Száztíz éve született, és ötven éve, 1970. július 3-án hívta haza az Úr Joó Sándort, aki harminckét éven át szolgált a Budapest-pasaréti egyházközségben, mint a gyülekezet első lelkipásztora.
Hitvallását egy 1940-ben elhangzott igehirdetésben fogalmazta meg: „Ezért választottam én is, nemcsak mai igehirdetésem, de egész lelkipásztori munkásságom alapigéjéül is Pál apostolnak ezt a mondását: »Nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.« (1Kor 2,29 Károli-fordítás)”
Első pasaréti prédikációja 1937 karácsonyán hangzott el. Az akkor még csak huszonnyolc éves Joó Sándor már ugyan arról a szabadító Jézus Krisztusról tett bizonyságot, akiről egész szolgálata alatt minden alkalommal, míg végül személyesen találkozhatott megváltó Urával. „Eljön az idő, amikor a mi életünk napjai is meg lesznek számlálva. Akkor valóban meg kell jelennünk a nagy bírói tárgyaláson, s valóban belevettetik életünk a mérleg egyik serpenyőjébe. (…) Most még van időnk jóvátenni mindent (…) azáltal, hogy még ma megnyitjuk lelkünket Krisztus előtt, átadjuk, reá bízzuk életünket az ő vezetésére, hogy az őáltala megszerzett érdemekkel meggazdagodva mehessünk az utolsó ítéletre Isten ítélőszéke elé.” – figyelmeztetett igehirdetésében.
Pasaréti utódja, Cseri Kálmán 2010-ben, Joó Sándor születésének századik évfordulóján írta a lelkipásztorról: „Segédlelkészi szolgálatát a Kálvin téri gyülekezetben kezdte, ahol Ravasz László és Muraközy Gyula voltak a vezetői, Czeglédy Sándor a kollégája. 1937-ben kezdték szervezni a Budapest nyugati szélén fekvő pasaréti gyülekezetet, ahová Ravasz László őt rendelte ki segédlelkésznek. 1937 karácsonyán prédikált itt először egy magánházban berendezett imateremben. 1938-ban a missziói egyházközség már templomot kezdett építeni (…). 1940 őszén beiktatták ide lelkipásztornak. 1942-ben a Debreceni Tudományegyetemen teológiai doktorátust szerzett (…). Még abban az évben a gyülekezet hozzálátott a parókia építéséhez, amely 1943-ra elkészült. 1945-ben súlyos találat érte a templomot. (…) Az ébredés idején Joó Sándor az evangélizáció élharcosa, 1956-ben az egyházi Megújulási Mozgalom egyik motorja volt. 1957 tavaszán rövid ideig börtönbe zárták, s utána folyamatosan megfigyelték, egyházi felettesei pedig teljesen mellőzték. Ugyanez volt a sorsa legjobb barátjának és lelki testvérének, Gyökössy Endre újpesti lelkipásztornak is, akivel egymást erősítve végezték a szolgálatot, és szenvedték az üldözést.
A segítségre szorulók mellett mindig kiállt. Az üldözés idején zsidókat keresztelt és bújtatott, a kitelepítés alatt a földönfutóvá vált egyháztagokban tartotta a lelket, a gyülekezet 1946–1952-ig szegénykonyhát működtetett. Rendszeresen küldött leveleket a fronton harcolóknak, betegeknek, magányos öregeknek, akiket látogatott is.
Hívták teológiai tanárnak, több gyülekezetbe lelkésznek (…), de ő egész életében hű maradt Pasaréthez. 1970 nyarán szabadsága idején agyvérzést kapott, amelyből már nem tért magához. Július 3-án halt meg a veszprémi kórházban. Személyében a jól képzett, kulturált teológus és az alázatos hívő ember egyesült szép harmóniában. Igehirdetéseit a Szentírás tekintélyének komolyan vétele, a bibliai szöveg igényes, szakszerű elemzése és annak találó alkalmazása a mai életre tette elevenné. Minden prédikációja Krisztus-központú, valóban a keresztről szóló beszéd. Személyes életének legdöntőbb élménye is Jézus váltsághalálának és feltámadásának jelentősége volt. (…) Gondosan kidolgozott, szó szerint leírt és megtanult igehirdetéseiben komolyan vette a formális homiletika törvényeit, valamint a retorika és esztétika szabályait is. Minden póz nélkül beszélt, mondatain azonban átsütött személyes hite, az élő Jézus iránti szeretete, s hitelesítette azokat megszentelt élete.
Összeállította: Jezsoviczki Noémi