Ahol az öröm otthon van: advent harmadik vasárnapja Naszályon

A település református közösségének tagjaival beszélgetve nemcsak a rádiós közvetítés jelentősége tárul fel, hanem az is, hogy milyen társadalmi és lelki háttérből szólal majd meg az igehirdetés és az imádság advent harmadik vasárnapján.

A gyülekezet története nem csupán az egyháztörténet lapjain él. Életben tartják mindazok, akik továbbra is részesei, akik még mindig ugyanazokban a padokban ülnek, mint egykor szüleik és más felmenőik. Szentpéteri Dénesné Czérna Zsuzsanna vallomása azonnal világossá teszi ezt a folytonosságot: – Számomra a legfontosabb a dédszüleim, a nagyszüleim nyomdokain lépkedni, abban a padban ülni, ahol ők ültek, azt az illatot érezni a templomban, amit ők éreztek, és azt az Istent szeretni, akit ők szerettek – hangsúlyozza.

Szavai egyszerre nosztalgiát és hálaadást hordoznak. Szentpéteri Dénesné Czérna Zsuzsannának Naszály reformátussága nem elsősorban földrajzi vagy intézményi kötődés, hanem személyes és családi identitás kérdése. A múlt jelenléte számára olyan lelki erőforrás, amely még a hétköznapokban is táplálja. – Velük is vagyok, bár már nincsenek itt, de nagyon szerettek engem, és én is őket, viszont azon kívül, hogy a Jóistennel vagyok, hallok mindig valami jót, kapaszkodót, emellett pedig itt újra gyerek lehetek, újra köztük élhetek és újra velük lehetek – mondja.

Kérdésemre kifejti, hogy ő nem csupán emlékezik, hanem tovább is adja ezt az örökséget – akár azzal, hogy szépen felöltözve, zsoltáros énekeskönyvvel a kezében indul el vasárnap délelőtt a templomba. Szerinte ez is egyfajta bizonyságtétel: – Nekem jó érzés a harangszó szavára elindulni. Ha látják az emberek az utcán, még ha csak ketten-hárman is, ez már egy jó érzés. Itt, Naszályon ezzel is úgy érzem, talán toborzom azokat, akik majd egyszer jönni fognak.

Seres-Tóth Adrienn egészen másként érkezik ugyanebbe a közösségbe, mégis gyermeki természetességgel kapcsolódik hozzá. Ő az, aki gyerekkora óta Naszály hit- és közösségi életének része: hittantáborok, ifjúsági színdarabok, európai utazások, zenekar – hosszú éveken át ezek a programok szőtték át a mindennapjait.

– Nagyon aktív életet élt a naszályi református ifjúság. Kávéházat, színdarabot szerveztünk, sikerült eljutnunk különböző európai országokba más református gyülekezetekhez kapcsolódva, akár közösségi munkát végezve kapcsolatot és közösséget építettünk más, hasonló értékrendű fiatalokkal – meséli.

Az ifjúsági szolgálatok mellett a gyülekezeti közösség megtartó erejét a barátságokban érzi a leginkább. Visszatekintve feleleveníti azt a hosszabb időszakot, amikor Skóciában élt, de ott is fontosnak vélte, hogy tartozzon valahova, ezért egy presbiteriánus gyülekezetbe járt el. Magyarországra öt éve tért vissza, és amikor a hazatérés okáról kérdezem, elmondja, hogy a fő motívum a honvágy volt. – Nem volt meg az a kapcsolódás, az a gyökér, ami nekünk fontos volt, a család, a hagyományok, a kultúránk, a hovatartozás. Ahogy hazaérkeztünk, rögtön jöttünk, és látogattuk az istentiszteleteket, kerestem azt a közösséget, amelyet itthagytam. Bár sok fiatal barátom azóta továbblépett és más gyülekezetbe jár, de vannak itt még olyanok, akikkel ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk – hangsúlyozza a gyülekezet főgondnoka.

Visszailleszkedése természetes volt: kántorizálás, táborok, kézműves foglalkozások, karácsonyi műsorok, vagyis a szolgálat élménye újra alakot öltött az életében. Innen vezetett az útja a főgondnoki tisztségig, amely számára egyszerre jelent felelősséget és küldetést. – A hagyományokra építkezni, de azokat egy kicsit modernizálni – foglalja össze az elképzelését.

Pedagógusként a jövő kulcsát egyértelműen a fiatalokban látja. – Az ő lendületüket, pozitív hozzáállásukat és a kapcsolatépítést látom szükségesnek, illetve azt, hogy legyen számukra fontos, hogy egy olyan gyülekezethez tartozzanak, amelyben együtt tudunk továbblendülni. Szerintem minél hamarabb találkoznak a vallással vagy a hittel, a hit fogalmával, annál könnyebben tudjuk ezt az ő életükbe beépíteni – véli Seres-Tóth Adrienn. A főgondnok elárulja, mekkora örömöt okoz neki a gyerekekkel való foglalkozás, a pedagógusi hivatás és a hit szolgálata, vagyis a legkisebbek életében valami maradandó értéknek az építése.

Szénási Pál Mátyás életútja egyszerre gyökerezik a református hagyományban és a modern családi élet tapasztalataiban. Már gyermekkorától természetes módon tartozott a református közeghez: családi öröksége, majd a Pápai Református Gimnázium is megalapozta ezt az identitást. Amikor családjával Naszályra költözött, a gyülekezet közössége hamar megtalálta őket. – Sokféle generációt vonz be ez a gyülekezet, így családosként könnyű volt beilleszkedni, ráadásul sok családoknak szóló esemény is van. A gyerekek meg a szüleik is egymásra találnak, úgyhogy könnyű volt a közösséghez csatlakozni – emlékezik vissza.

Presbiterré válását nem hosszú fontolgatás eredményeként élte meg, hanem sokkal inkább elhívásként. – Egyszer csak megjelent nálunk Béla bácsi, tiszteletes úrral ugyanis mi időről időre össze szoktunk járni, elmegyünk az erdőbe sétálni, túrázni, tehát jó kapcsolat van vele, és egyszer csak megérkezett az igazi elhívás, hogy akkor a presbiteri szolgálatban, ha van kedvem és úgy érzem, akkor csatlakozzak. Ez nagy felelősség, mivel sok teendő van, de én ezt nem tehertételként élem meg, hanem inkább egy olyan érzés, hogy amit tud az ember adni, akkor azt adja és abban segít – mondja.

A szolgálat sokoldalúságában Szénási Pál leginkább az alkotói és közösségépítő jelleget szereti. Szívéhez közel áll a gyülekezeti időszaki kiadvány, a Létra megalapítása. – Ez egy vérbeli alkotófolyamat volt, hogy akinek kedve, gondolata volt, összejöttünk, és dobáltuk az ötleteket, végül egy remek, színes-szagos gyülekezeti lap lett a végeredmény. Az alkotói folyamat, valamint az, hogy sok kedves, értelmes, tenni akaró ember van ebben a közösségben, mindez épp egy-egy ilyen munkafolyamatban mutatkozik meg, hogy kinek milyen képessége van. Például az egyik gyülekezeti tagunk remek a grafikák tervezésében, egy másik meg jól ír, jó gondolatai vannak, és így egy egészen jó lap jött ki belőle. Most már a negyedik számot szeretnénk megjelentetni – számol be a kiadvánnyal kapcsolatos tervekről.

Ahogy a főgondnokkal is beszélgettünk erről, itt is felmerült, hogy mi minden ad okot az örömre. Szénási Pálnak mindez elsősorban a hétköznapi pillanatokban válik valósággá, például amikor esténként a kisfiával együtt könyvet olvasnak. – Amikor elővesszük a Nagy indiánkönyvet és együtt olvasgatjuk, mindig csatlakozik a család többi része, és akkor megteremtődik az a szép, meghitt, örömteli pillanat, ami nekem a kiteljesedés érzését adja – meséli. Ugyanilyen örömforrásnak nevezi azt is, amikor egy-egy gyülekezeti alkalom után látja, hogy a gyerekek egymásra találnak, vagy a felnőttek között elkezdődik egy mélyebb beszélgetés.

Móricz Márta Mikolt még csak másfél éve költözött a településre férjével és gyermekével. Református családból származik: szülei lelkipásztorok, férjének édesapja szintén. Számára a gyülekezeti élet így nem kérdés, hanem természetes közeg. – Mi úgy nőttünk fel, hogy minden vasárnap templomba mentünk, néha hetente többször is, mert gyülekezeti alkalom volt, így nekünk ez a természetes. Ezt szeretnénk a gyerekeinknek is továbbadni – hangsúlyozza a fiatal édesanya.

A gyermeknevelés és a gyülekezeti lét nem mindig könnyű, és ezt itt nem rejtik véka alá. A kisgyermek néha belekiabál a prédikációba, máskor ki kell vinni, ha elfárad. Mégis minden alkalom öröm, mert a közösség feltétel nélkül befogadja őket. Móricz Márta Mikolt fiatal szülőként és közösségalkotóként is azt tapasztalja, hogy a kapcsolatépítés sokaknak kihívás, de Naszályon mégis működik. – Azt látom, hogy aki nyitott, azt könnyebb megszólítani. Sokan ilyenek, és mi azt tapasztaltuk, hogyha odaléptünk valakihez, hogy bemutatkozzunk, akkor azt mindig örömmel fogadták, és ez kellemes meglepetés volt – idézi fel az első gyülekezeti alkalmakat.

Amikor a fiatal édesanyát az örömökről faggatjuk, elmondja, hogy ez neki olyan, mintha ablakot nyitnánk a hétköznapok csendes csodáira. – Az öröm kis dolgokban rejlik. Egy jó beszélgetés egy kávé mellett, nézni a kis madarakat, ahogy jönnek a madáretetőre a kertben, látni azt, ahogy éppen a gyermekünk megtanul egy új dolgot, feláll, elindul, vagy előtte megtanult kúszni-mászni, mond olyan szavakat, amiket korábban nem: ilyen apróságok. Mivel számomra ilyen apróságokban van az öröm, ezért a hétköznapokban ezt könnyű látni és megélni. Olykor viszont fontos emlékeztetni magunkat ezekre a mindennapi öröm- és boldogságmorzsákra – véli Móricz Márta Mikolt.

Török Béla lelkipásztor immár több mint egy évtizede kíséri a naszályi gyülekezet életét. Szavai mögött teológiai mélység, lelkipásztori tapasztalat és közösségi érzékenység húzódik. A lelkész nem egyszerű „fiatalosodást” lát, hanem mélyebb lelki megújulást. – A gyülekezetben jó pár éve zajlik egy átalakulás, nevezhetjük generációváltásnak, de mi inkább egy természetes folyamatként fogadjuk azt, hogy sok fiatal, jellemzően a harmincas-negyvenes éveiben járók csatlakoznak egyházközségünkhöz, többnyire kisgyermekesek, és nagy pozitívum, hogy jelen vannak a gyülekezet sokrétű szolgálatában – számol be a változásokról Török Béla. – Ez folyamat nem egy akció vagy egy kampány eredménye, hanem egy éveken át érlelődő folyamat része. A családosok érkezése pedig új ritmust, lendületet ad a közösségnek – mondja.

Válaszaiban feltűnő, hogy kerüli a „pörgős” és „nyüzsgős” kifejezéseket. A gyülekezeti sokszínűséget inkább a „sok mindennel ékes és díszes” kifejezéssel írja le. Ez arra utal, hogy számára a sokszínűség értéke nem a mennyiségben, hanem a lelki minőségben rejlik.

A lelkész a rendezvényeket sem „eseményorientált” módon látja, hanem közösségi együttléteknek, ahol a gyülekezet maga is jól érzi magát. – Játszóházak, kirándulások, gyülekezeti nap, református bál, az ünnepekhez kötődő, gyermekeknek szóló alkalmak – mind olyan példa, amelyeket nem elsősorban kifelé, hanem befelé élünk meg. Így fonódik össze a lelki és a közösségi élet – jegyzi meg.

Török Béla értelmezésében a lelkipásztori szolgálat nem feladatsor, hanem életmód. – A hit nem csupán az életünk egy része, hanem az életünket mindenestől ebben a hitben látjuk, kapjuk, és ebben a hitben tudjuk igazán helyén értékelni az életünk dolgait. Ezért a krisztusi közösségért tenni egész egyszerűen annyit jelent, hogy benne lenni, jelen lenni. Mindig azt mondom, bármilyen rendezvény van a gyülekezetünkben, hogy a legnagyobb hozzájárulás mindig a jelenlét – hívja fel a figyelmet a lelkipásztor. Ez a gondolat teológiai szempontból is jelentős: – A gyülekezetben nem az számít, ki mennyit tesz, hanem ki mennyire engedi, hogy Isten munkája rajta keresztül történjen – teszi hozzá.

Advent harmadik vasárnapja, az öröm vasárnapja (Gaudete), a várakozás időszakának egy sajátos töréspontja: itt már nemcsak vágyakozunk a fény felé, hanem meg is tapasztalunk valamit abból a belső derűből, amelyet a Megváltó érkezése ígér. A kérdés tehát nem csupán az, hogy örülünk, hanem az is, hogyan, miből, milyen életszakaszokból és tapasztalatokból fakad ez az öröm a naszályi gyülekezet tagjainál. A beszélgetések alapján a válaszok egyfajta mozaikként illeszkednek össze. Habár a gyülekezeti tagok és a lelkipásztor különböző élethelyzetből érkeznek, az advent harmadik vasárnapjához kötődő örömélményük közös mintázatokat mutat.

Szentpéteri Dénesné Czérna Zsuzsannának az öröm fő forrása a gondviselés tapasztalata és a múltba kapaszkodó biztonság. Seres-Tóth Adriennél az öröm a közösség épülésében, a gyerekek és fiatalok lelki fejlődésében mutatkozik meg. Szénási Pál Mátyás a hétköznapok egyszerű, meghitt pillanataiban találja meg azt a teljességet, amely advent örömét is meghatározza, míg Móricz Márta Mikolt az apró, mindennapi csodákban éli meg az örömöt, amely így „kézközelbe kerül”.

Török Béla lelkipásztor ezeket a személyes tapasztalatokat teológiai keretbe helyezi, számára az öröm nem epizodikus érzés, hanem a hitből fakadó alapállapot, az élet teljességének bizonyossága Krisztusban. A lelkipásztor szerint advent harmadik vasárnapja ezért nem csupán ünnepi állomás, hanem egy belső felismerés pillanata is. – Az öröm az, ami már most is átjár bennünket, és amit Krisztus megérkezése csak tovább erősít – hangsúlyozza.