A teljes szeretet kiűzi a félelmet

Milyen emlékeket őriz a gyermekkoráról?

Fájó szívvel emlékszem vissza, mert rengeteg szenvedésen és rettegésen át vezetett az utam a felnőttkorig. Nagyapám református lelkészként édesapámat más pályára szánta, mezőgazdasági iskolában taníttatta, az évek során kiváló gazdálkodó, remek szakember vált belőle. 1948 után, a téeszesítés idején alaptalanul megvádolták, hogy internálhassák, ezért sütötték rá „a gazdasági életre káros egyén” bélyeget, azaz kulákként kezelték. Édesanyám egyedül maradt tizenöt éves nővéremmel, velem és az ikertestvéremmel, mi tízévesek voltunk. Majdnem összetörtünk a módszeres üldözés és az igazságtalanság terhe alatt. Hatvanhét hold föld művelését várták el négyünktől, ezenkívül öt anyakoca, hatvan malac, három tehén, ló ellátását, takarmányozását és a trágya kihordását. Máig csodálkozom, hogy bírtam. Kicsi lányként cipeltem a moslékot két tízliteres vödörben, és nem tudtam közben leengedni a karomat, olyan alacsony voltam. Soha nem vághattunk hízót, egyetlen meggyűrűzött tyúkot sem a szászhúsz közül, még gondolni sem mertem rá. Pontosan vezettük, melyik hány tojást tojt. Irreális volt a beszolgáltatási teher, mégis teljesítettük, hogy édesapámat hazaengedjék.

Mit élt meg a legnehezebben?

Folyamatosan éheztünk, sokszor nem tudtam elaludni, annyira korgott a gyomrom. Előfordult, hogy édesanyám vacsoraidőben kiküldött minket a cseresznyefához, hogy együnk, amennyit tudunk, mert azon nem látszik meg a hiány. Kicsiny, egyszobás nyári konyhában laktunk főzőhelyiséggel, kemencével, de a bejárati ajtónkon volt egy hasadék, úgyhogy reggelre megfagyott a víz a szobában, hiába fűtöttük. Kulákgyerekként az üldözésünk mindennapos volt, a tanárok rosszul bántak velünk, aprítottak, mint a répát. Nekem végig az volt az érzésem, hogy azt szeretnék, ha mi nem is léteznénk. Odahaza naponta ellenőrizték az életünket. Előfordult például, hogy a betakarított borsó megázott és kipergett. Azzal vádoltak bennünket, hogy szándékosan tettük tönkre a termést. Még a mások által megrongált cséplőgép miatt is minket vettek elő. Megjelent két rendőr, és édesanyám ettől annyira elkeseredett, hogy ledobta az ölében levő tálat a lábuk elé a földre, és kétségbeesettem ezt kiáltotta: „Ássanak sírt, és élve dobáljanak bele a gyerekeimmel együtt! Embertelen, amit velünk tesznek! A férjem internálótáborban van, éjjel-nappal dolgozunk és még ennivalónk sincs, a gyerekek majdnem éhen halnak.” A két rendőr elment, nem jöttek vissza. Édesapámat két év után hazaengedték, de rendőri felügyelet alatt élt, ami azt jelentette, hogy nem hagyhatta el a falut. Végül ilyen körülmények között is el tudott helyezkedni.

Miképpen tudott tanulni ilyen helyzetben?

A körülményeim ellenére kitűnően tanultam, és a továbbtanulásról ábrándoztam. Édesapám már ötéves koromban magával vitt a gazdaságba, és mindent elmagyarázott nekem. Szívtam magamba a szavait, mint szivacs a vizet. Hihetetlen, hogy apró gyerekként már a búza elvetésének folyamatára tanított, elmagyarázta, mi a jó előveteménye, hogyan kell a vetőgépet beállítani. A hozzám hasonló, az osztálynaplóban K betűvel megjelölt gyerekeket már középiskolába is nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, nekem mégis sikerült bejutnom a viszonylag távoli putnoki mezőgazdasági technikumba, a szakma hírneves intézményébe. Itt is rettegéssel telt minden napom, hogy a kulákbélyeg miatt ki fognak tenni, és nem tanulhatok. Ha rendőrt láttam, beleborzongtam. Szorgalmasan tanultam, a vizsgákon kiválóan teljesítettem. Az iskola falai között szigorúság uralkodott, minden eltávozást naplóban rögzítettek, úgyhogy vasárnaponként azt jelentettem, városnézésre megyek, pedig valójában a helyi gyülekezetben az istentiszteletet hallgattam. A templomba járás azonban nem tartott sokáig. Bár hosszú részeket tanultam meg Máté evangéliumából, Jézus Krisztus személyével nem tudtam mit kezdeni. Az imádságaim szüntelenül csak édesapám körül forogtak. A technikumban megváltozott a szemléletem, a darwinizmus teljesen eluralta a gondolataimat. Meggyőződésemmé vált, hogy nincs Isten. Ateistává lettem, és amikor a nagymamámat imádkozni, Igét olvasni láttam, kigúnyoltam. Később, amikor megismertem Jézus Krisztust, rettenetesen szégyelltem magam emiatt. A töménytelen tanulásnak meglett az eredménye. A gyakorlati vizsgán a felügyelő így fogalmazott: „Kiváló szakember, milyen kár, hogy nő, ilyen képességekkel azonnal felvenném.” Szörnyen mérges lettem, de a pályától nem tudta elvenni a kedvemet. Attól fogva az életem legfőbb motivációja az lett, hogy bebizonyítsam, nő létemre is tudok ugyanolyan eredményt produkálni, mint a férfiak. Később Isten kegyelméből még nagyobbakat is tudtam.

Hova vezetett az útja a mezőgazdasági technikumból?

A bizonyítvánnyal a zsebemben a Taktaharkányi Állami Gazdaságban kezdtem dolgozni, állattenyésztési ágazatvezetőként, időközben az agráregyetemre is felvettek, de a származásom miatt csak levelező szakra mehettem. Másodévesen már az Újfehértói Állami Gazdaságban lettem főállattenyésztő. Továbbra is szűkös körülmények között éltem egy szolgálati lakásban, ahol petróleumlámpa mellett tanultam. Amikor megkaptam a diplomámat, az igazgató nem engedett el, továbbra is számított a munkámra. Napi tizenhat órát dolgoztam, el sem tudom képzelni, hogyan tudtam fegyelmet tartani a férfiak között. Sok megpróbáltatáson mentem keresztül, és a precíz, kitartó munka ellenére is hiányzott az Isten áldása. Az egyik legnehezebb esetnek a tehenek tőgygyulladása bizonyult. Háromszázötvenet gondoztunk, és egymás után estek össze negyvenkét fokos lázzal, majd a borjaik is megbetegedtek. A rémisztő helyzet ellenére is bízott bennem a vezetőség. A fejőgépek, a higiéniai körülmények rendben voltak, úgyhogy a takarmányrépára kezdtem gyanakodni. Nyolc–tíz ezer mázsa kiváló répa állt rendelkezésünkre, de megállapították róla, hogy magas a nitráttartalma, és tönkreteszi a tehenek máját. Nem volt mit tenni, az összes répát leselejteztük. Ezután következett a száj- és körömfájás. Olasz kereskedők hozták be az országba, Magyarországon csak nálunk ütötte fel a fejét. Karanténba kerültünk, nem mehettünk haza. Az egész állományt kényszervágásra ítélték, méghozzá zárt vágóhídon, hogy ne terjedjen tovább a kór.

Mi történt a szüleivel?

1972-ben édesanyám agyvérzést kapott, ezért a közelében vállaltam munkát, a miskolci állattenyésztési felügyelőségen. Már otthonosan mozogtam a szakmámban, ha bárhol probléma adódott az állatokkal, biztos, hogy tőlem kértek tanácsot. Korán reggeltől késő estig dolgoztam, és a nap minden órájában attól rettegtem, hogy hazaérkezésemkor édesanyámat halva találom, mivel időközben édesapám is elhunyt. Az állandó félelem miatt naponta többször rosszul lettem, gyakran el is ájultam. Az orvos figyelmeztetett, ha nem tudok uralkodni a félelmeimen, akkor elveszítem a józan eszemet. Tíz év telt el így.

Mikor múltak el a szorongásai?

Édesanyám egyik reggel korábban kelt fel, és arról panaszkodott, nem érzi jól magát. Azt hittem, influenzás. Arra gondoltam, beszaladok a munkahelyemre, és utána kihívom hozzá az orvost. Felvettem a kabátomat, a táskámat, de mintha valaki azt mondta volna, ne menjek. Visszafordultam, ránéztem édesanyámra. Halott volt. Abban a pillanatban tudtam, hogy van Isten, és engem nagyon szeret. Csak ő tudott az édesanyámmal kapcsolatos folyamatos napi belső rettegésemről, és úgy rendezte, hogy amikor meghal, otthon legyek. Pál apostol rómaiakhoz írt levele jutott eszembe: „…téged az Isten jósága megtérésre indít”. Velem is ez történt. A temetésről féltem hazajönni az üres házba, ahol az édesanyám meghalt, de egyszer csak eszembe jutott a gyerekkoromban tanult Ige: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Elhittem, és elmúlt a félelmem, bátran éltem tovább egyedül. Rádiós igehirdetéseket kezdtem hallgatni, ahol egyszer ez hangzott el János evangéliumából: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Felsóhajtottam: Istenem, annyira szeretnék hinni, de nem tudok! Ajándékozz meg engem hittel! Ismerősömtől Cseri Kálmán-kazettákat kaptam, nem győzte hordani nekem. 1986-ban a nagypénteki prédikációjából végre megértettem, miért kellett a keresztre feszítésnek megtörténnie. Sírva letérdeltem, bocsánatot kértem Jézus Krisztustól a bűneimért, és megköszöntem, hogy miattam, helyettem és értem történt a kereszthalál. Olvasni kezdtem a Bibliát, és Pásztor Gyula péceli bibliaiskolájában tanultam. A megtérésem teljes fordulatot jelentett, a félelmeim megszűntek. Semmit nem akartam jobban, mint hálából Jézusnak szentelni magamat. A változás az életem minden területére kihatott. Isten napról napra bizonyította, hogy megtartja az ígéreteit: „Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” Ezzel a mondatával indultam az új életbe, és először tapasztaltam meg, hogy a munkámon Isten áldása van. Szüleim elvesztése után szabadabban választhattam munkahelyet, így álltam munkába a Hejőmenti Állami Gazdaság Szarvasmarha-tenyésztő Üzemében, ahol holstein-fríz fajtát tartottak. Odakerülésem után a tejtermelés negyven százalékkal növekedett. Ezt a nyírbátori Uralgó Kft.-ben is átéltem, ahol tizenöt év alatt százötven százalékkal emelkedett a tejtermelés.

Miben tapasztalta meg Isten támogatását?

A Mezőgazdasági Minisztérium öt szakemberrel együtt tanulmányútra küldött az Egyesült Államokba. Részt vehettünk a holstein-fríz ottani képviseletének kongresszusán, és legnagyobb csodálkozásomra a rendezvényt imádsággal kezdték. Egy életre megjegyeztem, amit ott hallottam: hogy a tejtermelő tehénnek a világon a legjobb takarmány a lucernaszéna. Ekkor már férjnél voltam, és Nyírbátorban dolgoztam, amely korábban nem szerepelt a legjobb tehenészetek listáján. Miután hazajöttem, megtörtént a csoda, egy országosan terjesztett, havonta megjelenő mezőgazdasági kiadványban az élmezőnybe kerültünk. A helyi gazdaság elnöke szabad kezet adott, és hatszáz szarvasmarhát – anyaállatokat, üszőket és borjakat – vásároltunk fel a Hajdúböszörményben felszámolt, kiváló génállománnyal rendelkező tehenészetből. Magyarországon először a nyírbátori tehenek adtak évi tízezer liter tejet.

Lánykérése sem mindennapi történet, ráadásul nem rajongott a házasságért…

A szüleim nagyon szerették egymást, és soha nem veszekedtek. De gyerekfejjel azt szűrtem le, hogy ez azért lehet így nálunk, mert anyukám mindig enged, és minden úgy van, ahogy apukám akarja. Ha pedig a férjhez menés ezzel jár, akkor köszönöm szépen, soha nem fogok házasságot kötni. Engem ne irányítson senki, nem akarok alkalmazkodni senkihez. Negyvenhét éves koromban mégis férjhez mentem. Egy vasárnap a templomban Kutasi Béla ugyanis elmondta, hogy szeretné nekem bemutatni egyik nyírbátori hívő ismerősét, aki két évvel korábban veszítette el a feleségét. Na, erre kikeltem magamból, és azt mondtam, hogy tessék engem békén hagyni, engem senki nem érdekel. Felidéződött azonban bennem az egyik igehirdetés Ábrahámról és az imádságom, hogy szeretnék hozzá hasonlóan engedelmes életet élni. Mindent megteszek Jézus Krisztusért, csak ne kelljen megházasodni! Igen ám, de olvasni kezdtem a Példabeszédek könyvét, és a harmadik fejezetben ez áll: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!” Milyen rászorulóval? Azért legyek annak a férfinek a felesége, mert magányos? Tusakodtam, tusakodtam, majd egy idő után hajlandó voltam néhányszor találkozni vele. Sokat beszélgettünk, és arra kért, gondoljam át, mi lehet kettőnkkel kapcsolatban Isten akarata. Végül igent mondtam. Együtt indítottuk el a nyírcsászári gyerekek hittanoktatását, valamint a bibliaórát. A mai napig nem tudom, hogyan tudtam ügyvezetőként rendet tartani, a gazdaságot vezetni, magas színvonalú munkát végezni és közben gondját viselni a gyerekeknek, akik között sok csodát éltünk át.

Hogyan kezdődtek el a gyermekcsendeshetek?

A férjemmel úgy döntöttünk, nem megyünk nyaralni, pénzünket inkább gyerekek evangelizálására és nyári vakációjára költjük. Négy hetet tartottunk, a férjem halála óta egyedül szervezem minden nyáron. Eleinte az áhítattól a délelőtti foglalkozáson át a főzésig mindent magam végeztem, de később a szülők is bekapcsolódtak.

Honnan ered a legendás esti fagyizás?

Az egyik augusztusi csendeshéten fültanúja voltam két nagyvarsányi kisfiú beszélgetésének a rekkenő hőségben. – Te ettél fagyit az idén? – kérdezte az egyik. – Nem – érkezett a szomorú válasz. Alighogy hazaértünk, odafordultam a férjemhez: ha örömet akarsz nekem szerezni, kérlek, hozz valahonnan egy fagylaltkészítő gépet, mert fagylaltot akarok adni ennek a fiúcskának, hogy annyit egyen egy héten át, amennyi csak jólesik neki. Hozott is, de nagyon sokáig készült el vele a finomság, úgyhogy elkezdtem a nagyanyáim szakácskönyvei között kutatni. Egyszer csak rábukkantam egy egyszerű receptre, amelyből nagyon finom fagyi készül. Ez lett az alap, amelyet azóta is használok, rengeteg idénygyümölcscsel. Kiülnek a gyerekek este a házam elé a székekre és beszélgetnek, közben fagylaltoznak. Leírhatatlan mosoly ül az arcukon, amiért hálás vagyok Istennek.

Mivel tudta a legszebben dicsőíteni Istent?

Nyírcsászáriban szórványgyülekezet volt, templom nélkül. Az istentiszteletet az iskolában tartottuk, ahová a férjemmel a lelkészt mi vittük kocsival. 20–25 fő várt ránk vasárnapról vasárnapra. Imádkozni kezdtünk, hogy Isten adjon lehetőséget templomépítésre. A helyzet emberileg lehetetlennek tűnt, hiszen kisnyugdíjas, szegény emberekből állt a közösség. Házastársammal alapítványt hoztunk létre, és ott gyűjtöttük a fizetésünket, a jutalmunkat, hogy legyen induló pénzünk a beruházásra. Debreceni építész barátunk, aki a teológiát is elvégezte, ingyen elvállalta a tervezést a műszaki ellenőrzéssel együtt. Az alapot a Nyírbátorban működő téesz vezetőjének utasítására géppel kiásták, és a betont díjmentesen kiszállították. A további építési munkákra három szakmunkást kaptunk tőlük kölcsön, akiknek a munkabérét mi fizettük. Mindennap főztem nekik, és ők hálásan, örömmel dolgoztak. Az ablakokat is önkéntes munkával készítették el vagy nagyon jutányos áron. Az orgonát, a székeket Hollandiából küldték. Decemberben állt a templom, már ott vettük az ünnepi úrvacsorát. Egyetlen év alatt készült el. Így épült fel a nyírcsászári nyolcvan férőhelyes istenháza hárommillió forintból.