Nagyrábén a református templom nemcsak a település látképét határozza meg, hanem a helyiek emlékezetét, mindennapjait és hitbeli örökségét is. A több mint kétszáz éves falak között háborús nyomok, régi klenódiumok, gyermektáborok énekei, presbiteri háttérmunka, személyes hitvallások és az idősek körében végzett gondoskodás kapcsolódnak össze. Riportunkban lelkipásztori, főgondnoki és presbiteri visszaemlékezésekből rajzolódik ki, hogyan él ma Nagyrábé református közössége. Július 26-án a hallgatók innen követhetik a rádiós istentisztelet-közvetítést a Kossuth rádióban.
A Hajdú-Bihar vármegyei Sárrét egyik településére érkezve nem kell sokáig keresni a falu lelki középpontját. Kis Dávid lelkipásztor szerint, aki először jár erre, már távolról észreveheti, hogy Nagyrábénak erős református gyökerei vannak. – A településen egy templom áll, amelynek szép tornya már messziről látszik. Valójában a település meghatározó képe a központban – fogalmaz.
A nagyrábéi templomtorony a falu látképének és közösségi emlékezetének meghatározó része
Az Isten házába belépve a látvány tovább mélyíti ezt az első benyomást. Az Angster-orgona, a karzat, a világos belső tér, a régi padok és a mennyezet felirata egyszerre idézik a múltat és teremtenek otthonosságot. A lelkipásztor szerint az épület nemcsak impozáns, hanem barátságos is: olyan hely, ahol jó együtt énekelni a gyerektáborban, és jó csendben lenni akkor is, amikor még alig érkezett meg valaki az istentiszteletre. – Vannak gyülekezeti tagok, akik vasárnaponként szándékosan hamarabb jönnek, hogy tíz-tizenöt percet az üres templomban töltsenek, letegyék az elmúlt hét terheit, és békességre találjanak. Mi ilyen különösen is templomos fajták vagyunk – mondja Kis Dávid.
A belső tér egyszerre idézi a múltat és teremt otthonosságot
Kézről kézre adott örökség
A templom története bőven kínál kapaszkodókat. 1802 és 1809 között épült, százéves évfordulója környékén nagy felújításon esett át, ekkor kerültek be a padok és az úrasztala is. Az orgona 1914 óta szolgálja a gyülekezeti éneklést, tavaly azt is felújították. Az egyházközség egyik legrégebbi kincse azonban egy 1632-ből való kehely, amely ma is használatban van. Kis Dávid egyháztörténészként is különös figyelemmel fordul az emlékek felé: szerinte minden században találni olyan úrasztali edényt vagy terítőt, amely Nagyrábé református folytonosságáról tanúskodik.
Az 1632-ben készült kelyhet ma is használják Nagyrábén
A tárgyaknál is erősebbek azonban a történetek. A templomépítés egyik legszebb emléke szerint a téglákat nem szekérrel hordták a helyszínre, hanem a falu lakói láncba álltak, és kézről kézre adták tovább őket. A második világháború végén a szovjet Vörös Hadsereg nyolc napon át tartotta megszállva Nagyrábét, Isten háza több lövést is kapott, az első találat a tornyot érte. Az istentiszteletet akkor a pincében tartották meg, a harcok után pedig a falu első dolga az épület rendbetétele volt. Kilenc nappal később már úrvacsorás alkalmat tartottak a helyreállított falak között.
A háború nyomai ma is láthatók: golyó ütötte sérülések a kerítésen és a szószéken. Csendes emlékeztetők arra, hogy a békés vasárnapok mögött olyan nemzedékek hűsége áll, amelyek a romok között is ragaszkodtak Isten házához. A mennyezeten olvasható mondat ezért is különösen beszédes: „Ez a hely Isten háza, a mennyország kapuja.” Kis Dávid szerint ez egyszerre az elődök hitvallása és a jövőnek szóló útmutatás. – A legfontosabb, amit mi tudunk adni az embereknek, hogy az Istenre irányítjuk a figyelmet – hangsúlyozza.
Szeretet, segítőkészség, hűség
A régi falakat ma is élő közösség tölti meg tartalommal. Kovács József Ernő főgondnok 1995. január 28-án költözött Nagyrábéra a feleségével. A szolgálati lakásuk éppen a templommal szemben állt. Másnap megszólalt a harang, ők pedig úgy érezték: nekik itt a helyük. Az első istentisztelet után különös befogadást éltek át. Az emberek nem mentek haza, hanem köréjük gyűltek, kérdezgették őket, hogy honnan érkeztek, miben tudnak segíteni a beilleszkedésben. – Azokat a szemeket nem lehet elfelejteni. Ezt kimondani nem lehet, ez egy csodálatos érzés volt, amikor ez a gyülekezet minket így fogadott – eleveníti fel a főgondnok érkezésük pillanatait.
Azokat a szemeket nem lehet elfelejteni – idézi fel Kovács József Ernő főgondnok, hogyan fogadta be őt és feleségét a nagyrábéi gyülekezet
A nagyrábéi reformátusokat három szóval jellemzi: szeretet, segítőkészség és hűség. Előbbi szerinte nemcsak a templomba járók között érzékelhető, hanem a falu egészében is. Ha rendezvény, jótékonysági ügy vagy fizikai munka adódik, a helyiek együtt állnak mellé. Ugyanez a ragaszkodás mozdította meg az embereket akkor is, amikor tenni kellett Isten házáért vagy a gyülekezeti épületekért. Amikor Kovács József Ernő Nagyrábéra került, a templom rossz állapotban volt, az egyházközség pedig elöregedőben. Néhány fiatalabb testvérrel együtt úgy döntöttek, nem várnak másra: leverték a vakolatot, újravakoltak, meszeltek, és ezzel nemcsak egy épülethez, hanem a helyi református élethez is aktívan kapcsolódtak.
Később a parókia és a gyülekezeti ház ügye lett meghatározó. A mostani épület helyén egykor életveszélyessé vált romhalmaz állt, az építkezéshez pedig a falubeliek is csatlakoztak: az első kapavágásoknál még csak négyen-öten dolgoztak, később tízen-tizenöten ásták az alapot. A főgondnok szerint az volt a cél, hogy a lelkészek, a gyülekezeti tagok és a gyerekek méltó körülmények között élhessék meg a hitüket.
A jövőről beszélve is a gyerekekre tereli a szót. Szerinte a mindenkori lelkipásztor, a presbitérium és a gondnokok egyik legfontosabb feladata, hogy – mint fogalmaz – ezeket a simogatni való kis lelkeket közel vigyék a gyülekezethez. Jó példa erre a nyári tábor, amely eleinte még tíz-tizenöt gyermekkel indult, ma viszont hetven-nyolcvan résztvevőről kell gondoskodni. – A hét végén pedig már azt kérdezik: mikor lesz a következő? Szerintem ez mindent elmond – teszi hozzá.
Hogy tudják, hogyan nyílik ki a templomajtó
Kis Dávid lelkipásztor is úgy látja, hogy a múltat nem konzerválni kell, hanem azt a hitet megélni, amely az elődöket is Isten közelében tartotta. Száz évvel ezelőtti hivatali elődjét, F. Varga Lajost említi példaként, aki esperesként és lelkipásztorként a maga korának társadalmi kezdeményezéseiben is részt vett, a Hangya Szövetkezettől az önkéntes tűzoltóságig. Nem a régi formákat őrizte változatlanul, hanem a jelen emberének próbálta megélhetővé tenni az egyházhoz tartozást. Ebből következik a lelkipásztor egyik legtömörebb mondata is a hittanoktatásról. – A legnagyobb kérdés nem az, hogy tökéletesen vissza tudják-e mondani az aranymondásokat, hanem hogy tudják-e, hogyan nyílik ki a templomajtó. Hogy felnőttként is megmaradjon bennük: jó Isten közelében lenni, és van egy szerető közösség, amely várja őket – hívja fel a figyelmet Kis Dávid.
A gyerekek megszólítása Kollárik Péter presbiter számára is kulcskérdés. Ő a helyi család- és gyermekjóléti szolgálat családgondozójaként került kapcsolatba a nagyrábéi reformátusokkal. Adventi koncertet és kézművesvásárt szerveztek, a befolyt összegből rászoruló gyermekeknek vásároltak ajándékot. A munkakapcsolatból barátság lett, majd ő és a családja is aktív tagja lett az egyházközségnek. Felnőttként tapasztalta meg igazán, hogy a hit mennyi lelki megnyugvást ad a hétköznapi gondok között. – Sokszor rácsodálkoztam arra, hogy hittel mennyivel egyszerűbb a hétköznapi problémákkal megküzdeni, és hogy mennyi lelki megnyugvást tud az adni, hogy hittel beszélgetek a Jóistennel – mondja. Külön örömöt jelent neki, hogy a gyermekei már nagycsoportos koruktól hittanra járnak, számukra a közös ima, a családi és egyházi alkalmak természetes részei az életnek. A nagyobbik lánya például a Debreceni Református Kollégiumban folytatja a tanulmányait.
Kollárik Péter presbiter: Rácsodálkoztam arra, hogy a hiten keresztül mennyivel egyszerűbb a hétköznapi problémákkal megküzdeni
Ajtai Márton presbiter története másfelől mutatja meg, mit jelent a templomajtó nyitottsága. Ha valaki újként érkezne Nagyrábéra, ő leülne vele beszélgetni, segítene neki beilleszkedni, mert szerinte „a templom ajtaja mindenki előtt nyitva áll”. Saját hitbeli fordulatát egy súlyos betegséghez köti. Szívinfarktus után műtétre készült, amikor az akkori lelkipásztor, Kis Klára meglátogatta, és imádkozott érte. A műtét közben és után úgy érezte, valaki vigyáz rá. – A Jóisten segített nekem, hittem abban, hogy én meggyógyulok – emlékezik vissza. Fogadalmat tett: ha egészsége engedi, a vasárnapi alkalmakat Istennek szenteli. 2004 óta aktív tagja a gyülekezetnek, kőművesként sokat dolgozott a parókia építésénél, és ma már negyedik ciklusban presbiter. Roma származású emberként különösen fontosnak tartja, hogy Nagyrábén a gyerektáborban és az egyházközségben nem tesznek különbséget roma és nem roma gyermek között. – Maga a szeretet a közösségben, az a legfontosabb. Ilyenkor a béke körbevesz minket – mondja.
Ajtai Márton: A templom ajtaja mindenki előtt nyitva van
Nagyrábé református élete nem záródik a templom falai közé. A gyülekezet bibliaórákkal, idősek otthonában tartott alkalmakkal, páskavacsorával, húsvét hajnali istentisztelettel, adventi koncertekkel, gyermekprogramokkal és pünkösdi gyülekezeti nappal kapcsolódik a település mindennapjaihoz. A lelkipásztor szerint ezek az alkalmak azokhoz is utat nyitnak, akik a vasárnapi istentisztelettől még tartanak, de kíváncsiak a közösségre. Van, aki előbb segíteni jön el szívesen, és csak később válik gyülekezeti taggá.
Két falu, közös szolgálat
A diakóniai érzékenység a közeli Bihartordával is összeköti a nagyrábéiakat. A két falu nemcsak fizikailag van közel egymáshoz. Papp Istvánné Papp Margit, a Bihartordai Református Egyházközség főgondnoka szerint Nagyrábé és Bihartorda „szinte össze van házasodva”. Régen is sok frigy köttetett tordaiak és rábéiak között, amióta pedig Kis Dávid mindkét helyen szolgál, ez a kötődés még erősebb lett. Mint mondja, a bihartordaiak a rádiós istentisztelet alkalmára is átjönnek Nagyrábéra, és ez számukra természetes gesztus.
Papp Margit egy kicsi, de erős maggal rendelkező gyülekezetről beszél: huszonöt-harminc emberről, akik szinte minden vasárnap jelen vannak, és ha valaki hiányzik, már kérdezik is, nem beteg-e. A településen sok az új beköltöző, ő pedig igyekszik kapcsolatot teremteni velük. Egy házaspárt külön is említ, akik néhány hónap után azt mondták: „mintha itt születtünk volna”.
A két falu szinte össze van házasodva – fogalmaz Papp Istvánné Papp Margit főgondnok Nagyrábé és Bihartorda kapcsolatáról
A bihartordai gyülekezet története a romlásból való megújulás folyamata is. Az Isten háza a háborúban súlyosan megsérült, a tornyát szétlőtték, sokáig csonkán állt, 1974-ben épült újjá. Később az épület, a parókia és a gyülekezeti ház is rossz állapotba került, olykor istentiszteletet sem tudtak benne tartani. A 2018-tól kezdődő felújítások azonban új tereket adtak a közösségnek. Ma gyermekprogramok, táborok és nemzedékeket összekötő találkozások zajlanak itt.
Luczás Tünde, a Bihartordai Református Egyházközség Diakóniai Központjának vezetője és presbitere gyermekkorából Balogh László akkori lelkipásztor alakját őrzi. A hittanórák nem száraz magyarázatként maradtak meg benne, hanem játékos, szeretetteljes közösségi élményként. A lelkész példája abban is nevelte a gyerekeket, ahogyan maga meszelte az épület elérhető részeit, és rendben tartotta a templomkertet. – Természetes volt, hogy ha bementünk a templomkerítésen belül, és láttunk egy gazt, akkor az jutott eszünkbe, hogy nekünk ezt ki kell húzni, mert Laci bácsi is kihúzná – mondja.
A törődés az az esti telefonhívás – hangsúlyozza Luczás Tünde, a bihartordai diakóniai szolgálatról
A diakóniai központ ma szociális étkeztetést, házi segítségnyújtást és idősek klubját működtet. Luczás Tünde szerint a vidéki idősek élete jelentősen megváltozott: az ellátottak hetven százalékának a gyerekei nem helyben élnek, sokan özvegyen, teljesen egyedül maradtak. Van, akinek a gondozónő az egyetlen rendszeres kapcsolata a külvilággal. Ez a munka ezért nem pusztán ellátás, hanem figyelem, jelenlét és lelki támasz. – A törődés az az esti telefonhívás – mondja a kilencven év fölötti, egyedül élő ellátottakról.
Kis Dávid ezt a gondoskodást szép hasonlattal írja le. – Régen, főleg aratás idején fiatalokat küldtek fel a toronyba, hogy kémleljék a határt, és ha tüzet láttak, félreverték a harangot. A gondozónők ma ilyen „tűzőrök” a lelkipásztori jelenlétben: jelzik, ha valakinek romlik az állapota, ha beszélgetésre, imádságra, látogatásra van szüksége. Így azokkal is megmarad a kapcsolat, akik egykor aktív tagjai voltak a gyülekezetnek, de ma már nem tudnak eljönni a templomba – hangsúlyozza.
Kis Dávid lelkipásztor szerint a cél, hogy a gyerekek felnőttként is tudják, hogyan nyílik ki a templomajtó
A nagyrábéi rádiós istentisztelet így nemcsak egyetlen egyházközség bemutatkozása lesz, hanem két közeli közösség közös megszólalása is. Kis Dávid arról is beszél, hogy nem akarja kitalálni, kik hallgatják majd a közvetítést. Nagyrábé és Bihartorda istentiszteletére készül, mert úgy hiszi, ha az alkalom valóban gyülekezet-központú, az a rádióban is hallatszani fog.
Amikor arról kérdezzük, hogyan jellemezné az elmúlt tizenkét év tapasztalatát, Nadányi Zoltán író, költő mondatát idézi: „Él Bihar, élteti szent hite.” Szolgálata elején egy idősebb professzor megkérdezte tőle, van-e még ott egyház. Akkor dacosan válaszolta: „Hogyne lenne!” Az elmúlt évek pedig megerősítették mindebben: van élő gyülekezet, összetartás, gyermekzsivaj, presbiteri háttérmunka, gondozónői figyelem, templomhoz ragaszkodó falu és egymást erősítő közösségek.
