Akadnak olyan vélemények, amelyek szerint a lelkész nem vezető, de Hella Ferenc határozottan az ellenkezőjét állítja: a lelkész vezetett vezető, olyan szolgáló, aki a hit talaján áll. A Somogyi Egyházmegye esperese szerint a lelkipásztorok nem spórolhatják meg a tanulást, és olyan készségeket is ki kell fejleszteniük magukban, mint a nagy cégek igazgatóinak, menedzsereinek.
„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én, az Úr vagyok a te Istened…” (Ézs 43,1–3)
Hallottam, hogy sokan Tiszinek vagy Tiszi bácsinak szólítják.
Ez a kedves szójáték a tiszteletes rövidítése, néha még az idős nénik is így szólítanak. Szeretem ezt a becenevet, hiszen annak ellenére, hogy néhányan nem tiszteletes úrnak szólítanak, a tiszteletet megadják. Nem szeretném a felső polcra helyezni önmagam, mert a szolgálatom fontos részének tartom, hogy hidakat építsek az egyház és az emberek között, ez a fajta közvetlenség pedig segít ebben.
A Partiumból érkezett Magyarországra. Hogyan határozták meg az életét a gyökerei?
Isten elhívása még a születésem előtt ért. Amikor édesanyám áldott állapotba került velem, azt mondta, ha fia születik, biztosan lelkész válik belőle. Ezt a történetet sokszor mesélte nekem, de ez semmiféle kényszert vagy terhet nem rótt rám, sokkal inkább bizonyosság volt, hogy Isten az édesanyám szívére helyezte, lelkésznek szán. Érmihályfalván, egy kis mezővárosban születtem, ahol ötezer református élt. A város központjában már messziről látszik a hatalmas templom, ahová óvodáskoromtól jártam minden vasárnap. Az első emlékeim között őrzöm, hogy valamit énekelek az énekeskönyvből. Időnként a nagyapám mellé ültem, a férfiak sorába, később a fiatalok közé a karzatra. Hatalmas gyülekezetünk volt, emlékszem, hogy százöten konfirmáltunk egyszerre a Nicolae Ceausecu vezette kommunista országban.
Mennyit érzett abból, hogy magyarként kisebbségben él?
Eljött az a pillanat, amikor gyerekként rádöbbentem, hogy ahol élek, az Románia, pedig én magyar vagyok. 1716-ig visszamenőleg minden családtagom magyar, ez az anyanyelvem, magyar templomba járok. Mit keresek én itt? Szomorúsággal töltött el, amikor hallottam Trianonról. Kisgyerekként azonban nem foglalkoztunk a történelem mélységeivel, az érmihályfalvi románok is beszéltek magyarul, együtt játszottunk, fociztunk, jó barátságok szövődtek közöttünk.
HELLA FERENC nagykanizsai református lelkipásztor, a Somogyi Református Egyházmegye esperese. 1973 októberében született Érmihályfalván. Négy gyermek édesapja. Fontosnak tartja az egyházmegye területi és lelki egységének megőrzését, hiszen Jézus Krisztus egyháza olyan közösség, amelyben a legkülönbözőbb emberek Isten Szentlelke által egy testté, élő organizmussá épülnek.
Egyszer az egyik igehirdetésében szívbemarkolóan beszélt arról, hogyan lett lelkész.
A középiskola végén ment a huzavona, merre menjek tovább, hiszen a teológiára mindössze két embert vettek fel, és attól tartottam, hogy nem sikerül majd bejutnom az egyetemre. Közben a Fogyasztási Szövetkezet felajánlotta, hogy tanuljak finommechanikusnak, ez a lehetőség azzal kecsegtetett, hogy jó szakmával a kezemben tudom majd az egyedülálló édesanyámat anyagilag is támogatni. Anyukám az orvosi rendelőben volt takarítónő. Az egyik alkalommal elmentem a munkahelye elé, és hazafelé ballagva mondtam neki, hogy lehetnék varrógépszerelő, ebből kereshetnék egy kis pénzt. Anyukám sokáig hallgatott, majd megkérdezte: – Biztos, hogy ezt akarod, fiam? – Igen, mert anyukának úgysincs pénze, hogy kitaníttasson engem – feleltem. Mentünk tovább nagy csendben, majd édesanyám egyszer csak megszólalt. – Fiam, mindenemet eladom, ha ez kell ahhoz, hogy lelkész legyen belőled. Csak legyél boldog a hivatásodban, mert azt szeretném, hogy azt tedd, amire az Isten rendelt – mondta. Ez a történet hatalmas erőt ad a mai napig is, amikor mélypontokat élek meg a szolgálatomban, hiszen ez az egyszerű asszony amellett, hogy mindent megtett értem, rendíthetetlen hitről tett tanúbizonyságot.
Van olyan Ige, amely végigkísérte az életét?
„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én, az Úr vagyok a te Istened…” (Ézs 43,1–3) Életem talán egyik legnagyobb mélységét éltem meg, perlekedtem az Úristennel, mert akkor még nagyon nem értettem, mi miért történik az életemben. Zúgolódásomban ezt kérdeztem: Uram, a te lelkészed leszek, miért kell ilyen nagy próbatételt elhordoznom? Isten rádöbbentett arra, hogy mezítelen vagyok, és a kegyelmére van szükségem. Ez az igeszakasz volt az, amely odavitt az Úristen elé, és megértette velem az ő szeretetét, azt, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok, hogy megszólított, a nevemen hívott, és az övé vagyok.
Ugorjunk egy nagyot Nagykanizsáig, ahová tizenhárom éve került. A városban úgy tartják, hogy értékteremtő szolgálatot végeznek a reformátusok. Mit jelent ez?
Gyakorlatias ember vagyok, ezért a teológiai tételeket szeretem cselekvésbe is átfordítani, az embereket megmozdítani. Amikor Nagykanizsára kerültem, az volt az egyik célom, hogy legyünk jelen az emberek életében a bölcsőtől a sírig. Egyrészt vonjuk be őket a gyülekezetbe, hogy hallják Isten Igéjét, másrészt segítsük, akit csak tudunk, vegyük észre, hol van szükség ránk. Sikerült bekapcsolódnunk a város vérkeringésébe, az emberek csatlakoznak hozzánk, szívesen vesznek részt a gyülekezeti életben és a szeretetszolgálati munkában. Tavaly kétezer ajándékokkal teli dobozt osztottunk szét a rászorulóknak. A gyülekezeti és családos táborok sokakat formáltak az elmúlt években, és lehetőséget adtak arra, hogy azok is beljebb lépjenek a közösségünkbe, akiket még nem szólított meg az Úr. A Kanizsai esték című előadás-sorozatunkban a nagy társadalmi kérdésekre próbálunk bibliai válaszokat adni. Szerveztünk imasétát a városért, amelyhez több száz nagykanizsai csatlakozott.
A Károli Gáspár Református Egyetem doktori iskolájában a gyülekezetépítés és a gyülekezetmenedzsment témaköréről írja a doktori disszertációját. Miért éppen ez a terület mozgatja?
Elméleti szinten erősek vagyunk, akadémiai szintű képzéseink vannak, de mindezt a tudást át kell ültetni a gyakorlatba. A szolgálatomban számos szerteágazó feladatot látok el, de ebben egyedül semmi vagyok. Talán bele is pusztulnék, azonban Isten ad mellém segítőket. Meg kell tanulnunk másokat bevonni a szolgálatba, a feladatokat delegálni, tárgyalni, kommunikálni, gazdasági ügyeket intézni. Mondok egy saját, konkrét példát a feladatátadásra. A kötelező hittanoktatás koordinálását, adminisztrációját már nem tudtam egyedül végezni, hiszen tizennégy iskolában több száz gyereket tanítunk. Ezt a feladatot átadtam Gál Erzsébetnek, aki mindent precízen a kezében tart, én pedig hátradőlhetek, mert tudom, hogy ez a terület rendben van. A családos táborokat Kun Ádám főgondnok és a felesége szervezi, tehát van egy csapat, akik a gyülekezeten keresztül az Isten ügyéért dolgoznak.
Olyan lelkesen beszél erről, úgy tűnik, hogy élvezi a vezetőséggel járó feladatokat, holott lelkészként, esperesként a feletteseinek és a munkatársainak is elszámolással tartozik.
Azt mondják, hogy a középvezetőség az egyik legnehezebb kihívás. Két éve választottak a Somogyi Egyházmegye esperesévé, és nagy örömmel tölt el, hogy ezt a szolgálatot végezhetem, mert megtapasztaltam az áldásait, és igenis van értelme odafigyelni, foglalkozni a gyülekezetekkel, a lelkészekkel. Szabó István, Marcali főgondnoka kiváló elnöktársam, nagyon jól tudunk együtt szolgálni. Számos olyan tervet valósítunk meg, amely előrébb viszi az egyházmegyénket. Készül az ország első csendháza, ahová a lelkészek majd elvonulhatnak, ez a projekt a teljes egyházat érinti ugyan, de dinamikus együttműködésre van szükség.
Egészen meghökkentő dolgokat is kitalál, nemrég reptette a lelkészeket.
Egy kis sportrepülővel repültek a lelkész kollégák. Egy ilyen alkalom másként indukálja az őszinte beszélgetéseket, mintha a fehér asztal körül ülnénk, és jól összekovácsolja a csapatot.
Hagyományőrző táborok, egészségőrző programok, építkezés, cursillo, alfa kurzus, aktív részvétel a város és a lelkésztársak életében, esperesség. Hogyan tud visszavonulni, ha érzi, hogy fáradt?
A nagyobbik fiammal, Matyival sokszor elmegyünk kerékpározni. Szeretek focizni, és ha jól szervezem az időmet, akkor jut időm a futásra is. Erre az interjúra éppen a magyar válogatott focimeccséről érkeztem, ahol a család egyik felével és a barátaimmal biztattuk a csapatot.
Hogyan szurkol a lelkész?
Ahogyan más: izgalommal, remegéssel, lelkesen. Azonban nem beszélek csúnyán, nem szidom a bírót, és nem iszom soha alkoholt. A válogatott egy meccse arra is jó, hogy megérezzük, milyen fontos a magyarságunk. Láttam a fiamon és a keresztfiamon is, mennyire megérintette őket, amikor együtt énekeltük a nemzeti imádságunkat ötvenezer magyar emberrel.
Imádkozik a magyar csapat győzelméért?
Természetesen mindig imádkozom a csapatért. A múltkor viccelődtünk is egymás között az elveszített magyar–olasz meccs után, hogy a pápa biztosan jobban imádkozott, mint mi. Tagja vagyok a református lelkészválogatottnak, óriási dolog az életünkben, hogy néha mi is magunkra húzhatjuk a mezt, és kifuthatunk egy jó pályára játszani. Nekünk is szükségünk van arra, hogy levezessük a szolgálatunkkal járó feszültséget
A lelkésztársai pihenésére is figyel. Megrendítőek voltak azok a nyilatkozatok, amelyekben lelkipásztorok arról beszéltek, hogy évtizedek óta nem volt lehetőségük szabadságra menni.
Sokszor és sok helyen hallottuk, hogy a lelkészek egy része túlhajszolt, nincs lehetőségük egybefüggő, többnapos pihenésre, és ennek egy idő után súlyos következményei lehetnek. Amikor valaki véget vetett az életének, még inkább előtérbe került a lelkipásztorok mentális egészségének kérdése. Sokan az egyházi vezetőkre mutogattak, de be kell látni, hogy rajtuk még nagyobb teher van, mint rajtunk, el sem tudjuk képzelni, hány sávon fut az életük. Egyszóval, a diagnózist megfogalmaztuk, hogy baj van, de nem történt radikális változás. A megfáradástól nem mentenek meg az „olvasd a Bibliát” típusú jótanácsok, hiszen természetes, hogy mindannyiunk napi lelki tápláléka a Szentírás. Ettől függetlenül vannak, akik kevésbé bírják a terhelést. A Somogyi Egyházmegyében lehetőséget tudtunk biztosítani a lelkipásztor testvéreknek, hogy egy hetet eltöltsenek a családjukkal a horvát tengerparton. Emellett kaptak egy üzenetet, amelyben megköszöntük nekik és családjaiknak a szolgálatukat. Volt olyan kollégánk, akinek hosszú ideje nem jött rendbe a hangja, mert folyamatosan beszélt a hittanórákon, a táborokban, az istentiszteleteken, de az egyhetes nyaralás alatt meggyógyult.
Néhány éve Zala megyében Prima díjat kapott. Megválasztották az év civil emberének Nagykanizsán. Nem túl gyakori, hogy egyházi személyekre felfigyeljenek a világban.
Amikor Nagykanizsára kerültem 2009-ben, egy katolikus pap elhívott a névnapjára. Beszédbe elegyedtem az asztalnál egy katolikus egyháztaggal, és kiderült, fogalma sincs, hol van a református templom. Magyaráztam neki, hogy a könyvtár fölött van a templomunk, erre azt felelte: ja, az a templom mindig zárva van. Ekkor erősödött meg bennem az értékmegőrzés és értékteremtés gondolata, és elhatároztam, hogy kinyitjuk templomunkat az emberek előtt. Megszerveztük a Kálvin téri forgatagot, és koncerteket, előadásokat tartunk. Egyre több helyen jelentünk meg a városban: kórházi szolgálatot végzünk a betegek között, látogatjuk a családokat, az időseket, és közben nem feledkezünk meg az épített értékeink gondozásáról sem. Nagy lépésre szántuk el magunkat: a közeljövőben lesz református iskola is a városban. Egy a fontos, szeressük oda az Úristenhez a gyermeket és a szülőt, ennél többet nem adhatunk senkinek.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!