jellemzi a művészetét, mint a szakrális világlátás”. Fekete Károly tiszántúli püspök pedig így jellemezte tömören művészetét: „a Földön jár, és folyamatosan a mennyet faggatja tekintetével”. Hozzátehetjük: a születés misztériuma és a halálmisztika a művészete egészét áthatja. Groteszket és áhítatot egyaránt hordozó, sőt ezeket szimbiózisba hozó alkotásokat készít, a művészet örök játékosságával. Honnan erednek e kettősségek? Miben gyökerezik, hogy az őshelyzetek közül a műveit mindenekfölött a szeretetszimbolika jellemzi?
A kettősség megítélésem szerint a mindig megélt szembenállások (én – és minden más; a család hiteles intimitása – és a közélet lármás deformáltsága; meg nem rendülő hit – és örök kétkedés; érzelem – és értelem egymással vitázó ösztönzése az önkifejezésben) spontán leszűrődő absztrakciója. A szeretet pedig talán az elviselhetővé, érthetővé tevő szintézis maga. A kettősség lüktet és folyton változó; az igaz – hiteles – szép, ha egyszerre van jelen, nekem egyfajta szentháromság.
Ez a gondolat ars poeticaként is felfogható.
Igen, és idekívánkozik Szabó Magda egyik gondolata Az ajtó című regényéből: „Az alkotni tudás kegyelem eredménye, annyi mindennek meg kell hozzá lennie, hogy sikerüljön, izgalomnak és nyugalomnak, belső csendnek és olyan feszítő indulatnak, ami édes is, meg keserű is.” Itt idézem Oskar Kokoschka XX. századi osztrák festőművész és költő versét is: „Bomlás zátonyára csend ring. / Szakadékot mér a káosz / Vágy forr, s nem esik teherbe. / Egy a dolgod: a teremtés, / Vad fény-viharban lebegve, / Étert védve-lélegezve.”
SZILÁGYI IMRE grafikusművész, főiskolai tanár Debrecenben született 1942-ben. A helyi Fazekas Mihály Gimnáziumba járt. Művészeti tanulmányait a debreceni szabadiskolában, valamint a Medgyessy-stúdióban végezte. 1968-ban Egerben, a tanárképző főiskolán kapott diplomát. 1968–73 között Hajdúnánáson, 1973-tól a hajdúböszörményi óvóképző főiskolán tanított. Alapító tagja a Hajdúböszörményben működő Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, a debreceni Ajtósi Dürer Céhnek, a Debreceni Műhely Alkotóközösségnek. Számos hazai és nemzetközi alkotótáborban vett részt feleségével együtt. A Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Munkáját többek között Csokonai-díjjal, Hajdú-Bihar megye Prima díjjal ismerték el. 2013-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át. Több mint hatvan éve, 1961 óta szerepelnek művei hazai és nemzetközi kiállításokon. A Debreceni Református Kollégium Múzeuma gondozta a Szilágyi Imre eddigi életművét bemutató albumot.
Aki alaposan megfigyeli a rézkarcait, mindegyiken felfedezi valamilyen formában a bagolymotívumot. Utalhat e jelkép a ragyogást jelentő, bagolyszemű Pallasz Athénére, a művészetek istennőjére, a bölcsességre éppúgy, mint az elrejtettségre. A művész szándéka szerint minek a szimbóluma a bagoly a képein?
A bagoly szemlélődik, sötétben is látó. Talán bölcs is. Számomra valóban fontos szimbólum, gondolathordozó. Amikor hallatja a hangját, az emberek figyelmeztetésnek érzik, a halállal kötik össze.
Munkái közgyűjteményekben is megtekinthetők: a Déri Múzeumban éppúgy, mint a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeumban. Életművéből egy jelentős kollekció a Debreceni Református Kollégiumban, illetve annak múzeumában található – a rézlemezeket ennek az ősi intézménynek adományozta, a Csokonai-emlékszobában például rézkarcsorozata látható a költőről, a Nagykönyvtár kiállítóteréhez vezető úton pedig a híres növendékeket nevesítő hatalmas emléktabló. A művészhez mely alkotásai állnak a legközelebb?
Mindegyik képemet egyenlő közelségben érzem magamhoz. Mindegyik után maradt annyi elégedetlenség bennem, hogy szerénységre intsen, és ösztökéljen a jobb keresésére.
Mely műveire a legbüszkébb?
Büszkeséget inkább mindig feleségem és gyerekeim, unokáim miatt éreztem…
Felesége: társa az életben és az alkotásban, Sz. Kóczián Melinda képzőművész, tanár tavaly visszatért Teremtőjéhez. Emlékére szép kötet jelent meg, Végtelenbe libbenő… címmel, amelyet Vitéz Ferenccel közösen szerkesztettek. Mit jelentett a házastársa az ön életében, alkotói világában?
Az emberség, a hit és hitelesség normájának, a megélhető és látható – láttatható világ érzelmi és érzéki teljességének élményét nem mestereimnek köszönhetem igazán, hanem éppen a Melindával való személyes találkozásnak: főiskolai évfolyamtársam volt, és egy életre társammá vált. Egyszerre volt ő szerelmem, gyermekeim édesanyja és alkotótársam. A szeretet mindenségét jelentette számomra.
Korábban nyilatkozta, hogy milyen nagy hatással voltak művészetére a flamand festészet kiemelkedő egyéniségei is, például a XVI. századi mester, id. Pieter Bruegel. Szilágyi Imre, a szellemi, művészi értékek elkötelezettje, a Vizsoly, a Rembrandt nálunk járt, a Kálvária vagy éppen az Úrvacsorai kehely című rézkarcok alkotója hogyan éli meg a mai világban a kultúrbóvli virágzását, a médiában eluralkodó gagyi térhódítását? Derűlátó abban, hogy fog ez változni, helyrebillen némiképp az értékrend?
Mint másutt is beszéltem már róla, nem érzem magam optimistának, ám azt remélem, hogy eljön majd az idő, amikor visszatér az ember a tiszta forráshoz, újra értékelni kezdi a klasszikus nagyokat – teszi ezt azért is, mert telítődik az említett bóvlival, az értéktelennel, a nívótlannal. A művészet biztos pont, fogódzó, segít abban, hogy jobbá váljunk, élhetőbbek legyenek a mindennapjaink.
Napjaink zajos, agresszivitással teli világában mit nyújt az elcsendesülés és a református hite?
Ez az én életemben a megtartóerő.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!