A mindenszenteket keresztyén ünnepként tartják számon, de nálunk, reformátusoknál nem egyházi ünnep sem ez, sem a halottak napja. Nemcsak a saját, de legtöbbünk nevében írhatom: sok ember hagyott itt bennünket az elmúlt évben. A halál természetes, az élet körforgása. Mégis fájdalmas. Mindenki másképp, máshogyan dolgozza fel, viszont ezen a napon egyvalami mindenképpen közös bennünk: a gyász. Daniné Biró Évával, a Debreceni Egyetem Klinikai Központja Kenézy Gyula Campusának kórházlelkészével készült beszélgetést a Reformátusok Lapjában is olvashatják.
Miért lesz valaki a gyászfeldolgozás módszereinek specialistája?
Engem is értek olyan veszteségek, amelyek feldolgozásához nem voltak megfelelő eszközeim. Ahogy John W. James és Russell Friedman fogalmaznak: „mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt”. Többféle úton-módon próbálkoztam a gyász feldolgozásával, de sikertelenül. Semmi nem nyújtott igazi segítséget és gyógyulást. Ezért volt szükségem egy új, működő módszerre. A másik ok a hivatásom. Kórházlelkészként különböző veszteségeket átélő emberekkel találkozva, nekik is szerettem volna segíteni, hogy ők is megtapasztalják: „Te pedig gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél” (Zsolt 30, 12).
Daniné Biró Éva, a debreceni Kenézy Gyula Kórház campusának kórházlelkésze
A hospice filozófiájával való találkozás megváltoztatta a halál kérdéséhez való viszonyulását?
Nem, de a halál megváltoztatta az élethez, az embertársaimhoz, a haldokló embertársaimhoz való viszonyulásomat. Azt, hogyan állok meg a hospice-osztályon a betegágy mellett, hogyan kísérem útitársként földi életének utolsó szakaszában, és hogyan látom benne a még élőt. A betegek többsége nem a kórházban szeretne elmenni, hanem családi körben. Ez az időszak a családok életében különleges jelentőségű, hiszen ez az utolsó lehetőség az együtt töltött idő megélésére. Ekkor még van alkalom az életüket érintő kérdéseket megbeszélni, évtizedes sérelmeket megbocsátani. Megfogalmazni és kimondani érzéseket, amelyeket eddig talán soha nem tettek meg. Kimondani, hogy: „szeretlek”, „köszönöm”, „megbocsátom”, „sajnálom”. Természetesen otthoni környezetben erre inkább van alkalom, azonban aki szeretné, a hospice-osztályon is megtalálhatja a módját a minél több együtt töltött időnek.
A gyász meggyötör bennünket. Szokták mondani, hogy ne vigyünk gyereket temetőbe, nem kell, hogy lássa a szomorúságot. Holott sajnos haldokló gyerekek is vannak.
Nem szeretjük szomorúnak látni a gyerekünket, azonban a veszteségektől, a gyász fájdalmától nem tudjuk megkímélni, ez az élet része. Ő is átéli, mit jelent elveszíteni valakit: egy szeretett személyt, egy barátot, aki már nem játszik vele többé. Ha ilyenkor azt mondjuk: „Ne szomorkodj!”, „Ne sírj!”, azt tanítjuk ezzel neki, hogy ne fejezze ki az érzéseit, mert az helytelen. Nekünk, felnőtteknek nagy a felelősségünk abban, hogy milyen példát mutatunk, amikor bennünket ér veszteség. Engedjük-e, hogy lássa a szomorúságunkat, a fájdalmunkat, könnyeinket, vagy erősnek mutatjuk magunkat. Felnőttként is meg kell fogalmaznunk az érzéseinket, ezzel segítjük a gyereket is a saját érzései megfogalmazásában.
Milyen gyászreakciókkal kell szembenéznünk az „ünnep” kapcsán?
Sokunknak nehezebb a szívünk ilyenkor, mert gyászolunk valakit, emlékezünk valakire, hiányzik valaki, aki már nem lehet mellettünk. A gyászt egyedien éljük meg, ahogyan egyedi volt a kapcsolatunk is azzal a személlyel, akit elveszítettünk. Az ünnep alatt érezhetjük magunkat úgy, mintha érzelmi hullámvasútban ülnénk, amikor számtalan – akár egymásnak ellentmondó, olykor hullámzó, változó – érzés és gondolat kavarog bennünk.
Mindenszentekkor hogyan tudjuk segíteni azokat, akik egyedül maradnak a gyászukban?
Bátorítani kell a gyászolókat, hogy nincsenek egyedül. Legyünk elérhetők a számukra, amikor szeretnének a gyászukról, az érzéseikről beszélni. Félbeszakítás nélkül, jó tanácsok adása nélkül, a szívünkkel hallgassuk meg őket. Ahogy Pál apostol mondja: „sírjatok a sírókkal” (Róm 12, 15).