Az olasz fővárosban járva a Forum Romanumon sűrített formában szemlélhetjük a Római Birodalom kultúráját. Templomok, diadalívek és szobrok hirdetik az ember dicsőségét, az erő kultúráját és a hatalmat. A bejáratnál Titus császár diadalíve áll, amelyen kis domborművek jelenítik meg Jeruzsálem elfoglalását és a templom lerombolását. Habár Isten a népek világosságává tette, az I. századi zsidóságot a dávidi korra való nosztalgikus visszarévedés, a törvényeskedés és a nacionalista törekvések megakadályozták abban, hogy hegyen épült várossá váljék. A judaizmus – mai szóval – szubkultúra maradt, belső szabályrendszer alapján működő univerzum, a kívülállás tudatával, elhatároló öltözettel és szóhasználattal. Titus diadalíve így nem más, mint az uralkodó kultúra végső győzelme a judaista szubkultúra felett. A Forum Christianum nem a régi keresztyén világ dicsősége, mert nem az a kérdés, hogy milyen örökséget hordozunk, hanem hogy ki az Istenünk és hova tartunk. Ha ma végigsétálnánk a nyugati világ fórumán, így nevezhetnénk el: Forum Modernum. Bejáratánál a francia forradalom diadalíve áll, mellette a testvériség temploma teljesen bedeszkázva, de a szabadság és egyenlőség szentélyében folyik az istentisztelet. Magas oszlopai vannak az önmegvalósításnak, az igazságosságnak, a befogadásnak és a függetlenségnek. Miközben folyik a különös szertartás, Isten népe a piactér oldalán áll. Még erősen él benne a régi keresztyén világ, a reformáció nemzeti karaktere, a régi ébredések hangulata, a népegyház uralkodó gyakorlata. Fájdalmas bevallani, hogy Isten népe szubkultúra lett, mert felülkerekedett a lelkében a sebzett identitás és az üldözöttség, amely az elnémuló igazság és a maroknyi református történelmi tapasztalatából merít. Szubkultúra lett, belső szabályrendszerrel, a kívülállás tudatával, elhatárolódó közösségekkel és szóhasználattal, amely a legfontosabbat nem engedi: hogy Isten tágasságában éljen és gondolkodjon. Pedig amíg a keresztyénség a régi világot életben tartja lelkében, a Nietzsche által tervezett domborművet szorgalmasan faragják Isten haláláról és a keresztyénség alkonyáról. De nem volt ez mindig így… A Forum Romanumot a Golgotáról induló forradalom tette érvénytelenné és nevetségessé. Új piactér született, a Forum Christianum, amelyen nem diadalív, hanem az üres sír hirdeti az isteni győzelmet. Az őskeresztyének azzal a végtelen elszánással szemlélték a világot, hogy a feltámadás nem csupán az emberi lélek belső valóságára ható esemény, hanem az egész világot felforgató győzelmi tett. Ha mi is ezen a fórumon járnánk, nem akarnánk sem a materializmus, sem a modernitás gondolatrendszerébe beleerőltetni a feltámadást, hanem ránk szakadna annak a valósága, hogy minden fordítva van – s az egész világ a húsvéti fényben érthető meg igazán. A Forum Christianum tágasságában nem akarunk a sebeinkből élni. A szubkulturális megközelítés mindig hiánymotivált, tele van sértettséggel, felsőbbrendűséggel és felesleges harccal. Ha a keresztyénség folyton kultúrharcba bonyolódik, félő, hogy bálványokat védelmez. Pedig nem akarjuk sem a szabadság, sem a rend, sem a család, sem a testvériség, sem az egyenlőség, sem a nemzet oszlopaival telerakni a Forum Christianumot. Még a legszentebb eszme is bálvánnyá lehet, de Jézus sebei gyógyulást hozhatnak. A Forum Christianum nem a régi keresztyén világ dicsősége, mert nem az a kérdés, hogy milyen örökséget hordozunk, hanem hogy ki az Istenünk és hova tartunk. Az egyház elsődleges viszonyítási és inspirációs pontja az eljövendő: milyen örömteli lesz az életközösség Istennel és az ő népével. Mindezt az úrvacsorával szemléltetve: nem elég emlékezni arra az utolsó vacsorára, nem elég a liturgikus cselekedet, a feltámadott Krisztus jelenlétét kell ünnepelnünk, és az eljövendő nagy vacsorát elővételeznünk. A Forum Christianum ma romokban áll, mert nem a forráshoz vezető utat készítjük, hanem a múlt emlékeit és a bálványokat tisztogatjuk. Pedig a Forum Christianum egyszer már legyőzte a Forum Romanumot, és egyszer le fogja győzni a Forum Modernumot is. Ha merjük húsvéti fényben szemlélni a világot, és a feltámadott Krisztus jelenlétében örvendezve a jövő felé tekinteni, akkor Krisztus győztesekké tehet minket is!
A szerző a Budapest-Gyulai Pál utcai Református Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!