Az elmúlt hónapok során a Reformátusok Lapja Hit-Vallás rovatának előző részei érintették a keresztyén teológia értelmének kérdését, majd szó esett Isten kétféle kijelentéséről, a Biblia ihletettségéről, tekintélyéről és tévedhetetlenségéről, végül a Szentháromság Istenről és az ő tulajdonságairól. A mostani rész pedig a Szentírás első oldalára lapozva a teremtés kérdését igyekszik körüljárni.
Elfogadod-e azt, amit Isten Igéje a teremtésről mond a megváltásról szóló keresztyén tan részeként? – teszi föl a kérdést egy holland teológus népszerű bibliamagyarázatában. A Szentírás maga is megerősíti, hogy a hit elengedhetetlen feltétele annak, hogy a teremtésről való elmélkedésünk végül célra vezessen (Zsid 11,3). A világosságot a sötétségtől elválasztó Isten (1Móz 1,3–4) minket is választásra szólít fel, rögtön a kijelentés első mondatával (1Móz 1,1)! A felvilágosodás kora a tudományt tette meg legfőbb tekintéllyé, és meghatározó lett az az elgondolás, miszerint az „istenhipotézis” szükségtelen a világ létének magyarázatához. Közkeletűvé vált az (a valójában téves) elgondolás, miszerint hit és tudás – vallásosság és tudományosság egymást kizáró ellentétek. A mai kor embere így talán még nehezebbnek érezheti a fenti kérdés megválaszolását, mint a korábbi időkben bárki! Holott a teológia többi kérdésfölvetéséhez hasonlóan ez sem csupán elméleti dolog, hanem nagyon is személyes kérdés számunkra, ahogy arra a Heidelbergi Káté bizonyságtétele (26. kérdés-felelet) is rámutat:
„Mit hiszel, amikor ezt mondod: »Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében«? Hiszem, hogy a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden benne lévőkkel együtt semmiből teremtette, és azokat örökkévaló tanácsával és gondviselésével fenntartja és igazgatja: énnekem az ő Fiáért, Krisztusért Istenem és Atyám…”
„Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.” (Zsid 11,3)
„Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől.” (1Móz 1,3–4)
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1,1)
A TEREMTŐ ISTEN
A minket körülvevő világ és benne saját magunk eredetével kapcsolatban számtalan kérdést tett már föl az emberi elme a történelem során. A sort még csak nem is az elején kezdve, a görög filozófiától a mai napig alapvetően a következő lehetőségek vetődtek föl: a világ vagy öröktől fogva létezik, vagy pedig van kezdete, létrejött valamikor; amennyiben van kezdete, vagy magától állt elő, vagy pedig valaki vagy valami „rajta kívül álló” hozta létre. Mindegyik lehetőség további (gyakran megválaszolhatatlan) kérdéseket vet föl. Korunkban szinte minden gondolkodó megegyezik abban, hogy az univerzumnak volt kezdete, a legelterjedtebb materialista magyarázat erre az ősrobbanás elmélete. A Szentírás sem hallgat a világ keletkezéséről – nem csupán az első mondatában szögezi le tényként Isten teremtő munkájának valóságos voltát, de a teljes Bibliában újra és újra bizonyságot tesznek erről a szentírók. Az apostolok és az első keresztyének missziójának is megkerülhetetlen eleme volt az erről való bizonyságtétel (ApCsel 14,15b). Keresztyén hitvallásaink a Biblia alapján elsősorban az Atya személyéhez kapcsolják a teremtés munkáját, azonban ez nem jelenti azt, hogy a Szentháromság másik két személye ne vett volna részt a benne. Isten a világ teremtése során Mózes beszámolója szerint hétszer jelenti ki: „legyen”. „Isten szava alkotta a világokat”, ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz; János apostol pedig evangéliumának első soraiban tudtunkra adja, hogy Jézus Krisztusban a testté lett Igét ismerhetjük meg (Jn 1,1–3). Pál apostol is megerősíti János szavait, amikor magasztalja a Fiút, amiért ő a teremtés célja (Kol 1,15–17). Mi pedig mindannyian egyetérthetünk Fekete Károly püspök úrral: „Jézus nélkül nincs hiteles mondanivalónk Istenről mint teremtőről.” A Teremtőbe vetett bizalmunk azért lehet maradéktalanul teljes, mert van Megváltónk, aki magának teremtett és választott ki minket. Mózes első könyvének a teremtést leíró első fejezetének beszámolóját olvasva az Isten sötétség felett lebegő Lelkéről érezhetjük, hogy kitüntetett szerepe volt a teremtés művében (1Móz 1,2b). A Szentlélek Isten az, akitől minden élet származik. Érzésünk akkor válik konkrétabbá, amikor az ember teremtésének mikéntjét tanulmányozzuk (1Móz 2,7). „Ahhoz, hogy igaz hittel megérthessük, mit használ nekünk megismerni Istent, fontos, hogy először is a világ teremtését ismerjük meg… Ebből a történetből megtudjuk, hogy Isten az eget és a földet Igéje és Lelke ereje által a semmiből teremtette” – fogalmaz találóan Kálvin.
„és így kiáltottak: Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” (ApCsel 14,15)
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” (Jn 1,1–3)
„Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1,15–17, vö. Zsid 1,2)
„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1,2)
„Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény.” (1Móz 2,7)
A VILÁG ÉS AZ EMBER TEREMTÉSE
A világ teremtéséről a Szentírás nem csak az első lapjain számol be, az Ó- és az Újszövetség több helyén is találunk információt ebben a témában. A leghosszabb beszámoló talán Jób könyvének 38–41. fejezeteiben van, ahol maga Isten tárja föl a teremtés rendjét a perlekedő Jób számára; a zsoltárok is több alkalommal dicsőítik Istent a teremtő munkájáért, ezek közül is kiemelkedik a 104. Mindegyik ilyen részlet egy-egy újabb színt tesz hozzá a hitünkhöz, azonban mivel most nincs lehetőségünk mindegyiket végignézni, csak Mózes első könyvének első két fejezetével szeretnék röviden foglalkozni. A leírás két nagy részre osztható, ezek között a második fejezet negyedik verse jelenti a határvonalat. Először a világ teremtését összefoglaló részt olvassuk, amely szerkesztésében is tükrözi, hogy Isten a rend Istene. Isten teremtő munkája kétszer három nap alatt ment végbe. Az első három nap a szétválasztás ideje, a második három nap pedig a teremtett világ benépesítésének ideje. Isten az első nap elválasztotta a világosságot a sötétségtől, negyedik nap megalkotta a napot, a holdat és a csillagokat. Második nap elválasztotta a „felső” vizeket az alsó vizektől, az ötödik nap megteremtette a madarakat és a halakat, hogy benépesítsék az eget és a vizeket. Harmadik nap elválasztotta a szárazat és a vizet, a hatodik nap pedig benépesítette a földet mindenféle állattal, és megteremtette az embert. Isten az embert a világ minden más teremtményétől különböző módon alkotta (1Móz 1,27). Teremtésének módja egyfelől bizonyítja az ember hasonlóságát a Teremtőhöz és szoros kapcsolatát vele, de azt is, hogy másfelől anyagi valója szerint a teremtett világhoz tartozik. Az ember küldetése Istent tudatosan dicsőíteni és magasztalni, ő az egyetlen teremtmény, aki képes erre tudatos cselekvés formájában a teremtés csodáját látva. Ennek az imádatnak a céljából készült szent sátor és a templom az Édenben ültetett kert kicsiny másaként, visszatekintve Ádám mintha valamiképp úgy élte volna itt az életét, mint később a papok a templomi szolgálatban – Isten színe előtt állva. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy egyedül az ember esetében említi itt a Szentírás a két nemet, ami bizonyítja a férfi-nő kapcsolat, illetve a házasság megkülönböztetett szerepét Isten előtt, valamint az ő tervének változhatatlan voltát ebben a kérdésben (Mt 19,4–6). A teremtés a hetedik napban, Isten szombatjában éri el célját, amikor a teremtett világ őt ünnepli és dicsőíti. Ennek a szombatnak a kiteljesedését várja a keresztyén reménység az új teremtésben (Zsid 4,11). Erre emlékeztette az Úr Izráel népét a törvényadáskor – az első ember a teremtés teljességében közösségben volt Istennel, Izráel a szombatban kapta meg a helyreálló közösség előízét (1Móz 2,2–3).
„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27)
„Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? És ezt mondta Isten: »Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.« Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza!” (Mt 19,4–6)
„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében.” (Zsid 4,11)
„A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.” (1Móz 2,2–3)
A BIBLIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET VÁLASZAI
A teremtéstörténet ugyan kérdések egész sorát nyitva hagyja, és ma is számtalan vita tárgyát képezi nemcsak hívők és hitetlenek, hanem még a keresztyének között is, ugyanakkor az igazán fontosakat megválaszolja, különösen, ha a kérdések fontosságát az ókori Közel-Kelet vonatkozásában is képesek vagyunk szemlélni. Először is egyértelmű választ kapunk arra, hogy ki teremtette a világot. A mi saját világunkat, amely nem különböző istenek harcából vagy szerelméből jött létre, hanem az egyetlen, igaz Isten teremtő szavára állt elő. Ez az egyszerű üzenet nemcsak a babiloni és más ókori mitológiákkal szemben határozott állásfoglalás, de a görög filozófia és korunk ontológiai elméletei sem teszik elavulttá. Az egyetlen Isten transzcendens, nem a világ része, az égitestek sokasága nem istenek sokasága, ahogy a természeti erők sem rendelkeznek isteni erővel. Az ember pedig az Úristen teremtménye, akit saját képmására és hasonlatosságára, közvetlen kapcsolatra alkotott. Éppen ezért az ember lényegileg különbözik az állatoktól. A Föld az ember otthona, Isten rábízta annak őrzését és művelését – munkára teremtetett. Az embernek tehát kettős feladata van, amely a teremtett világ gondozása és a Teremtő dicsőítése, csodálva az ő munkáit. Az ember papi szolgálatot végez, mert az Istennel való kapcsolatra rendeltetett. Mindemellett az ember társas lény, ennek az emberi tulajdonságnak pedig megkülönböztetett helye a házasság, amely Isten terve szerint egy férfi és egy nő között köttetik. Az, hogy a házasság Isten rendeléséből származik, azt is jelenti, hogy a szexualitás is Isten terve. Ahogy lépésről lépésre föltárul előttünk Isten bölcsességének és kegyelmének a teremtésben ragyogó gazdagsága, nekünk is meg kell vallanunk: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4,11)
Papp Márton egyházmegyei lelkipásztor • Somogyi Református Egyházmegye
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!