Aki az Istent kötényben képzeli el

A fazekas kötényt vesz, tép egy maroknyi agyagot az előre készített tömbből, majd gyúrni kezdi. – A zacskóban elgémberedett, átmozgatom, hogy korongozható legyen. Mint egy reggeli igeolvasás: Isten könnyebben használ bennünket, ha ráhangolódunk – jelenti ki Gál Álmos, miközben erős mozdulattal a korong közepére csapja a felpuhult masszát.

A mester elsősorban kisebb használati tárgyakat készít. Ezek közül is legkedvesebbek számára a bögrék, védjegye is az annak a mélyére festett mosolygós arc. – Kisgyermekkorom óta gyűjtöm a csészéket. Ez a legfontosabb általam készített kerámiatermék. Egyszerű, kedves és hasznos – magyarázza.

Tizennyolc évesen egy szakkörön látott először korongozást, de hiába az első szerelem, több év intenzív gyakorlás kellett a mesterség elsajátításhoz. – Türelemre, alázatra tanított. Hirtelen haragú, indulatos ember voltam, ám miután nekem is lett fazekasmesterem, minden a helyére került. Számomra a munkafolyamatok állomásai szimbolikus erővel bírnak. Az égetés a kemencében olyan, mint amikor az ember találkozik Istennel és újjászületik, majd kap egy kerámiamázat, ez a Szentlélekkel való közösség jelképe nálam. Amikor kinyitom a kemencét, hiába csináltam már több százszor, mindig elgondolkodom, vajon milyen folyamatban vagyok Isten kezében. Betapos, várakoztat, gyúr, vagy kiégetve már használ? Vírusellenőrző programként működik nálam, hogy Isten mellett tartson – fejtegeti.

Forog a korong, Gál Álmos kezei centiről centire haladnak, szinte egybeolvad az agyaggal. Rákérdezünk, hogy ebben a pillanatban a kerámiakészítés melyik fázisában ismer magára. – Az életünkbe begyűrűztek a problémák, amelyektől a próbák tüzében érzem magam. Nem szárnyalunk most sem a családban, sem a műhelyben. Nemrég elromlott a kemencém, rengeteg utómunkát okozott, újra kellett gyártanom a kerámiákat. Hosszan kerestem a hiba forrását, de végül magamban találtam meg. Elfáradtam és hibáztam, hiába pörgetem a vállalkozást, elég egy rossz pillanat, és oda a haszon. Tudom, hogy nem kerülhetem el a nehézségeket, de azt is, hogy idővel kinyílik a kemence ajtaja, és a bögrémet Isten kézbe veszi. Jön a csokoládézás, a simogatás és a használat, addig várakoznom kell, pihennem – sóhajt nagyot a fazekas.

Gál Álmos huszonhét évesen találkozott először Istennel, akkor még szenvedélybetegként. – Küzdöttem ellene: eljártam pszichológushoz, pszichiáterhez, számos módszert, autogén tréninget kipróbáltam. Intelligens alkoholista voltam, tudtam, miért iszom, csak nem tudtam nem kézbe venni a poharat. Sok éjszakát átsírtam, mire megértettem, hogy Isten szeret. Évekbe telt, mire a Fazekas átgyúrta az eltorzult életemet – meséli.

A keramikust egy hajszál választotta el az öngyilkosságtól. – Már annyira kilátástalan és reménytelen volt a helyzetem, nem hittem, hogy megszabadulhatok a lelki fájdalmamtól. Mint amikor hajtják a vadat: mindenfelől ricsaj, menekülni kellene, de a vadászoknál a halál vár. Egyáltalán nem láttam értelmét a józanságnak, hiszen a mámor volt az egyetlen jó dolog az életemben. Végre kikapcsolhattam, nem kellett megválaszolnom az élet kérdéseit: Minek élek? Mi történik velem, ha meghalok? – emlékezik vissza.

Ekkor még csak huszonöt éves volt, végül a Református Iszákosmentő Misszióban szabadult, ám háromszor is visszaesett. – Hiába jártam keresztyén közösségbe – folytatja –, ismét beleestem a szakadékba. Elvonási tünetek között, delíriumos állapotban hoztam meg a döntésemet: annak ellenére, hogy minden ellenem szól és méltatlan vagyok Isten szeretetére, elhiszem, hogy szeret. A Szentlélek lebontott bennem egy gátat, és elfordultam a lélekvándorlás filozófiájától. Művészlelkemben végre tekintélye lett a Szentírás szavának – hangsúlyozza.

– Annyi reménytelen helyzetből hozott már ki Isten: kilencszer pakoltuk át, költöztettük a hatalmas műhelyünket. Megtörtént, hogy a lakásunk padlásán berendezett műhelyemben megfagyott a víz, vagy hogy az elromlott kemencém ajtaját kalapáccsal és fémvágóval tudtam csak kinyitni. Túléltük, tanultunk belőle. Ma hálát érzek, ahogy azért is, hogy harmóniában nevelem a gyermekeimet, még akkor is, ha kamaszodnak – mondja nevetve. – Ezek mind sikerélmények. Olyan mélyen voltam az alkoholizmusban, hogy csekély esélyem volt a felépülésre, ma viszont van hivatásom, békességem, családom. Ez már a csokireszelék a tejszínhabon – szögezi le.

A keresztyének a pünkösd ünnepét élik meg a legnehezebben. Talán a művészlelkeknek pont ez megy könnyebben – feltételezzük. – Bibliaórán hallottam egy anekdotát: midőn Isten megformálta agyagból Ádámot, egy pillanatra életre keltette, és belenéztek egymás szemébe. Amikor elkezdődik az életünk, keresni kezdjük a Teremtőnk tekintetét, ami semmi mással nem összetéveszthető. A pünkösd, ahogy a megtérés is, számomra a Teremtővel való harmóniát jelenti. Megélhetem egy kirándulásban, virágszemlélésben, alkotásban, a zenében vagy egy örömteli pillanatban a családdal. Ezek lehetőségek az Istennel való találkozásra. Mernünk kell megközelíteni, megérinteni őt, odabújni hozzá, hogy figyelhessünk rá, hogy megismerhessük őt – hívja fel a figyelmet.

Egyre pocakosabb a kis edény, vizet csurgat rá, minket pedig nem hagy nyugodni a kérdés: vajon hogyan képzeli az odabújást Istenhez? – Becsukom a szemem, és elképzelek egy fazekasműhelyt, aminek egy sarkát rojtos függönnyel választották el: műhely a műhelyben. Ott dolgozik Isten. Van bent fotel, kávéfőző, pont úgy, mint nálam. Nem kell kopognom, bármikor bemehetek hozzá, csupán félrehajtom a függönyt, és leülök az asztalához. Olykor nem csinálok egyebet, csak ott vagyok mellette, máskor meg beszélgetünk az élethelyzetemről, vagy együtt fazekazunk. Az Úr néha még meg is ölel. Nem több ez egy belső elmélkedésnél, engem mégis megváltoztat, megnyugtat – osztja meg velünk gondolatait. – Túl sok az információ, a tartalom, a harsány közlés a világunkban, nehezen kapcsolunk ki, szemlélődünk. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni a lényeges dolgokat az életünkben, időnként félre kell tenni az értelmünket, és meg kell feledkezni a racionalitásról – hangsúlyozza. Közben leállítja a korongot a bögre alatt, elkészült. A következő munkafázis a pihenés, a száradás lesz.

A műhelyben mindenhol színes kerámiák és agyagedények sorakoznak. Gál Álmos felhívja a figyelmünket arra, hogy egy műhely akkor jó, ha inspirálja az alkotót. A bútorok mind a Református Szeretetszolgálat adományai, a falakat is felajánlott függönyökkel fedték be. A fazekas a számos gyermektábor, foglalkozás mellett gyülekezeti élményagyagozást, sőt bibliaköröknek csapatépítőt is vezet, ezek középpontjában az evangélium áll. Szolgálatát hídnak tekinti a keresztyén felekezetek között.

– Ha kapnék egy zsák agyagot, egy lakatlan szigeten is boldogan ellennék, amíg az el nem fogy. Néha békére van szükségem, máskor meg igénylem és szeretem a csapatmunkát, hogy nyüzsögnek, lelkesen alkotnak körülöttem a gyerekek – osztja meg.

A mester végül megmutatja a műhely legkülönlegesebb alkotását, a bonbontartó medvét, amely evangelizálásra is alkalmas. – Az egyik előadásomban az agyagrög nevében beszélek arról, hogy az mit gondol a világról, a fazekasról, Istenről, miközben vázának korongozom. Amikor már elég magasra formáltam, szándékosan összerogyasztom. Hirtelen egy alaktalan, semmirevaló selejtté válik. Majd újragyúrom, és elkészítem a barna medve alapját, amely bunda, fülek és mancsok nélkül csak két amorf edényke. Első ránézésre magunk sem vagyunk lelkileg készen, hiába ismertük meg Istent, hiába vagyunk vállalkozók, tanárok, doktorok – csiszolódnunk, alakulnunk, változnunk kell: ahogy Pál mondta, csak Istennél leszünk teljesek. De ehhez végig kell járnunk az összes munkafolyamatot, ahogy a bögrének is – emeli ki.