A válságos idők lehetőséget adnak a tanulásra

„Oroszország megtámadta Ukrajnát”, „Elfoglalták Csernobilt az oroszok, Kijevet akár még ma bevehetik”, „Globális élelmiszerválság küszöbén”, „A háború nagyot üt az európai gazdaságon, pörgeti az inflációt”, „Elszálltak az üzemanyagárak Európában”, „Ez már az igazi energiaválság: ütemezett áramszüneteket jelentettek be egy fővárosban”, „Már fűtési válság fenyeget a télen” – olvashattuk a sajtóban az elmúlt hetekben, hónapokban. A koronavírus-járvány enyhülése után éppen csak fellélegzett Európa, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A nyílt háború sokkolta az embereket, sokan egy harmadik világégéstől rettegnek, a begyűrűző válság miatt pedig a jóléti társadalom került veszélybe. Magyarországon az utóbbi generációk már hírből sem ismerik az élelmiszerhiányt vagy a pénz elértéktelenedését. A 20. század második felére hazánkban a „gulyáskommunizmus” viszonylagos jólétet teremtett, és elfeledtette a Kádár-korszak véres kezdetét. A fogyasztói társadalom kiteljesedésében a rendszerváltás, majd a 2008-as gazdasági világválság okozott némi törést, azonban ezek hatása közel sem mérhető a Rákosi-éra nélkülözéséhez vagy a világháborúk következményeihez. Ezen példák – nem kisebbítve a mostani helyzet súlyát – erőt kell, hogy adjanak, általuk ráébredhetünk, nagyszüleink, dédszüleink is átvészelték ezeket az időket.

A történelmi válsághelyzetek az egyházra is hatással voltak, ahogy a mostani állapotok sem kerülik el a református közösségeket. Az áram és a fűtés ára például biztosan emelkedni fog, így a templomok és gyülekezeti épületek fenntartása is költségesebb lesz, ez pedig feltehetően nagyobb áldozatvállalást kíván majd a hívektől.

Megkérdeztük Végh Tamás nyugalmazott lelkipásztort, hogy mit jelent egy keresztyén életében az áldozatvállalás. Szerinte mindenképpen különbséget kell tenni aközött, hogy valaki a hitéből fakadóan, életforma-szerűen gyakorolja az áldozathozatalt, és aközött, hogy valaki egy-egy alkalommal, akár egészen sokat is ad. Példaként említette a „Jónak lenni jó” kampányt, amely sokak szívét megindítja az adakozásra. Hangsúlyozta, hogy az ő nagylelkűségüket semmiképpen sem szabad kisebbíteni, ám a kereszténység esetében az áldozatvállalás életformává kell, hogy váljon.

Példaként hozta az Újszövetségből azt az esetet, amikor a jeruzsálemi szegény gyülekezetnek gyűjtöttek. Pálék a tehetősebb gyülekezetekhez, például korinthusiakhoz fordultak adományért, a szegényebb macedón közösséget pedig nem kérték adakozásra. Azok azonban, ahogy Pál fogalmaz a Korinthusiakhoz írt levelében: „…erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek” – idézte. Ezek után kiemelte az ezt követő igeverset is: „És nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.” Ebből következik, hogy őszintén, örömmel tudtak adni, nem pedig a kibúvókat keresték, pedig tényleg volt elég bajuk – magyarázta.

Végh Tamás egy személyes történetet is megosztott. Egy tizenhárom gyermekes hívő családhoz kellett elmennie, hogy átadjon egy üzenetet. Az édesanya a sok gyermek mellett is figyelt arra, hogy a szilvafájukról egy sapkányi gyümölcsöt szedjen neki, mielőtt elmegy. „Én, aki sokkal jobb anyagi helyzetből jöttem, bementem egy emeleteságyakkal teli házba, ahol tizenhárom gyermek lakott, és nem vittem még egy csokit sem. Nem kellett volna vigyek persze, csak beugrottam, de megszégyenülve éreztem magam. Ahogy ez az édesanya magától értetődően nem akart úgy elbocsátani, hogy ne adott volna abból, amiből tudott. Nála ez életforma volt” – mesélte.

Megjegyezte, hogy természetesen az áldozatvállalást is józansággal kell tennünk, ahogyan Pál írja: „…azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok.” Létezik persze az a helyzet, mint az alabástromos asszony esetében, hogy nem a „józan” döntésre van szükség, hanem arra, hogy mindent odaadjunk, de összességében Isten nem egy hektikus életre hív bennünket – szögezte le.

Krisztus áldozata ránk is ösztönzőleg kell, hogy hasson. Ha egyszer valaki átadta az uralmat az Istennek az élete fölött, akkor magától értetődő, hogy átadta az otthonát, az autóját, a pénzét, a munkáját, a szabadidejét. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy amit adunk, azt az Isten sokszorosan visszafizeti, nem feltétlenül az anyagiak terén, hanem áldás formájában – hívta fel a figyelmet. Hozzátette, mindenkinek természetesen nem lehet adni, de ha az Úrral járunk, akkor meg fogjuk találni azokat a területek, amelyek a mi segítségünkre várnak.

„Öten voltunk testvérek, édesanyám pedig otthon maradt velünk, nem dolgozott. Édesapámat az ötvenes években egy kisebb gyülekezethez helyezték, nagyon szerényen éltünk, bár abban a korszakban mindenki, tehát ez nem volt annyira kirívó. A szüleim a hónap elején mindig félretették a tizedet, ez egy gyakorlat volt náluk, ebből sosem vettek el. Egy gazdagabb falusi családból egy gazdasszony megkérdezte: »Tiszteletesasszony, hát marad annyi?« Az édesanyám pedig azt válaszolta: »Nem maradna Lidi néni, ezt először csináljuk«” – emlékezett vissza.

Végül a fóti parókia és a gyülekezeti ház építésének történetét is felelevenítette a nyugalmazott lelkipásztor. Az előtte ott szolgáló lelkész megvett öt modernebb ablakot, ami évekkel a halála után is ott állt az udvaron, az épület pedig omladozott. Amikor felvetette, hogy az ablakokat be kellene tenni, az egyik presbiter így reagált: „Hagyja tiszteletes úr, lökjük szét az egészet, és építsünk újat!” Egy kőművest, illetve egy segédmunkást fizettek csak, a közösség építette fel majdnem az egészet. Előfordult, hogy százan dolgoztak az épületen, férfiak és nők egyaránt részt vettek a munkálatokban. Rengeteget imádkoztak, mert hol a pénz, hol az anyag, hol a munkás nem volt elég. Végül 1985-re fejezték be a munkálatokat. „Átéltük Isten kegyelmét, se állami, se egyházi, se egyházmegyei, se tanácsi segítséget nem kaptunk az építkezéshez” – emelte ki Végh Tamás. Az Isten a mostani helyzetet is a javunkra tudja fordítani, hiszen a szükségben életformánkká tehetjük az áldozatvállalást – zárta gondolatait.

A távolabbi múltban is találunk követendő példákat, ilyen a Nagyvárad téri református közösség története is. A Trianoni békediktátumot követően szegények, munkások, valamint menekültek tömegei lepték el Budapestet, többek között a Mihálkovics tér (a mai Nagyvárad tér), valamint a Tisztviselőtelep környékét is. A város ezen részén, az erdélyi menekülteknek is köszönhetően, jelentősen megugrott a reformátusok száma. A helyzetet felismerve gyülekezetplántálás indult meg városszerte, így indult el 1921 kezdetén a Külső-Ferencváros-Tisztviselőtelepi Református Missziói Egyházrész szervezése. Már ebben az évben felmerült a templomépítés ötlete, Zakar Albert gondnok javasolta a háborúban elesett katonák emlékének megörökítését. Tervét a presbitérium támogatta, a leendő épület pedig az Emlékezet Temploma nevet kapta. A munkát Szabó Imre lelkipásztor kezdte meg azzal, hogy meghirdette a „százezer ezüst korona országos gyűjtési akciót”. „Böjti étkezési”, „pad-” „tégla-” és „gyalogjárójegyeket” bocsátottak ki. Az egész ország megmozdult: gyülekezetek, községek, városok felajánlásaiból gyűjtötték össze a megfelelő anyagi fedezetet, hogy belevágjanak az építkezésbe. A fennmaradó költségeket a gyülekezet vállalta a tagok felajánlásai alapján.

Történt mindez úgy, hogy Magyarország politikai és gazdasági válságok sorát élte át az első világháborút követően. A háborús infláció nem kímélte az osztrák-magyar koronát, majd a helyébe lépő magyar koronát sem. A pénznem stabilizálása után bevezették a pengőt, amely már nagyjából képes volt tartani értéket a második világháborúig. Az 1929-ben induló nagy gazdasági világválság sem kímélte az országot, a mezőgazdasági termények világpiaci ára bezuhant, valamint megszűnt a nemzetközi hitelezés, így a gazdaság is megrekedt. A kormányzat válságkezelés gyanánt megszorításokba kezdett, az állami kiadásokat csökkentették, a hivatalnoki rétegből sokakat elbocsátottak, illetve a fizetéseket megvágták. Emellett a mezőgazdaságban és az iparban is leépítéseket és fizetéscsökkentést hajtottak végre. Ebben az időben terjedt el a mondás, miszerint Magyarország a „hárommillió koldus országa”. Még ha ez némileg túlzó kijelentés is volt, hűen mutatta, milyen állapotok uralkodtak. Ilyen körülmények között adakoztak a református hívek, és építették fel öt év alatt a ma is látható Nagyvárad téri templomot 1935-re. A református templomok pedig egymás után épültek a két háború között, ez volt a vetés ideje, amely a második világéges utáni ébredési hullámban csúcsosodott ki.

A zalaegerszegi közösség története is hasonló. A századfordulón százhuszonhat református élt a városban, de a számuk folyamatosan nőtt. Az első világháború előtt négy évvel templomépítésre kezdtek el gyűjteni, de a háborús infláció miatt a templomalapban felhalmozódott pénz elértéktelenedett. A két háború között tovább bővült a gyülekezet, olyannyira, hogy hitel felvételével, illetve gyűjtések segítségével lelkészlakást építettek. A templomépítés vágya is újra felerősödött, így a harmincas évek elején országos gyűjtést kezdeményeztek, valamint téglajegy kibocsátásába fogtak. Terveiket a nagy gazdasági világválság, illetve a városi bürokrácia ugyan lassította, de újabb és újabb ötletekkel rukkoltak elő. Adománygyűjtés céljából kétezer fényképes levelezőlapot készítettek a jövendőbeli templomról, amelyet szétküldtek az országban. A hatás nem maradt el, hazánk minden pontjából érkezett segítség.

Az építkezést végül igen nehéz körülmények között, 1942-ben, a második világháború alatt fejezték be. Fekete Károly lelkész így emlékezett meg később a gyűjtésről: „Minden adományból jött össze: telek, tégla, kő, fal. Gyermekek perselyüket törik fel, asszonyok kölcsön kérnek, hogy adhassanak. Otthon nem lévők utána sietnek a gyűjtőknek. Lakodalomban nem az új párnak gyűjtenek többé, boldogan vetik össze pénzüket erre a célra. Aki tehette, ezer pengőt is adott.”

Ezek a példák lebegjenek a szemünk előtt, amikor a jövőre gondolunk. Bízzunk a Teremtő gondoskodásában, és abban, hogy bármilyen nehézség ér bennünket, épülhetünk, tanulhatunk általa.