A természetes nő

Hedvig éppen egy nagy táskát emel fel a földről, amikor felismerem a villamosmegállóban. Úgy hiszem, hogy a rövidebb karjával akar kezet fogni, de félreértem őt, amire már csak akkor jövök rá, amikor odaérek hozzá. Zavaromban ügyetlenkedem, Hedvig mégis oly természetességgel kezeli a kommunikációs affért, hogy elszáll minden feszélyezettségem. Úgy beszélgetünk ezután, mint két régi barát, pedig életünkben másodszor találkozunk.

Könnyedén sürög-forog az úrréti gyülekezeti házban. Egyáltalán nem szorul segítségre, frissítőt készít a számunkra, és kipakolja a táskáját, amelyből elsőként különböző hangszereket vesz elő.

– Megtanultam, hogy az álmainkhoz nem egyenes út vezet, hanem kerülőutak, de ezekkel gazdagabbak leszünk – magyarázza. Az ő kerülőútja a gitárhoz vezet. Mivel nem érte át a hangszert, azt hitte, hogy le kell mondania róla. Manapság citerázik, ukulelézik, most gitárlelén tanul, és ennyi technikai tudással úgy véli, hogy végül gitározni is tud majd. – Ha mindkét kezem hosszú lenne, egyszerűen csak gitároznék, és nem tudnám, mi mindent hagytam ki az életemből. Így azonban érdekes hangszereket ismerhettem meg – jegyzi meg és megmutatja, hogyan kell használni az egykezes furulyát, a kalimbát, majd ukulelén eljátssza a „Krisztus, virágunk” kezdetű dicséretet.

Finommotorikus hiányosságai ellenére ő mégis a kézimunkában teljesedik ki, táskájából számos horgolt figura és egy nagyobb makramés doboz is előkerül, tele szebbnél szebb karkötőkkel. – Egyfajta kihívás. Valamikor útközben elfelejtették mondani, hogy képtelen vagyok rá, ezért megpróbáltam, és szép lett. Alkotni öröm, azután odaajándékozni valakinek újabb öröm. Isten teremtő munkájába tekinthetünk bele, még akkor is, ha nem a semmiből, hanem fonálból hozzuk létre a dolgokat – magyarázza.

Mi jelent hiányt, és mi jelent teljességet? – teszem fel a kérdést. – A teljességet hamarabb meg tudom fogalmazni. Annak ellenére, hogy látható hiánnyal élek, teljesnek érzem magam. Talán ez határozza meg leginkább az életemet. Nekem nem az a hiányom, ami látható – vallja.

Hedvig adottságnak éli meg, hogy hiányzik a bal karja, ennek ellenére is minden szükséges teendőt elvégez. – Nincs ennél nagyobb erő! Tizenhat évesen tartottam először kreatív foglalkozást, ám a gyerekek kedvetlenek voltak, kicsit lusták is, nem akarták befejezni a feladatot: „Hédi néni, nem tudom megcsinálni! Nem tudom megcsinálni!” Mire azt válaszoltam: „Gyermekem, én másfél kézzel meg tudom csinálni! Légy szíves, ülj le és próbáld meg!” Sikerélménnyel tért haza. Mindkettőnknek az volt.

Sosem vélte Isten büntetésének vagy tehernek az adottságát. – Még hasonlót sem éreztettek a szüleim. Négyen vagyunk testvérek, közöttük ez volt a különlegességem, aminek önző gyermekként örültem. Hosszabb távon sem érzem, hogy gát lenne, persze, olykor nekem is van szükségem segítségre, vagy nehezebben, nagyobb fáradsággal oldok meg egy-egy teendőt, de ez csak egy körülmény – jelenti ki. Egy gyermekkori frusztráció azért mégis eszébe jut. Óvodásként zavarta, hogy a bal kézfeje ügyetlensége miatt nehezen tanulta meg bekötni a cipőfűzőjét. Végül az édesapja az egyszerűbb nyuszifüles masnit tanította meg neki. – Végre tudtam cipőt kötni! Mentünk tovább. Húszévesen rájöttem, hogy borzasztóan fárasztó kétszer is letérdelni a cipőkötéshez, ezért azóta egy kézzel kötöm meg. Úgy döntöttem: lusta vagyok – mondja kacagva.

Hittanoktatóként nem fél a legkritikusabb szemléletű korosztálytól sem, hiszen több óvodai csoportban is szolgál. – Szeptemberben mindig van új gyermek, aki hangot ad a látottaknak: „Kis kezű! Nézzétek, kis keze van!” Egymást csitítgatják a kicsik, hogy nem szabad ilyet mondani. Velük éppen emiatt könnyebb, kimondják a gondolataikat, és így már nem kezeljük kínos tabuként – állítja.

– Egy új kislány érkezett az egyik alsós hittanos csoportomba, végtelenül meglepődött a kezemen. Mondtam neki, hogy idővel megszokja, folytattam a tananyagot, de újra és újra megszólalt: „Kicsi a keze!” Megkérdeztem a többieket: „Ugye, már ti is megszoktátok?” Mire az egyik diákom közölte: „Igen, én már a hajad is megszoktam.” Így azóta már a hajammal is együtt kell élnem. Ilyen ez a zord világ! – jegyzi meg humorral. Majd elárulja, hogy a felnőtteknél a természetessége az, ami oldja a kínos helyzeteket – ezt magam is megtapasztaltam.

Érdeklődöm, hogy hogyan védi ki az idegenek szánakozását. – Általában csak egy-egy tekintetet kell elviselnem az utcán; bántóbb, amikor a gyermekek mutogatnak vagy gúnyolódnak rajtam – mondja Hedvig, majd azonnal egy kellemes élményét hozza fel. – Az ikertestvéremmel a vonatra vártunk, amikor a másik vágánynál srácok kezdtek gúnyolódni rajtam. A testvérem észrevette, hogy mennyire bánt a helyzet, erre a szemembe nézett, megragadta a vállamat, és visszamutogatott a fiúkra, hangosan szajkózva: „Nézd már! Nézd már! Mutogatnak! Mutogatnak!” A fiúk elszégyellték magukat, többé felénk se néztek. Ha az ember reagálni akar, így lehet a legegyszerűbben tükröt mutatni arról, hogyan viselkednek. Ilyen szituációkban azonban inkább csak továbbmegyek – jegyzi meg.

A Hedvighez közelállók szerint annyira meg lehet szokni, hogy rövidebb a bal karja, hogy időnként meg is feledkeznek róla. – A Refiben, itt, Debrecenben az egyik énekkaros társam kölcsönkérte a bocskaimat. Értetlenkedett, miért vonakodom odaadni. Nekem kellett szólnom, hogy szívesen megtenném, viszont ki fog lógni a kabátomból a bal karja – meséli.

Hedviget a nagynénje kezdte el gyermek-istentiszteletre vinni. Megvallja, hogy olykor csak az ígért csokoládé miatt tartott vele. – Már gyermekként is tudatában voltam, hogy az ember esendő, és bármennyire is szeretne, nem tud jó és tökéletes lenni – ez az eredendő bűn. Elsősként a jó pásztor történeténél értettem meg, hogy Isten engem is a vállára vesz és hazavisz. Már gyermekként is újra és újra rácsodálkoztam Isten szeretetére, amelyet irántam érez – eleveníti fel.

Ezért foglalkozik gyermekekkel? – kérdezem Hedviget, ő az azonban nem válaszol, hallgat. Meghatódott. – Azért foglalkozom kicsikkel, mert kíváncsi voltam, hogyan adhatnám át egyszerűen a felnőtteknek szánt, mély teológiai üzenettel bíró bibliai történeteket, hiszen azok minden korosztálynak tanulságosak. Hogyan éreztethetném azt a végtelen szeretetet, amit Isten irántunk érez – árulja el motivációjának okát, majd hozzáteszi: – Ezt minél előbb meg kell ismerni.

Hedvig szülei lányuk világra jöttekor szembesültek az adottságával. Az orvosok akkor felajánlották, hogy amputálják a rövid karján a kézfejét, hogy ahhoz műkart illesszenek. A szülei azonban elutasították ezt a megoldást. – Az anyaméhben úgy fordulhattam, hogy a karom csontjainak nem volt helye megnőni. A csontok megvannak, csak sokkal kisebbek, ezért tizenkét évesen az orvosok egy végtaghosszabbító műtétet javasoltak. Vonzó volt a gondolat, de kockázatos is, nem lehetett tudni, hogy utána tudom-e használni a kézfejemet. Nemet mondtunk a szüleimmel.

Hedvig már a telefonos egyeztetésünkkor kijelentette, hogy nem lesz dráma, élete legnagyobb tragédiája, hogy nem cigánykerekezhet. Akkor azt hittem, tréfál – csak a személyes találkozásunkkor derült ki, hogy komolyan gondolja. – Mindenkinek vannak fájdalmai, ebből a szempontból átlagos vagyok. Nekem nem jelent nagyobb problémát az, hogy kisebb a karom; olyan, mint másnak az, hogy neki megvan az egész. Gyerekként persze hamarabb kezdtek el csúfolni az óvodában, de legyünk őszinték: a gyerekek bárkit bármiért kicsúfolnak – állapítja meg.

– Az ehhez kapcsolódó legerősebb gyermekkori emlékem az, amikor először csúfoltak ki. Az óvodában történt, azelőtt a családom féltő ölelésében nem volt részem negatív megkülönböztetésben. Csak arra emlékszem, hogy sírva mentem haza, és édesanyám úgy vigasztalt: „Nézd, kislányom, ez sajnos elő fog fordulni! Két választási lehetőséged van: megtanulsz rajta nevetni, vagy életed végéig szomorkodhatsz rajta.” Nem ezekre a szavakra számítottam, de a legjobb választ kaptam. Felkészített az életre. Tizenkét éves koromban a strandon egy idegen, velem egykorú srác odajött és megkérdezte, miért ilyen kicsi a kezem. „Így születtem”, válaszoltam. Ezután újra és újra megkérdezte, amire ugyanazt válaszoltam. A beszélgetést azzal zárta: „Nem zavar, hogy sohasem lesz férjed?” Hihetetlen volt! Az ikertestvéremmel egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk. Sajnáltam a fiút, azután már nem mert odajönni hozzánk – idézi fel az emlékeit.

Rákérdezek arra, milyennek látja Istent, hiszen más élettapasztalatok alapján vizsgáljuk őt. – Látja bennünk a potenciált, hogy sokkal többre vagyunk képesek vele, mint egyedül. Nem fél felhasználni bennünket a terveihez, nem fél társként szegődni mellénk és megmutatni, mi a célja velünk. Miért teremtett bennünket szőkének, barnának, kövérnek, soványnak, két kézzel, másfél kézzel. Ilyenek vagyunk, és ezzel van terve – állítja határozottan, majd így folytatja: – Nem vagyunk tökéletesek, és pont ezért lehetünk hitelesek. Én sem vagyok tökéletes: megvan a kategória, hogy milyen számú fogyatékkal élek, és ennek ellenére mégis mosolyogva megyek be a gyerekekhez, egy hangszerrel a kezemben. Ezt az ember nem tanítja, nem beszél róla, csak látszik. A legtöbb dolog, amit Isten ilyen módon tanít, az nem a szavainkban mutatkozik meg. Talán csak azzal, hogy odalépünk az embertársunkhoz, megfogjuk a vállát, vagy meghallgatjuk őt. Ezer dolog van, amiben Isten napról napra használ bennünket, és sokszor észre sem vesszük, hogy valaki épül ezáltal.