A szívünket kereső hőkamera

Bár egy portrériport felvételéért nyitok be a Diaconia márkaboltba, előre is meg kell jegyeznem, kellemes helyen vagyok: a bőr divattáskáktól a bőr tolltartókig, karkötőkig vagy éppen a textil tornazsákokig és az edényekig annyi innovatív tárgyi szépséget látok, hogy megállapíthatom, ihlető környezetbe kerültem. A márkázott termékeket a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány (továbbiakban: MRSZ) cége, a Jobbadni Nonprofit Kft. által alapított műhelyek hátrányos helyzetű munkatársai készítik.

Akivel itt találkozom: Juhász Márton szolgálatfejlesztési igazgató, a Jobbadni Nonprofit Kft. ügyvezetője. Érdekes mozzanat vele kapcsolatban, hogy miután 2017– 2024 között az egész MRSZ élén állt, utóbb annak egy ma még kicsiny cégéhez kérte át magát. Hogy az arányokat érezzük: amíg az előbbi hatszáz fős, de ha az elmúlt évtizedben létrehozott szolgáltatási ágaknál – egyházi-gyülekezeti közfoglalkoztatás, rehabilitációs foglalkoztatási egységek – dolgozókat is ideszámítjuk: kétezer fős szervezet, addig a Jobbadni jelenleg mindössze húsz alkalmazottal működik.

Juhász Márton kiegészít: – A munka összességében nem lett kevesebb, több, az MRSZ-hez kapcsolódó feladatom egy az egyben vagy átalakulva megmaradt, de a felelősség kisebb lett. A nagy, nyolcmilliárd forintos költségvetésű szervezet ügyvezetésével járó stressz, a napi szintű döntéscunami, valamint a kétezer fő munkáltatásának terhe az, ami hét és fél év múltán lekerült a vállamról.

Bár nem firtatom hátrébb lépésének okait, azt veszem ki a szavaiból, hogy afféle életközepi kiégés veszélyét észlelhette magán az előző őrhelyén, amikor a költségvetések, szerződések, határidőre benyújtandó támogatási dokumentumok és elszámolások halmaiból kicsit kidugta a fejét.

Mostani helyzete személyes előnyének ezt látja: jobban tudja a szeretetszolgálat evangéliumi üzenetét képviselni, mindenekelőtt a munkatársak között. Szólam ez? Aligha. Hiszen például újévi köszöntője a szeretetszolgálat munkatársai előtt merő bizonyságtétel, testvéri biztatás volt. Egy másik példa: egy közelmúltbeli ünnepélyes alkalmon, a Nemzeti Múzeumban megrendezett, Az Év Széchenyi Vállalkozása 2024 díj átadó ünnepségén korábbi díjazottként tartott előadásában nemcsak az imént már szóba hozott Diaconia márkatermékkel kapcsolatos projektjükről szólt, hanem arról is, hogy a szeretetszolgálatnak Isten szeretetéből kell fakadnia, amely mindenki számára elérhető, megismerhető.

– Úgy tapasztaltam, mások is örültek ennek a kitételnek, és nem kizárólag a keresztyén menedzserek, hiszen „a teremtett világ sóvárogja az Isten fiainak eljövetelét” – jegyzi meg Juhász Márton.

Egyébként pedig éppen keresztyén filmklubot indított, ahova az alapítvány egész állományából várja azokat a munkatársakat, akik ismerkedni szeretnének az evangéliumi tanítással. Az első alkalmat február 11-én tartották, a megtekintett filmalkotás A kiválasztottak (The Chosen). A közönségben felmerülő kérdések megválaszolásában a meghívott lelkész segített.

A Jobbadni vezetője szerint a szeretetszolgálat eszménye nem a mindenáron elérendő örökös növekedés, „még egy raktár, még egy elosztóhely, még egy projekt”. Azaz lehetőleg ne legyen cél, hogy vetekedjenek a legnagyobb karitatív szervezetekkel. Itt azért közbevetem: óriási fegyverténynek látjuk sokan az egyházban, hogy a Felzárkózó települések (Fete) programban – amely a háromszáz legszegényebb település reorganizálását célozza meg – a máltaiak után a reformátusok vállalták a legtöbb hátrányos helyzetű falut…

Juhász Márton, aki egyébként egyházunk ez irányú szerepvállalásának szervezésében oroszlánrészt vállalt, mégsem hajlandó érzelegni, büszkélkedni. Inkább a jelen fő feladatköréről beszél, a Jobbadniról. Tervezik ugyan itt is a növekedést, de annak szervesnek kell lennie. Jelenleg a Szabocs-Szatmár-Bereg vármegyei Mezőladányban van bőrműhelyük, Zemplénagárdon textil- és kerámiaműhelyük. E fetés településeken készülnek a minket itt, a budapesti Récsei Centerben körülvevő használati és dísztárgyak, amelyeket Bozsik Szilvia és Pankotai Csaba iparművész tervezett.

Az ügyvezető beavat az egyházi nonprofit kft. filozófiájába: nyílt munkaerőpiaci szereplőként működnek, alkalmazottjaik piaci bérért-fizetésért termelnek. Nagy szó ez, hiszen általában fogyatékkal élő munkatársak, közfoglalkoztatásból kikerült romák, alacsony iskolai végzettségűek vagy itteni foglalkoztatásukat megelőzően tartós munkanélküliek, akiket egytől egyig saját képzésben részesítettek. A termékeket e boltban, bemutatóteremben, vásárokon és webshopjuk által értékesítik.

– Jézus is azt mondta az éjszaka semmit sem fogó tanítványainak – mondja Juhász Márton –, evezzetek a mélyre, vessétek ki hálótokat fogásra. Tehát nem halakat varázsolt oda nekik a partra, hanem a háló használatára, sikeres foglalatosságra utasított. Mi sem azt tartjuk célravezetőnek, hogy folyamatosan, válogatás nélkül adományokkal, segélyekkel támogassuk a rászorulókat, hanem képességeikhez mérten munkához juttatjuk az arra alkalmasakat.

Éppen ezért vették tervbe egy az eddigieknél nagyobb, húszfős üzem létesítését a szatmári Nagyecseden. Sőt, fél szemmel már Erdély felé is tekingetnek egy ottani „támaszpont” kialakítása végett. – Ne azt akarjuk célul kitűzni, hogy az ország valamennyi rászorulójának gondját mi próbáljuk megoldani. De ha a mellettünk, elérhető közelségben élő rászoruló emberen módunkban áll segíteni, ne hárítsuk el azzal, hogy túl nagy feladat – fogalmazza meg az arany középút elvének karitatív változatát a Jobbadni első embere.

Ezek után extrémebb dolgokra, természeti katasztrófákkal kapcsolatos kalandjaira kérdezek rá, amelyekről csak másodkézből értesültem. Vagy a 2024. augusztusi dunai árvízről – ahol, mint mondja, több száz önkéntessel küzdöttek a magasan tetőző vízállás rombolása ellen –, vagy a 2023. februári törökországi földrengésről beszéltetném…

Utóbbit választja. De kéri, hogy bevezethesse ezt a tettek, a hit és a kegyelem viszonylatairól szóló gondolataival, amelyeket leszűrt a maga számára.

– Semmit sem tudunk tenni sem azért, hogy Isten jobban szeressen, sem azért, hogy kevésbé. Nem kellenek ehhez világmegváltó tettek, tervek, cselekedetek, mert már meg vagyunk váltva. A kegyelem ingyen van, nem tudjuk sem bevásárolni, sem belopni, sem bedolgozni, „bejótékonykodni”, beokoskodni, -ügyeskedni magunkat Isten országába. Nekünk teljesítménykényszer helyett az a leghalaszthatatlanabb dolgunk, ha még nem tettük meg, hogy a keresztnél letegyük a bűneinket, elfogadva Jézus Krisztus áldozatát, amellyel megbocsátotta azokat. Azt mondjuk, szolgálatból tesszük, az Úrért, de sokszor más motivál minket – dicsőségvágy, tettekkel bebiztosítani Isten jóakaratát. Így megyünk el talán a feladatunk mellett, amely arra irányulhat, amin változtatnunk rendeltetett. Időnként összekeverjük az ő hangját a mi belsőnkből szólóval… Mert bár Igéje által és imádságban igenis tud jelezni Isten, hajlamosak vagyunk nem odafigyelni rá, nem vagyunk eléggé nyitottak. Ha nincs elcsendesülés, olykor a lendület nem Istentől van – állapítja meg.

Az embernek az az érzése, hogy Juhász Márton olyan életszakaszaira gondol közben, amikor talán túlhajtotta magát a szeretetszolgálati munkájával, amikor egy nagy szervezetet (MRSZ) fejlesztett, és esetleg a saját emberi szeretetét működtette elsősorban, ezért kifogyott abból és az erőből. Miközben ezen mélázom, ő már ezt az Igét alkalmazza földi hivatásával kapcsolatos felfogására: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak”. Ezt a Magyar Református Szeretetszolgálat lassan hat éve alapított kutató-mentő csoportjának egyik alapító tagjaként így fordítja le: katasztrófa esetén sosem kérdés, hogy a helyszínre siessünk-e.

Figyelték a katasztrófákat monitorozó weboldalakat, így nyomban értesültek a 2023. február 6-án éjjel 7,8-as erősséggel jelentkező, hatalmas földrengésről, amely Törökországot és Szíriát sújtotta több lökésben. Egyesületi elnökük épp Afrikában tartózkodott, az első repülővel hazajött, de otthonát föl sem kereshette, már repültek is a következő géppel Törökország Hatay nevű, leginkább sújtott, Szíriával szomszédos tartományába, ahol egész panel városnegyedek dőltek romba. Hét ember, három kutya ment ki első nap, másnap még tizenkét fő és egy további mentőkutya.

A hatóságok Antakyába, azaz a török Antiókhiába küldték és rábízták őket a török csendőrségre. Ilyen látványelemekről számol be a csilivili Diaconia márkaboltban Juhász Márton: az utcák két oldalán harminc-ötven méter magas törmelékhegyek a házak helyén. Fent helikopterek szállítják az ellátmányokat és a súlyos sérülteket. A hajléktalanná vált antakyai lakosok a szabad ég alatt, jobb esetben sátorban várakoznak, vagy a kutató-mentők mellé szegődnek, segédkezve, együtt keresve hozzátartozóikat. Mindenütt elnyomorodott testű hullák. Olykor a katonai sípok elcsöndesítik a speciális eszközöket – például hőkamerákat, csőkamerákat, hangdetektorokat – is használó kutató-mentőket és a mellettük zakatoló munkagépeket, mert a törmelékhegyek egy pontján épp az a gyanú és remény éled, hogy a romok alatt-között túlélő lehet, akivel meg kell próbálni kommunikálni. Ha valahol sikerül valakit megtalálni, előhozni, a lakosság örömtáncot jár, elfeledkezve a saját óriási veszteségeiről, legyen az eltűnt vagy bizonyosan meghalt szerette vagy építési törmelékké vált hajléka.

A magyar református csoport – négy részre szétosztottan dolgozva, sátrakban dideregve, napi egy-két órás alvásokkal – összesen öt élő embert mentett ki a romok alól. Márton említ egy olyan szomorú esetet is, amelynek szereplői – áldozatai – egy édesanya és négy gyermeke. Az anyuka lába egy rájuk szakadt hatalmas betonoszlop alá szorult, az tartotta fogva, így nem tudta megszoptatni a csecsemőjét. Végül mindannyian holtan kerültek elő, mire a bent rekedtekhez hozzáfértek…

Több feltétele van annak, hogy valaki több nap múlva – amikor már hullaszag terjeng a török nagyvárosban – életben találtassék, amikor fölfedezik: például nincs akkora sebe, amelytől elvérezzen, legyen elérhető elesége, innivalója, kötszere, amellyel elállíthatja a vérzést, és lélekjelenléte, amely segíti a borzalmas várakozásban, a kilátástalanság kísértésében.

Ilyen élményfelvillanások, tapasztalatok után szegezem Juhász Mártonnak a kérdést, milyen gondolatok ébredtek benne ekkora, a végomlást idéző események látványától, megtapasztalásától. Azt vélem, a „miért engedi ezt meg Isten?” vágányára siklunk, de beszélgetőtársam máshogyan fogja meg a dolgot: – A meghatározóvá ez a kérdés vált: mi az elsődleges fontosságú mindannyiunk életében? Azok az emberek a földrengés éjszakája előtt úgy feküdtek ágyba, hogy másnap feltétlenül lesz tovább, tervekkel, álmokkal, vágyakkal, célokkal. Ám nem folytatódott a földi életük, a túlélőket is óriási veszteség érte, szeretteik, otthonuk megsemmisülése… Mi hát a fontos életünk napjaiban, ha ilyen törékeny cserépedények vagyunk? Küzdelem házért, jó autóért, egyáltalán a pénzért? Keresünk-e valami, valaki örökebbet, mint a jelen veszendő hívságai?!

S a hite, ennyi borzalmat átélve? – A hitemet nem ingatta meg ennyi nyomorúság, a halottak és a gyászolók látványa – vallja. – Bár rendkívül megindított és próbára tett, mégis elfogadtam, hogy amint egy szőnyegnek a visszáját, mi sem értjük az itteni életet, amelyben kisebb-nagyobb, ilyen vagy olyan tragédiák akár újra meg újra megtörténhetnek. Ha csak a szőnyeg fonákját látjuk, minden keszekusza, értelmetlennek tűnő csomózás, fura színkavalkád, de ha egyszer megpillantjuk a másik oldalát, ott minden szép és mélyen értelmes. Igen, a túloldalon majd megértjük, hogyan építette be a tervébe a kiűzetés utáni, bukott ember életének nehéz pillanatait is a teremtő és mindeneket igazgató Isten.

A készülődéssel együtt összesen hatnapos törökországi misszió alatt nem értek a teljesítőképességük határához, mert – Márton szavaival – hajtotta őket az adrenalin. Ám hazaérve fordulat következett be, rosszul viselte a sok-sok felmagasztaló hivatalos és privát gesztust, elismerést, amelyben részeltették őt, őket itthon. A 2023. február 15-i bejegyzése így fogalmazza meg: „Az utóbbi napokban megpróbált a Kísértő az egyik kedvenc bűnömmel…”

– Magam is kezdtem elhinni, hogy hős vagyok, de ez csak napokat tartott – teszi hozzá most.

De végül is hogyan dolgozta fel, rendezte el magában a kintlét és a hazai ünneplés emlékeinek hatásait? Egy általa készített, megdöbbentő Szeretethimnusz-átiratot mutat. Ebben teljesen felismerhetők az első korinthusi levél tizenharmadik részének páli fordulatai, de az egészbe lépten-nyomon bekéredzkednek hasonlatokként a törökországi kutató-mentő munka egészen soha fel nem dolgozható emlékei és élményei. Az izgalmas szövegben, amely egyaránt olvasható valami bizonyságtételként és bizarr szépirodalomként, a katasztrófa képei ellenére már minden a helyére került, írója ugyanis csak a jézusi szeretetnek igyekszik utat nyitni a szívében, fölismerve önnön méltatlanságát.

És most hadd közölje a cikkíró a szóban forgó Szeretethimnuszt teljes egészében! Írta: Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat korabeli ügyvezető igazgatója, jelenlegi szolgálatfejlesztő igazgatója, önkéntes tűzoltó:

SZERETETHIMNUSZ FÖLDRENGÉS IDEJÉN

Ha tűzoltóknak vagy keresőkutyásoknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a kiégett autó vagy az összedőlt ház, amely már csak útjában van az élőknek.

És ha meg tudom is mondani, melyik rom alatt van még élet, és ha teljes hitem van is úgy, hogy összeomlott panelházakat tudok elmozdítani, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.

Ha túlélő kisgyermek után kutatva a legveszélyesebb romok tetejére hágok is úgy, hogy ha ismét megreng a föld, nincs ember, aki engem onnan megmentene, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.

Ha sátramban dideregve két keresés közt csak néhány órát alszom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.

A szeretet türelmes, mint az út mellett rostokoló autókban ülők, akiknek elfogyott az üzemanyaguk, és nem tudnak tankolni, mert a kutak is összedőltek.

A szeretet nem irigykedik, még ha a szomszéd házából élőket hoznak is elő, az övéből pedig csak felismerhetetlen holtakat.

A szeretet nem kérkedik a kimentett túlélők számával, nem viselkedik bántóan a hozzátartozóját napok óta szünet nélkül, elkeseredetten kereső emberrel, aki vakmerőségével másokat is veszélybe sodor, nem örül, ha hősként ünneplik, de együtt örül az éjszaka közepén a mentőcsapatok tagjaival, amikor több óra kitartó munka után végre sikerül kiszabadítani a romok alól egy élő embert.

A szeretet mindent elfedez, még a gyengeséget is, ha mások miatt erősnek kell mutatkozni, mindent remél, még azt is, hogy a romok alatt rekedt fiatal édesanya a négy kicsi gyermekével összebújva száz órával a földrengés után is életben lehet, és ha hosszú órák után kiderül, hogy mégsem így van, akkor is mindent hisz.

A szeretet soha el nem fogy. De legyen bár kutató-mentő csapat, meg fog szűnni, legyen hőkamerás drón, le fog merülni, legyen bár a világ legérzékenyebb hangszonárja, az is az enyészeté lesz.

Mert most hőkamera képe által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.

Most azért megmarad a belé vetett hit, a remény és a szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb az ő megváltó szeretete.