Akik megélték az ételszaporítást

A kézfogásnál mélyen és hosszan néz a szemembe. Pista bácsi talán a lelkem tükrére kíváncsi, de az is lehet, hogy csak nem hallotta a nevemet, amikor bemutatkoztam. A református Anna idősek otthona szobájában egy ágy, kicsi körasztalka, rajta bolti aprósütemény. Uzonka néni kacsintva jegyzi meg, hogy ma reggel sütötte az édességeket… elnevetjük. – Miről akarnak hallani? – kérdezi a nyugalmazott lelkipásztor. A múltról, válaszoljuk, mire keserűen megjegyzi, akkor a semminek készül a cikk. Hogy hogyan értette ezt, az csak később derül ki, kilencvenhat év történéseinek fényében. Ám a valóságos mese fájdalommal kezdődik.

A háború végeztével, 1945-ben Debrecen utcáin fegyverek, kiégett tankok hevertek. Pista bácsi középiskolás volt, épp akkor veszítette el diákkori szerelmét. – Ültem az orosz katonáktól lelakott diákszobámban, ahol se villany, se fűtés, se víz nem volt, és azon merengtem, milyen jó volt régen: naponta strandra jártunk, korcsolyáztunk, nyaraltunk. Mindennek vége. Miért érdemes élni? Rájöttem, hogy semmiért sem érdemes élni – kissé elneveti magát, és úgy folytatja, már komolyan. – Öngyilkos akartam lenni, ez lett a cél – vallja meg az idős férfi. Nem sokkal rá az iskola folyosóján hozzálépett egy diáktársa, látván, hogy szomorú, és egy történetet mondott el neki: „Salamon királyhoz így szólt Isten álmában: »Kérj valamit, én megadom neked!« Amikor ezt olvastam ma, a te megtérésedet kértem.” – Szíven ütött, hogy valaki törődik velem. Két nap múlva elmondtam életem első imádságát, behívtam az Úr Jézust a szívembe. Így kezdődött a sorsom és a kalandom – eleveníti fel Pista bácsi.

Felvették a debreceni teológiára. Nem törődve a politikai és ideológiai változással, néhány diáktársával gyakorta evangelizáltak utcán, iskolákban, kórházakban, amíg 1950-ben Czeglédy Sándor professzor felső nyomásra be nem hívatta magához negyedmagával, mondván, feljelentés érkezett ellenük. Engedély nélkül hirdették az Igét. – „Ki jelentett fel, professzor úr?” – tettük fel a kérdést. „Azt nem mondom meg” – felelte Czeglédy Sándor. „De mi a bűnünk?” – firtattuk tovább. „Semmit sem mondok” – idézi meg István bácsi a „tárgyalást”. Aztán Péter János tiszántúli püspök is magához rendelte a fiatalokat: „Az ítélet szerint az ország összes teológiájáról ki kell csapnunk benneteket. Jóvá kellene hagynom, de azzal Isten ellen vétenék. Így, hogy enyhüljenek a körülmények, menjetek el Debrecenből más teológiára!” – eleveníti fel a püspök szavait István bácsi.

A sárospataki teológián diplomázott, majd még öt évig itt folytatott tudományos munkát is. A göncruszkai gyülekezet megkeresésére elvállalta az ottani lelkipásztori szolgálatot. Néhány hétre rá többször is felkereste Janka Péter zempléni esperes, hogy számonkérje: „Mit csináltál? A másik lelkészt jelöltük!” – kiabált rá. Az esperes István bácsi elé tett egy már megfogalmazott lemondó nyilatkozatot, amelyen ez állt: „Fülembe jutott, hogy Göncruszkán megválasztanának lelkipásztornak, kijelentem, hogy nem fogadom el, magam helyett ajánlom…” Erre a fiatal lelkipásztor így reagált: „Aláírom, csak elé teszem, hogy Janka esperes utasítására írom, hogy »fülembe jutott«” – mire az esperes elborzadt: „Fiam, ilyet ki ne találj!”

Nyomasztó nyár következett, bonyolódott az ügy, a püspök végül így zárta le: „A gyülekezet azt választ lelkészének, akit akar.” Pista bácsi következtetésként hozzáteszi, a szocializmusban meg lehetett tenni, hogy ma ezt, holnap mást mondok…

1956 szeptemberében beiktatták a göncruszkai gyülekezetbe, ám pár hónapra rá Uzonka néni miliárisos tuberkulózisos lett, amelyet akkoriban hathetes tbc-nek hívtak, mivel annyi idő alatt hunytak el a benne szenvedők. Az orvosok lemondtak róla. – A talpamtól a fejem búbjáig tbc-s voltam, a gerincemet is megtámadta, viszont Isten megígérte, hogy az alkalmas időben segítségemre jön. Megragadtam a szavát, és lelkileg megerősödtem. Már meghajolni sem voltam képes, mégis, amikor azt mondta az Úr János evangéliumából: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”, kikeltem a gipszből és meghajoltam. Aznap is sokan imádkoztak értem. Egy hónap múlva az orvosok megállapították: elmúlt a tbc. Még az orvosom is kijelentette egy évvel később: „Nem tudom elfelejteni magát, mivel nem mi gyógyítottuk meg, hanem Isten…” – réved vissza Uzonka néni.

De hogyan ismerkedtek meg hetvenegy évvel ezelőtt a Bethánia Szövetségbe járó huszonévesek? Uzonka néni kezdene hozzá a történethez, ám István bácsi átveszi a szót. Feleségének szeme sem rebben emiatt. – „Szerelmes vagyok” – mondtam Szabó Mihálynak, a közösségünk vezetőjének. Arra számítottam, hogy lebeszél róla a tanulásra hivatkozva, viszont meglepetésemre azt válaszolta: „Az a kérdés, ő szeret-e téged.” Erre addig nem is gondoltam. Ezután sokáig csak pillogtunk egymásra. Mielőtt Sárospatakra mentem, megszólítottam: „Uzonka, volna pár perce rám? Megyünk Sárospatakra, de a szívemben van valami maga iránt, hogy is mondjam...” Ő közbeszólt: „Az én szívemben is van valami…” – idézi fel szóváltásukat az egykori fiatalember. 1952-ben összeházasodtak.

Mint mondják, a gyülekezeti élet hasonló volt, mint napjainkban, csak éppen a szocializmusban titokban és meghurcolások között zajlott Göncruszkán. Pista bácsi bűnbánati heteket tartott, látogatta a gyülekezetet, csendesnapokat szervezett, színdarabokat írt a fiataloknak, többnyire mindezt valami másnak álcázva, tudjuk meg Uzonka nénitől. – Hogy ne legyen feltűnő, az egyházi együttléteket a katolikus búcsú napjára rendeztük, hogy ne legyünk szem előtt. Kirándulni, valójában csendesnapokra, Erdélybe, Lengyelországba, Szlovákiába, Kelet-Németországba, Magyarország távolabbi tájaira jártunk öt-nyolc autóval is. Nagyobb volt a lelki éhség akkoriban, mint most, a fiatalok vágytak arra, hogy foglalkozzanak velük – eleveníti fel a feleség. István bácsi hozzáteszi, hogy bár tíz gyermeket hívtak csendesnapra, negyven vagy akár száz jött el. Tízet sem volt szabad, nemhogy százat!

1973-ban Göncruszka mellett elvállalta a fonyi gyülekezetet is. A közösségnek viszont nemhogy a lelkész jövedelmezésére nem volt pénze, még a közkasszába is tartozott, ezért az esperes hivatalosan megszüntette a szolgálatot. – Azt mondtam a főgondnoknak: „Nem csak a matematikán múlik Isten Igéje, hitben is járunk, prédikálok” – idézi fel az emlékeket István bácsi. Három hónap múlva az egyik gyülekezeti tag két kőművest hozott magával, hogy ingyen segítsenek a parókia leomlott falának és kőkerítésének a felépítésénél, mivel bejártak a tehenek. – Isten mindig kirendelte a szükségleteinket – ismételgeti az idős lelkipásztor, közben egy csoda emléke elevenedik meg.

Egyszer egy szilveszteri alkalomra a várt húsz fiatal helyett százan érkeztek, jöttek a környező településekről is. A házaspár viszont nem tudta, mivel lakasson jól ennyi embert. – A gyerekek már átmentek vacsorázni a parókiára a templomból, amikor csatlakoztam hozzájuk. A sötétben sétálva elkeseredve panaszkodtam: „Úr Jézus, könnyű volt neked ötezret megvendégelni, de én hogy adjak most száz embernek vacsorát?” Beléptem a terembe, és láttam, hogy a gyerekek vidáman esznek – emlékezik vissza a lelkipásztor, majd Uzonka néni a következő magyarázatot adja a lehetetlenre: – Miközben tálaltunk a sorban jövő fiataloknak, imádkoztunk, és valahogy elég lett minden tányérra az ételből. Isten megsokasította. Máskor is tapasztaltunk ehhez hasonlót, például amikor az erdélyi menekülteknek főztünk.

Titokban keresztyén orvosoknak szerveztek konferenciát, ám hogy a rendőrségnek fel ne tűnjön, hangversenyt is meghirdettek mellé. István bácsi amúgy is gyakorta rendezett zenei esteket a megyei zeneoktatói munkaközösség választmányi tagjaként. – Innen indult a Magyar Orvosok Országos Szövetsége. Egy holland orvos ötlete és kérése volt. Az áhítat és az előadása után bementünk a templomba, és meghallgattuk az orgonajátékot. Emlékszem, az autója szélessége akkora volt, mint a Trabantom hosszúsága. Alig tudtuk elrejteni, hogy ne kelljen egy hétig a rendőrségre járnom – nevet jóízűen a lelkipásztor, utalva a kihallgatásokra.

– Benkő György esperes és Ráski Sándor tiszáninneni püspök többször beidézett, sokkal szigorúbbak voltak hozzám, mint az államiak. Például amikor Fonyban megüresedett a parókia, tudtam, hogy tudják: ifjúsági munkára használom, ezért védekezésképpen bejelentettem édesanyámat a lelkészlakba. Be is idéztek a rendőrségre, ahol azzal kezdték: „Bojtor István, ön egy üres parókiára…” Próbáltam elébe vágni: „Szabad megszólalnom? Ott édesanyám lakik.” Így folytatták: „Bojtor István, maga külföldi vendégeket fogadott.” Én így ütöttem el az élét: „Szabad még szólni? Biztosan nyugati turistákra gondolnak, de ezek keletiek voltak.” Végül mégis megfogtak, mivel volt, aki nem jelentkezett le a hivatalokban külföldiként, ahogy ez akkor előírás volt – magyarázza a lelkipásztor, minek alapján indult egyházfegyelmi eljárás ellene. Az esperes is behívatta, István bácsi így emlékezik vissza: – „Megparancsolom: költöztesd ki édesanyádat a parókiáról!” – szólított fel. Amikor a miértről kérdeztem, rám rivallt: „Nem beszélgetésre hívtalak, parancsolom, költöztesd ki!” Úgy vágta be utánam az ajtót, hogy azt hittem, kiszakad. A fegyelmim alatt ezt az Igét kaptam Ézsaiás próféta könyvéből: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés…” Akkoriban vagy öt hasonló igeszakaszt ajándékoztak nekem képeslapon. A felsőbbség el akart taposni. Ráski Sándor püspökhöz fordultam, hogy semmisítse meg az esperes szóbeli határozatát. Már épp a második kérelmemet írtam, és épp annak megfogalmazásával kínlódtam, hogy Krisztus nevében a tilalom ellenére ifjúsági munkát végeztünk a parókián, jött két lelkész barátom. Halottam a kaput nyikorogni, de nem mentem ki, azt gondoltam, biztosan spiclik jönnek, vagy megint a rendőrség. Azt mondták, hagyjam abba a levélírást, a püspök elhunyt Bécsben. Úgy beszélik, azt kérdezték tőle, mennyire szabad az egyházi élet. Kitérő választ adott: a harangozó harangozik, az egyházfi segít az úrasztalának megterítésénél, az asszonyok takarítanak. „És Bojtor Istvánnal mi a helyzet?” – kérdezték. A püspök rosszul lett, bevitték a kórházba, és meghalt… Szívbeteg volt.

Bojtor Istvánt 1977-ben gyermekalkalmak szervezése miatt eltávolították Fonyból. A család, arra készülve, hogy talán Göncruszkán sem maradhat, mert a palástot is leveszik róla, vásárolt Fonyban egy parasztházat, amelyet külföldi testvérek anyagi és kétkezi segítségével missziói célra építettek át. Rendezvényeket, evangelizációs alkalmakat tartottak az Immánuel-házban egészen 2016-ig, amikor is leégett a főépület és a tornác. Két lehetőség állt előttük: újraépíteni vagy eladni. Nyolcvannyolc évesen a másodikat választották, a zsadányi gyülekezet vette meg. 2017 óta élnek az Anna idősek otthonában, Hajdúszoboszlón. – Isten jól döntött, amikor hagyta, hogy kicsapjanak Debrecenből, így kerülhettem Göncruszkára, ahol sok fiatal hallott az evangéliumról. Jól döntött, amikor hagyta, hogy leégjen a ház, így könnyebb volt elválni tőle, amikor beköltöztünk ide. Mindent itt hagyok. Azért kérdeztem, hogy a semminek veszik-e fel a riportot. Nem hoztam a születésemmel semmit, és a halálommal semmit sem viszek magammal. Emlékszem, olyan nagy szükségem volt franciakulcsra meg még sok mindenre, mégis ott kellett hagynom a házban. Egy fogót hoztam el meg egy csavarhúzót – mondja határozottan, de nem boldogan a nyugdíjas lelkipásztor.

Emese lányuk és férje is lelkész, ők alapították az Hajdúszoboszlói Református Anna Idősek Otthonát, ahol Uzonka néniék laknak. Második gyermekük koraszülöttként jött a világra. Három és fél évesen a mosolygós, nevetős, de mozgásában korlátozott Istvánkát felvitték a fővárosba kivizsgálásra, de már csak elhunytként kapták vissza. – Az orvosnő ezt tanácsolta: „Menjenek haza, és csináljanak egy másik gyermeket…” Valamilyen vizsgálat félresikerülhetett. Ám az Úr nem adott többet – osztja meg velünk az édesanya.

– Ma még jobban szeretjük és becsüljük egymást, mint kezdetben – hangsúlyozza Uzonka néni. Nagyapja, Horváth Miklós Torda utolsó magyar alispánja volt, a főispáni kinevezése előtti napokban jöttek be a románok, 1918-ban. Másik nagyapja gyulafehérvári esperes. Édesapját, sepsibaczoni vitéz Toókos Gyula huszár tábornokot, aki Horthy Miklós szárnysegédje volt, statáriális tárgyalás elé állították. – Valaki fegyvert tett be az udvarunkba, kijött a rendőrség, és megtalálták. Amikor édesapámat a hóhér bekísérte a tárgyalóterembe, azt mondta neki: „Na, ott fogom magát felakasztani pár óra múlva.” Tizenegyszer volt halálos ítélet előtt édesapám, és mind a tizenegyből kihozta az Úr, végül hitben halt meg. Az utolsó tíz évében olvasta, jegyzetelte, aláhúzogatta a Bibliát, és mindenkinek bizonyságot tett a Megváltóról – eleveníti fel Uzonka néni a régmúltat. Családját kitelepítették Erdélyből, és mivel nem mehetett továbbtanulni, közgazdasági középiskolát végzett, majd tanfolyamokon tanult könyvelni, a szakmájában helyezkedett el. Uzonka néni a családjában húsz lelkészről tud.

A házaspárnak összesen húsz könyve jelent meg. Pista bácsinak tizenhét, Uzonka néninek két hely- és egy családtörténeti írása. Most is nagy munkán vannak túl, nemrég fejezték be a Csak kegyelem című könyvet. István bácsi diktálta, Uzonka néni gépelte, ahogy szokták. Karácsonyhoz közeledve minden évben nagy levelezésbe kezdenek, idén nyolcvanat borítékoltak és adtak fel. Levelezőlistájukon barátok, testvérek, lelkészek, tudósok, közszereplők állnak. – Remélem, ezzel az évvel befejeztük a levelezést, várjuk a hazahívó szót – réved el Pista bácsi. Vajon miért készülődik ennyire hazatérni? – Minden nagyon jó, minden nagyon szép, kiszolgálnak az ápolók, de a szívünk a mennybe húz – magyarázza István bácsi, és hozzáteszi: – A Biblia két aspektusban is beszél a szolgákról. Lukács evangéliumában ezt mondja Jézus a példázatban: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” Máténál pedig ezt: „Jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” Bűnös vagyok, nem is mindent csináltam jól, de hálás vagyok azért, amit igen. A kegyelem elborítja a vétkeimet és a rossz cselekedeteimet, a jókat pedig nem én, hanem a kegyelem végezte el.

– Mi a hetvenegy évnyi házasság titka? – kíváncsiskodunk. – Kegyelem. Kegyelem. Kegyelem – mondogatja felváltva a házaspár, a férj bontja ki a mögöttes gondolatot: – Jónás Ninivében tizenkétszer tízezer embert térített meg. Ki sem tudom számolni, mennyi az, rengeteg. A tékozló fiú esetében egy tért meg az Atyához. Az egyik helyen sok, a másikon kevés, ez a kegyelem.

Búcsúzáskor még a váradalmaikról kérdezősködünk. – Az a kívánságom Istenhez, hogy hazavigyen és befejezzük – hangsúlyozza, a szemében valóban elvágyódás látszik, viszont Uzonka néni tekintete mást sugall, neki van kiért élnie. – Most már feladtam én is, gyors hazamenetelt kívánok magamnak, de ameddig Pista bácsinak tudok segíteni, addig tartson meg az Úr, mert naponta háromszor masszírozom, tornáztatom, ha ezek elmaradnának, még nehezebben járna.