A vidék vet, a város pedig arat?

A Magyarországi Református Egyház arculata átalakulóban van. Sok, korábban népes vidéki gyülekezet létszáma apad, míg a városi közösségek folyamatosan növekednek. Miként jelenik meg ez a demográfiai változás az ifjúsági munkában? A vidék vet, a város pedig arat?

Ez sok tekintetben igaz, abból az egyszerű demográfiai okból kifolyólag, hogy felnőve a fiatalok jelentős része nem marad falun. Amit a hitben való nevelésükbe fektetünk, az feltehetően máshol fog kamatozni. A kérdés csupán az, hogy tragédiának fogjuk-e fel mindezt, vagy küldetésnek és lehetőségnek, szerintem ez a döntő szempont. Az elmúlt szolgálati időszakban rengetegszer használtam az önzőség szót, mert megtanultam, hogy rendkívül önzőek tudunk lenni az élet minden területén, így itt is. Amikor attól félek, hogy más fog aratni, akkor a saját dicsőségemet, érdemeimet féltem. Más fogja learatni a munkámat? Igen! És ez baj? Nem! Ha problémának látnám mindezt a vidéken végzett ifjúsági munkában, akkor nem fektetnék ebbe energiát, hagynám az ittenieket, és besegítenék egy városi gyülekezet ifjúsági munkájába. Isten országának építése a lényeg, helytől és időtől függetlenül.

Hogyan maradhat motivált egy szolgáló, ha nem látja a munkája hosszú távú gyümölcsét?

Kezdő lelkészként sokszor élt bennem is az a vágy, hogy lássam az eredményét annak, amit csinálok, mert úgy éreztem, hogy ez fog motiválni. Rá kellett jönnöm, hogy alapvetően ez nem motivál, csak egy emberi vágyat elégít ki. A motivációm már nem abban rejlik, hogy lássam a munkám gyümölcsét, hanem abban, hogy Isten azt mondta, hogy csináljam, amit kijelölt számomra. Nem motiválhat az, hogy majd egyszer elérem mondjuk százhúsz ember megtérését, és akkor kipipáltam, megcsináltam a feladatom. Az Úrra kell bízni, hogy kihozza a munkánkból, amit szeretne, hiszen megmondta, hogy van értelme. Ez ad most már békességet és nyugalmat. Az, hogy nem látom közvetlenül, mi lesz azokkal a fiatalokkal, akiket vezettünk, hol vernek gyökeret, mit fognak csinálni, hol találnak gyülekezetet, már nem jelenik meg előttem elvárásként. Ennek ellenére Isten különleges ajándékának tartom, amikor egy-egy pillanatot felvillant a gyümölcsökből, amikor hazajön egy ifis, aki már régen Budapesten lakik vagy bárhol az országban. Hazajön meglátogatni a szüleit, eljön az istentiszteletre, és elmondja: házat vettek, és bekapcsolódtak a helyi gyülekezet életébe. Ilyenkor megdobban a szívem, és hálát adok az Úrnak, aki szereti a messzire elszármazottat az új helyén, és bennünket, hogy a beszélgetés által kicsit beleláthatunk a gyümölcsök beérésébe.

Milyen út vezetett addig, hogy ezt felismerje?

Amikor Gávára kerültünk, és szembetaláltuk magunkat a helyzettel, hogy az első generációs ifisek – nagyon jó csapat voltak, sok örömet éltünk meg együtt – családi okok vagy munka miatt elköltöztek, szétrepültek, akkor szíven ütött bennünket mindez. Felmerült a kérdés, hogy miért csináljuk. A feleségemmel akkor beszéltük át ezt az egészet, és jutottunk el arra, amit kifejtettem. Ez nagyjából tíz éve lehetett.

Megfigyelhető egy tendencia, miszerint a kisebb felekezetek erősödnek a történelmi egyházakkal szemben. Ennek a folyamatnak lehet köze az említett demográfiai folyamatokhoz?

Igen, lehetnek összefüggésben. Vegyünk alapul egy városi fiatalt, aki egy helyi gyülekezet tagja, ott kereszteltetik meg a szülei, ott lesz ifis, ott nő fel, ott kezd el járni a felnőtt bibliakörbe, végül esetleg presbiter lesz. Nagy az esély arra, hogy megmarad abban a gyülekezetben, ahol kezdte, és föl sem merül benne, hogy máshová akarjon tartozni, illetve nem is kényszerül arra, hogy váltson. Ezzel szemben egy fiatal, aki egy vidéki, akár falusi gyülekezetben nő fel, elkerül egy közeli gimnáziumba, az ifjúsági alkalmakra még visszajár, de ha bekerül a felsőoktatásba, akkor általában ritkulnak a hazajövetelek. Bekapcsolódik az egyetemi életbe, talál ott egy ifit, aztán családot alapít, akár ott helyben, akár máshol, de rádöbben, hogy „most már itt élek, itt kellene keresnem egy gyülekezetet”. A nagyobb városokban pedig már nem feltétlenül fogja a református közösséget választani, mert közben a munkahelyén, a baráti körében, az egyetemen megismert valakit egy kisebb felekezettől, és szimpatikus lett neki az adott közösség. Előfordulhat, hogy a városi gyülekezetbe járó fiatal felnőttnek is otthonosabb lenne egy másik közösség, de ő nem találja magát szembe a költözés teremtette krízishelyzettel, hogy fel kell építeni valami teljesen újat. Nyilván ez nem törvényszerűség, tehát ez nem mindenkire igaz.

Az ifjúsági munka mennyiben igényel eltérő eszköztárat vidéken és városban?

Szerintem nem igazán, ha létezik is különbség, akkor az nem a falusi és a városi fiatalok között lesz, hanem az eltérő szociális helyzetben élők között. Inkább a környezet számít, hogy milyen igényszinttel nőtt fel valaki. Azt látom, hogy minden fiatal ugyanarra vágyik. Az egyházmegyénk ifijében, a Nyírifiben két-három száz fiatal van a látókörünkben jelenleg, és ugyanazt a programot csináljuk velük, mint otthon, a helyi gyülekezetben. Ugyanarra van igényük: egy jó közösség tagjai szeretnének lenni, kapcsolódni, beszélgetni akarnak. Sokszor azt mondják, hogy a mai fiatalokkal nem lehet beszélgetni: ez nem igaz, a táboraink jelentős része beszélgetésekkel telik.

Tapasztalataim szerint a keresztyénség egyfajta igényességet is jelent, és képes szociálisan is felemelni a családokat.

Az ifjúsági szervezetek felelőssége az is, hogy jó mintákat és példákat mutassanak fel. Az igényesség abból fog fakadni, hogy egy fiatal azt látja, lehet másképpen élni. Aztán amikor hazamegy, azt fogja mondani, hogy én úgy szeretném élni az életem, ahogy ott láttam, hallottam: Istenre figyelve, keresztyén emberként.

A gyülekezetében melyek a jellemző tendenciák?

Öt kis gyülekezetben szolgálunk: négy anyagyülekezet, és az egyik gyülekezetnek van egy szórványgyülekezete, tehát öt közösségről beszélünk. Ezek összlétszáma a hivatalos adatok szerint nem sokkal több kétszázötvennél. Nálunk is igaz, hogy a települések öregednek, nagyon sokan elköltöznek. Egyébként a városból is költöznek vidékre, a mi környékünkre is, de őket gyakran nehéz elérni. Az ifinkhez – ők a konfirmáció utáni korosztály, nagyrészt középiskolások – nagyjából negyven fiatal tartozik, akik változó aktivitással vesznek részt a programokon, a heti rendszerességű alkalmakon. Igyekszünk mind az öt közösség fiataljainak együtt, összefogva őket, megtartani az alkalmakat, például a konfirmáció-előkészítőt is, hiszen más közösségi élményt nyújt, ha közel húszan gyűlünk össze, mintha csak négyen-öten lennének egy-egy csoportban.

Említette, hogy vannak visszaköltözők is.

Sokan azért térnek vissza – adott esetben a szülőfalujukba –, mert Nyíregyházán vagy a közvetlen vonzáskörzetében nem tudnák megengedni maguknak, hogy házat vásároljanak. A megyeszékhelyen kívül Kisvárdának és Mátészalkának is erős vonzáskörzete van, ami harminc-negyven kilométeres távolságot jelent, ahonnan még könnyen tudnak ingázni az emberek. Nálunk harminc kilométert nagyjából fél óra alatt meg tudnak tenni, tehát a távolságok másként számítanak, mint mondjuk Budapesten és környékén, bár ezt sokan itt még nem látják át.

És miért nehéz elérni őket?

Egyes családok, amelyek nagyon gyenge szálakkal kötődnek az adott településhez, hajlamosak bezárkózni. Nekik idő kell, hogy kinyíljanak. Előfordul sajnos olyan is, hogy valaki megérkezik a faluba, körbenéz, és azt érzi, „én ezeknél az embereknél okosabb vagyok, magasabb az életszínvonalam”: falun él, de városi marad, nem számít, ki lakik a szomszédban, nem szívesen áll meg az utcán beszélgetni, és ennek következtében nagyon nehéz megszólítani. Persze vannak, akik örömmel és nyitottan fogadják a közeledést, és szívesen csatlakoznak a gyülekezethez.