Számomra a keresztyénség, a református mentalitás a koordinátarendszer, abban tudok mozogni, abban tudom leírni a velem történt dolgokat, és így ismertem fel a gondviselést is – mondta lapunknak Gundel Takács Gábor, a Magyarországi Református Egyház népszámlálási kampányának arca. A műsorvezetővel a cenzusról, az életéről és a hitéről beszélgettünk.
Ön a Magyarországi Református Egyház népszámlálási kampányának az egyik arca. Miért vállalta ezt a szerepet?
Ha az ember kap egy ilyen megkeresést, az mindenféleképpen megtiszteltetés. Természetesen elgondolkodtam azon, hogy vállalható-e számomra ez a kiállás, másrészt pedig, hogy méltó, illetve hiteles vagyok-e ebben a feladatban.
Arra jutottam, hogy ez az ügy fontos és vállalható számomra. Segítenünk kell az egyházunkat, hogy ennek a népszámlálásnak legyen értelme. Azzal, hogy opcionális megjelölni a vallásunkat, szerintem nem sok értelme van a népszámlálásnak, mert így nem releváns az adat. Az eredmény valójában arról fog szólni, hogy van valamennyi református, de nem tudjuk pontosan, mennyi, mert lesznek olyanok, akik el sem jutnak addig a kérdőíven, hogy találkozzanak ezzel a lehetőséggel. Persze előfordul az is, hogy valaki nem gondolja, hogy ez fontos.
Függetlenül attól, hogy református-e valaki vagy sem, fontosnak tartom, hogy az ember vállalja önmagát, vállalja azokat az ügyeket, amikben hisz. Hogy lehet úgy hinni, hogy az ember titkolja azt?! Most akkor hiszek benne, de szégyellem?! – tehetné fel magának a kérdést. Szerintem ez egy rossz mentalitás. Kicsit az is az üzenete ennek a kampánynak, hogy az emberek igenis vállalják azt, amiben hisznek, legyen az akár egy másik felekezet. Álljanak ki érte, adott esetben beszélgessenek róla más közösségek tagjaival is. Ezt nagyon fontos üzenetnek tartom.
Kaptunk a hirdetések és a kampány során több olyan visszajelzést is, hogy a hitünk magánügy, és csak konfliktust szül, ha vállaljuk. Mit gondol erről?
Elképzelhető, hogy az emberek félnek, csakhogy félelemben nem lehet élni. Azzal, hogy kimondom, református vagyok, nem a konfliktust keresem, nem másokat akarok meggyőzni az igazamról. Nem hittérítő szándékkal mondom ezt, inkább egy önvállalásként. Nagyon szomorú, ha valaki nem meri vállalni azt, hogy ő kicsoda. Mit fog gondolni magáról az élete végén az, aki nem vállalta ezeket?
Egy ausztrál pszichológus hölgy írt egy könyvet, amely az életük utolsó stádiumában lévő emberekkel készült interjúkat tartalmaz. Az volt az alapvető kérdés, hogy mit sajnálnak, mi az, amit másképp csinálnának az életükben. Nem pénzről beszéltek, hanem arról, hogy sajnálják, hogy állandóan meg akartak felelni valakinek vagy valaminek. Meg akartak felelni a családnak, meg akartak felelni a munkahelynek, meg akartak felelni a társadalomnak, és eközben nem élték a saját életüket. Azok az emberek, akik azt mondják, hogy jaj, csak ne beszéljünk a hitünkről, mert az megosztó lesz, azok valaki vagy valami másnak akarnak megfelelni.
Jelentett valaha önnek hátrányt a munkájában, hogy vállalta a hitét?
A munkám során még sohasem jött szóba, hogy én hívő vagyok és református. Sem negatív, sem pozitív kontextusban.
Mikor kezdett el a televíziónál dolgozni?
1983-ban léptem be először a Magyar Televízió kapuján. Riporterként 1988–89-ben kezdtem el tevékenykedni, addig külsős ügyelő voltam. Eleinte nagyon szerettem volna színész lenni, aztán a Jóisten helyre tette a dolgokat, hogy nem a színházban van a helyem, hanem sokkal inkább a televíziózás területén, illetve az újságírásban. Az ember nem mindig tudja fiatalon, hogy mi felé hajtja a belső késztetése, pontosan hol és milyen formában tudna az megnyilvánulni. Rájöttem, hogy igen, történetmesélő ember vagyok, de nem a színház az eszközöm, hanem sokkal inkább a televíziózás, valamint kisebb mértékben az újságírás. Miután ez kiderült számomra, minden a helyére került.
Említette, hogy a „Jóisten helyre tette” önben ezt a keresést. Hogy történt mindez?
A történteket csak utólag tudtam megfogalmazni, a nevén nevezni. Felnőtt fejjel lettem református, római katolikus családban nőttem fel, római katolikus templomba jártunk, római katolikus hittant tanultam még a ’70-es években. Utólag visszagondolva egy csomó olyan dolog történt az életemben, ami efelé terelt. A belső habitusom is inkább egy protestáns mentalitás.
Visszatérve, nagyon vágytam a színházi életre, és nagyon sok energiát fektettem abba, hogy bekerüljek. A televíziózás nem is jutott eszembe, miközben már évek óta ott dolgoztam a Magyar Televízióban. Soha nem vetődött fel bennem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Utólag szembesültem azzal, hogy van itt valami, amit nagyon akartam, de nem sikerült, és lett helyette más, ahol megtaláltam a helyemet. Ahogy az ember olvassa a saját életét meg a saját sorsát, úgy ismeri fel az isteni gondoskodást. Amikor az életemben súlyos döntéseket kellett hozni, akkor mindig a szívemre hallgattam és nem az eszemre. Utólag jöttem rá, hogy ha az ember a szívére hallgat, akkor valójában nem tud rosszul dönteni, még akkor sem, ha ez a döntés végül nem vezet sikerre.
Milyen kudarc érte az életben, amelyet mégis jó döntésnek ítél?
Ilyen volt a vendéglátás. Kipróbáltam, volt egy nagyon nehéz másfél évem, fizettem némi tanulópénzt az életnek, valamint ráment egy barátság, de ugyanakkor sokat tanultam belőle. Helyére került bennem az a vágy is, hogy nekem a vendéglátással kellene foglalkozni. Ha az ember az eszére hallgat, akkor az azt jelenti, hogy számít. De vajon tudunk-e pontosan számolni az életben? Annyi ismeretlen van, és a számítások gyakran rossz eredményt hoznak.
Egyszer megkérdezték Popper Pétertől: „Minden rendben van?” Erre azt felelte: „Minden rendben van. Ami nincs rendben, az is rendben van.” Ami nincs rendben, az is visz valahová, az is tanít valamire. Mindezt a reformátusságon keresztül tudtam igazán megérteni. Számomra a keresztyénség, a református mentalitás a koordinátarendszer, abban tudok mozogni, abban tudom leírni a velem történt dolgokat is, és így ismertem fel a gondviselést is.
Mi vezette a református hithez?
A feleségem családja református, így találkoztam ezzel a közeggel. A legerősebb impulzus akkor ért, amikor össze akartunk házasodni, és a római katolikus papunk, akihez gyerekkoromban jártam, azt mondta, hogy nem ad minket össze, mert a menyasszonyom nem katolikus. Nem is érdekelte, hogy egyébként mit gondol Istenről. Aztán amikor elmentünk Zalaegerszegre Török Zoltánhoz, aki a feleségem református gyülekezetének volt a vezető lelkésze, elmondtuk, hogy mi a helyzet. Ő pedig azt mondta, hogy akkor beszélgessünk. Zoltánnal egy órán át beszélgettünk, és azt mondta utána, hogy „rendben van, összeadlak benneteket”. Ez számomra egy nagyon erős impulzus volt, mert nem a papír, nem a forma, nem a külsőség érdekelte, hanem a lelkiség, és amikor rendben találta az én lelkiségemet, akkor azt mondta, hogy rendben van. Nem így kellene, nem erről kellene szólnia? – fogalmazódott meg bennem.
Ez vonzott a református hitben a legjobban, azt éreztem, hogy a lényeggel foglalkozik. Kevés a külsőség, és sokkal több a lelkiség, a befelé figyelés. Éreztem, hogy számomra ez egy szimpatikusabb út, rá is léptem, és megtaláltam a helyemet.
A katolikus egyházban nem érezte otthon magát?
1964-ben születtem, a ’70-es években jártunk a húgommal hittanra, a szocializmus idején. Eljött egy olyan pont, amikor azt javasolták a szüleinknek, hogy ezt nem kellene, mert a húgom az iskolában túl sokat beszélt erről, és nem örültek neki. Ezek után nem jártunk templomba és hittanra sem, 11-12 éves korom és a felnőtté válásom között nem éreztem magam vallásosnak. Felnőttként, ahogy kezdtem kinyílni a világra, a környezetemre, az impulzusokra, kezdtem beszélgetni emberekkel, kezembe adtak könyveket, akkor kezdett el újra fölépülni a hitem, immáron tudatosan, így később tudatosan választottam. Nem beleszületetten, hanem hitből, meggyőződésből választottam a református hitet. Ez az én utam, ami mentén meg tudom találni a helyemet az életben, hogy miért is vagyunk ezen a földön, miért történnek velünk azok az események, amik történnek.
Az ember felnőttként valószínűleg átgondolja a saját vallását, hogy miért is hisz valamiben, miért jár templomba. Rossz esetben azért, mert megszokta, mert a szomszédok megszólnák, ha nem tenné. Nagy különbség, ha valaki valóban hisz, sőt tudja, hogy az Isten létezik és gondoskodik róla.
Nehezebb-e összeegyeztetni a médiamunkát a keresztyénséggel, mint bármilyen más tevékenységet?
Van egy ilyen toposz a médiával kapcsolatosan, hogy az egy felfordult, gonosz világ. A médiamunkával igazából nincs semmi probléma, bármit lehet keresztyén módon végezni. A média veszélyes abban a tekintetben, hogy a sikernek és az ismertségnek vannak személyiségtorzító hatásai. Aki azonban keresztyén módon éli az életét, az észreveszi, hogy nem attól lesz értékes, hogy megismerik az utcán. A hitelesség a kulcskérdés, ennek pedig az alapja az, hogy az ember a hitének megfelelően él. Ez alatt nem is csak a keresztyénségre gondolok, hanem egyfajta morálra, amelyet követve teszem a dolgomat. Egy keresztyén zenész sem attól lesz keresztyén, hogy Jézusról szól az összes dala. Nem attól keresztyén egy vállalkozó sem, hogy relikviákat gyárt, hanem attól, hogy van egy értékrendje, amely mentén az életét rendezi, amely meghatározza, miként viszonyul a munkájához, az embertársaihoz. A médiában is lehet morális tartás, sőt kell, hogy legyen.
Talán a siker tud inkább kihívás lenni, nem maga a közeg. Szokták mondani, hogy a Jóisten azért ad tehetséget, hogy azzal is próbára tegye az embert, hogy a tehetséggel tud-e élni, tud-e belőle értéket teremteni, mögé teszi-e a munkát, az alázatot, a kitartást, a fegyelmet. Amennyiben az ember tud élni a tehetségével, sikeres lesz, akkor a következő próba az lesz az életében, hogy sikerül-e torzulás nélkül megőriznie a személyiségét. A végső kihívás pedig akkor következik majd, amikor eljön a rendelt ideje – mindennek rendelt ideje van –, hogy elengedje a sikereit, ne váljon azok rabjává. Összességében azonban nem érzem, hogy nekem valami hihetetlen ingoványos terepen kell keresztyénnek maradnom.
Visszatérve a népszámlálásra, sokak szerint a járvány és a háború arra ösztönzi az embereket, hogy Isten felé forduljanak. Mit gondol erről?
Furcsa világban élünk, sok minden történt körülöttünk az utóbbi időben, jelentős mértékben változik az életünk, a körülményeink, gondolok itt főleg a válságra és a háborúra. Nyilván az ember próbálja a körülötte lévő jelenségeket valamilyen módon szintetizálni az addigi életével, és gondolkodik azon, hogy vajon miért történik mindez, vajon miként lehet ebben élni, hogy lehet ezt az egészet kezelni. Ugyanakkor, ha belegondolok, hogy a nagyszüleink, dédszüleink átéltek két világháborút, világválságokat, forradalmat, kommunizmust, nem messze tőlünk pedig rakétatámadástól kell rettegnie az embereknek, akkor kicsit átértékelem a helyzetünket. Ehhez képest nekünk annyi most a problémánk, hogy drágább lett a gáz, a villany, illetve az, hogy fázunk-e majd a télen, vagy sem. Persze ezek is komoly félelmek, de segít, ha kontextusában nézzük mindezt.
Visszacsatolva a népszámlálásra, most sokkal fontosabb, hogy az emberek vállalják, miben hisznek, mint lett volna pár évvel ezelőtt, mondjuk a Covid előtt. Ma fontosabb, hogy vállaljuk, kik vagyunk, miként gondolkodunk, hányan vagyunk, mekkora a közösségünk, hogy meglássuk, képesek vagyunk a közösségünkben együttműködni, együtt dolgozni, együtt jobbá tenni a világot.
A gyerekeim révén tudom, hogy a huszonévesek is kétségbeesetten keresik az értékeket, hogy manapság mi az a hit, moralitás, iránymutatás, ami mentén leélheti valaki az életét, ami ötven év múlva is igaz lesz.