„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” (2Móz 20,12) A szülők tiszteletére vonatkozó parancsolat a tízparancsolat második kőtábláján az első helyen szerepel. Ez nem véletlen, hiszen a szülői tekintély meghatározó jelentőségű a család mint a társadalom alapvető építőköve szempontjából. Vásárhelyi Bálint Márk gondolatai.
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3)
Isten a gyermekeket a szülőkre bízta (Zsolt 127,3). Nagy feladatot rótt rájuk: szeressék az ajándékba kapott kicsinyeket, és az irántuk fakadó szeretetből vezessék őket Jézus Krisztushoz. Miközben gyermekeinket egyedül a mennyei Atya megváltó kegyelme juttathatja üdvösségre, szülőként nagy a felelősségünk abban, hogy eljutnak-e Jézushoz. A felelősségteljes feladatokhoz általában tekintély is járul. Ez igaz a világi hatóságokra, a tanárokra és ugyanígy a szülőkre is. Akinek tekintélye van valaki más fölött, az beleszólhat annak életébe, sőt irányt és követendő példát kell mutatnia számára. A tekintéllyel bíró személy gondolatait és szavait nem lehet figyelmen kívül hagyni, azoknak súlya és ereje van. A szülő tekintélye tehát azt jelenti, hogy joga van beleszólni gyermeke életébe. Meghatározhatja, mi történjen azzal, akinek nevelését, gondozását, vezetését a mennyei Atya éppen őrá bízta. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a tekintély végső forrása a Szentháromság Isten. A családban sem a szülő személyéből fakad. A végső, a legfőbb tekintély egyedül a Mindenhatóé. A szülőké pedig származtatott, a menny Ura helyezte az ő kezükbe. Éppen azért tagadhatatlan és megkerülhetetlen, mert a mennyei Isten áll mögötte. Érdemes felidéznünk hitvallásunk tanítását arról, mit kíván az ötödik parancsolat: „Azt, hogy szüleimnek és valamennyi elöljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, minden jó tanításuknak és büntetésüknek magamat illő engedelmességgel alávessem, és az ő vétkeik és szeszélyeik iránt is türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.” (Heidelbergi Káté, 104. felelet) Látjuk, hogy Isten tiszteletre kötelezi a gyermekeket szüleik iránt, akiknek pedig tekintélyt ad felettük. Ez azonban nem öncélú.
Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg.” (Péld 23,13–14)
Amikor Isten valakit ilyen felelősséggel ruház fel, azt mindig meghatározott céllal teszi. A szülők azért kapták tekintélyüket, mert „Isten minket az ő kezük által akar vezetni” (HK 104). A célja tehát az, hogy a rájuk bízott gyermek szentként állhasson majd az Úr előtt. A keresztyén család nemcsak a társadalom alapvető építőköve, hanem – ami ennél fontosabb – a legkisebb gyülekezet is, ahol a szülők gyermekeikkel együtt dicsőítik Jézus Krisztust akár családi áhítatok keretében, akár más alkalmakkor. A szülők így alapvető szerepet játszanak kicsinyeik hitbeli növekedésében, megszentelődésében vagy éppen a bűn elleni küzdelmeikben. Szülőként éppen ezért nem csupán azon kell gondolkodnunk, hogy a gyermekeink hova járjanak óvodába, iskolába, milyen különórákon vegyenek részt, hová utazzanak el a szünidőben. Nem csupán a földi életükre kell figyelnünk, például karrierválasztásban való tanácsadással, pénzügyi támogatással vagy éppen a párválasztásban való segítséggel.
„…és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: »Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.« Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. Az első pillanatban ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” (Zsid 12,5–11)
Emlékeznünk kell a fő célra: gyermekünk szentként állhasson az Úr előtt. A tekintélyünket ezért annak érdekében kell érvényesíteni, hogy a gyermek „teremtő Istenét megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja” (HK 6). Miközben a szülőnek nagy jelentőségű feladata a gyermek nevelése és Krisztushoz vezetése, Istentől kapott feladatát sok minden akadályozza. Krisztus ellensége, a Sátán mindent elkövet, hogy lerombolja a szülői tekintélyt és tönkretegye a keresztyén családot – azt a kis közösséget, ahol a legszűkebb körben folyhatna Isten közös dicsőítése. Napjainkban a házasságok stabilitása közmondásosan alacsony, és a széteső családokban a gyermek számára végleg elvész a szülő tekintélye. Az édesapa vagy az édesanya gondjaira bízott gyermek adott esetben csak kéthetente látja a másikat, és már nem tudnak – nem is akarnak – egységes értékrendet átadni számára. A válás azonban csak az utolsó mozzanat a család, illetve a szülő-gyermek kapcsolat szétesésében. Mindez ott kezdődik, amikor a szülő vagy visszaél a tekintélyével, vagy egyáltalán nem él vele. A tekintéllyel való visszaéléshez sorolható a gyermekek testi vagy lelki bántalmazása.
„Fenyítsd meg fiadat, míg van remény, de ne vigyen odáig indulatod, hogy halálát okozd!” (Péld 19,18)
Miközben a Szentírásban találhatunk útmutatást a fenyítést illetően (Péld 23,13–14; Zsid 12,5–11), arra is figyelmeztet Isten Igéje, hogy ezzel ne éljünk vissza. A szülő nem fenyítheti gyermekét haragból (Péld 19,18), nem parancsolgathat neki, nem uraskodhat fölötte, nem manipulálhatja érzelmileg (Ef 6,4; Kol 3,21). A visszaélés a gyermek irányába táplált irreális elvárásokban is megjelenhet, például ha valaki nem fogadja gyermekét szeretettel akkor, ha nem teljesít maximálisan az iskolában. A tekintély elhanyagolása mutatkozik meg, amikor elmarad a gyermek nevelése, és büntetlenül, következmények nélkül megtehet bármit. Gondolhatunk például Éli főpapra, aki nem akadályozta meg fiai visszaéléseit (1Sám 3,13). Gyakori hiba az is, amikor túl nagy felelősséggel járó döntéseket akarunk gyermekeinkre bízni, például hogy hittanra vagy etikára járjon-e. Fájóan hiányzik a tekintély, amikor a családi áhítatok, a közös igetanulmányozás, a hitbeli nevelés elmaradnak. Keresztyén szülőként gyermekeinket Jézus Krisztushoz szeretnénk vezetni. Olyan szeretettel kell fordulnunk hozzájuk, mint amilyennel mennyei Atyánk fordult hozzánk az Úr Jézus Krisztus által. Ez a szülő-gyermek kapcsolat mintája (Mt 7,9–11). Keresztyénként az Úr Jézus Krisztusért kegyelem által Isten fogadott gyermekei vagyunk (HK 33).
„Ti, apák, pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (Ef 6,4)
Így szülőként azon kell fáradoznunk, hogy úgy szeressük gyermekeinket, ahogyan Krisztusban az Atya szeret bennünket, az ő fiait és leányait. Nem adhatjuk alább, ez az a példa, amelyet követnünk kell. A szív romlottsága és a test bűnei mellett külső támadás is éri a szülői tekintélyt. Az elmúlt évtizedek során tanúi lehettünk annak, ahogyan a nyugati társadalmakban (így hazánkban is) terjedő eszmék szisztematikusan rombolják a klasszikus családképet. Az individualista társadalomban csak laza kapcsolatok kötik össze az embereket, és ebben a rendszerben nincs helye a gyermek fölé helyezett erős szülői tekintélynek.
„Ti, apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.” (Kol 3,21)
A napjainkban széles körben elterjedt neomarxista ideológia egyik jelszava a (hagyományos) család intézményének eltörlése, mint amely az ember önmegvalósítását akadályozó tényező. Miközben folyik a társadalom érzékenyítése a teremtési rendtől eltérő viselkedési normák iránt, egyre inkább nevetséges megvilágításba kerül a hagyományos szülő-gyermek viszony. A közösségi média, a videómegosztó felületek és egyéb internetes termékek is nehezítik, vagy éppen lehetetlenné teszik a gyermekek nevelését. Bár léteznek a felügyeletet segítő programok és alkalmazások, a szülőknek kevés rálátása van ezekre a területekre, és az ott közvetített erkölcsiség és értékrend sokszor igencsak távol áll a biblikus normáktól. Az istentagadó kultúra veszélyei minket is fenyegetnek. Mindez a támadás ugyanis nemcsak a világban, hanem az egyházban is megjelenik. Kezdetben csak megtűrjük a minket körülvevő társadalom istentelen etikai normáit, amelyek az egész életünket behálózó különféle csatornákon keresztül beszivárognak a szívünkbe, a lelkünkbe. Megtűrjük azokat a gondolatainkban, gyülekezeteinkben.
„Mert kijelentettem neki, hogy örök ítéletet hozok háza népére azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak vele magukra, és mégsem fenyítette meg őket.” (1Sám 3,13)
Ezután pedig elfogadjuk, relativizáljuk azokat, és végül teljesen elfelejtkezünk Isten szaváról: „Tiszteld apádat és anyádat…” Isten szövetséges, szent népeként nem hagyhatjuk, hogy gyermekeinket az istentelen társadalom nevelje fel. Krisztus szeretetével kell hozzájuk fordulnunk, és az ő parancsolatai, az ő rendelései szerint kell nevelnünk őket. Védenünk kell őket mint a szövetség gyermekeit, hogy ne sodródjanak el az Úr Jézusban elkészített nagy üdvösségtől, hanem szentül állhassanak mennyei Urunk előtt.
Vagy ki az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle, vagy amikor halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Mt 7,9–11)
Vásárhelyi Bálint Márk, a Péceli Református Egyházközség beosztott lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!