Akit nem tört meg a Gulag

„Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a fenséges Istennek! Ez a népednek is javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett.” Többek között ez állt a levélben, amelyet Zimányi József kárpátaljai református lelkész és kollégái fogalmaztak meg a Szovjetunió vezetőjének.

A lelkészek nem szóltak a családjuknak arról, mit terveznek, hogy semmiképp se keverjék őket gyanúba. Zimányi József ezt mondta búcsúzóul feleségének, mielőtt elvitték a levelet az állambiztonság beregszászi parancsnokságára: „Elmegyek, és valószínűleg nem jövök haza. Ha meghalok, vagy ha nem jövök haza, akkor tudjál róla, hogy egy olyan harcmezőn estem el, ahol érdemes elesni.” A parancsnokságon csak néztek rájuk, hogy mit művelnek, nem is igazán értették a helyzetet, hazaengedték őket. Később behívták őket kihallgatni, megismételtették velük a levél tartalmát, de ismét elmehettek. Zimányi Józsefet 1947. október 16-án, harmincadik születésnapján a lakásából vitték el. Ungváron tartották fogva, majd a megfélemlítések hatására a szovjetellenes agitáció vádjait elismerte: „A kihallgatószobában volt egy alumíniumkesztyű minden kézméretre, ha nemet mondott az ember, akkor bement egy tű mind az öt köröm alá. Illetve kedvelt módszer volt még, hogy ha nemet mondott valaki, akkor kinyílt az ajtó, és letörték az ember egy ujjpercét. Volt, akinek fityegtek az ujjai, és le kellett őket vágni. Én ezt nem akartam, szóval aláírtam mindent” – emlékezett vissza. Vallatói azt mondták neki: „Zimányi! Ha maga már jó néhányszor berúgott volna, ha nagy kártyás lenne, ha szeretői lettek volna, és élte volna azt az életet, mint nagyon sok pap – akkor könnyebb lenne magával. De maguk fanatikusak. Magát csak Szibéria javítja meg.”

Hét év kényszermunkatáborra és életfogytig tartó száműzetésre ítélték több társával együtt. Norilszkba került, egy atombombák gyártását előkészítő üzembe. A sarkkörtől kétszáz kilométerre északra fekvő település az egyik legkegyetlenebb munkatábornak számított. A fagy és az embertelen körülmények megtörték az elítélteket. „Csoportokba voltunk beosztva. Mindenki csak a saját csoportjában kaphatta meg a napi egy adag ételt és a hatvanöt deka kenyeret, amelyet egyszerre kellett a konyhán vételezni a csoport tagjai számára. Ez ötvenszer hatvanöt deka kenyér volt. Adtak egy erős ponyvát, de figyelmeztettek, hogy fegyverkezzünk fel kövekkel, botokkal, és védelmezzük meg a kenyerünket, mert mire a konyhából a barakkba érünk, megtámadnak az éhes foglyok, akik már régen itt vannak a táborban. Egy ilyen kenyérszállításkor egyszercsak azt látom, hogy egy tizenkét éves kiéhezett gyermek ráugrik erre a kenyérhalomra, és csak tömi, tömi a szájába a puha kenyérbelet. Tudhatta, hogy élve nem kerül el onnan, de nem törődött vele. A fiúk elkezdték ütni botokkal, hajigálni kövekkel a fejét, a gerincét. Láttam, ahogy a száján, orrán már ömlött a vér, de csak tömte magába a ragacsossá vált kenyérbelet. Pusztulásba jutó élete utolsó mozdulatai is rágómozdulatok voltak. Agyonverték és ledobták a kenyérhalomról a porba. Aznap véres kenyeret kaptunk” – elevenítette fel később könyvében a szörnyű esetet.

Családjával tudta tartani a kapcsolatot, ha nem is sűrűn. Egy alkalommal táviratot küldött haza a feleségének, amelyben nem merte elárulni, milyen körülmények között él, így azt írta: „Könnyű munkán vagyok.” Ez gyanús lett a kémelhárításnak, és megpróbálták rábizonyítani, hogy ezzel jelezte feleségének, hogy hadiüzembe került. Végül belátták, hogy nem kódolt üzenetről volt szó.

Zimányi József a táborban is a hitébe kapaszkodott, amely addig és azután is megtartotta. Valamennyire megtanult oroszul, és rabtársaival közösen szerzett egy orosz nyelvű Újszövetséget. Eladták hatnapi vacsorakenyerüket, amely harminc deka volt a napi hatvanötből. Így jutottak harminc rubelhez, amelyért egy velük dolgozó „szabad ember” vásárolt számukra a városban egy Újszövetséget, amelyet felváltva tudtak olvasni, persze titokban.

Amikor a táborból kiengedték, akkor sem hagyhatta el a várost, nem mehetett haza. Egy volt rabtársa talált rá a hóban fekve – nem volt hová mennie –, és befogadta. Nem sokkal ezután csatlakozott egy helyi baptista gyülekezethez, ahol elkezdett lelkészként is szolgálni, oroszul prédikált. A közösség száma nőni kezdett, ami a hatóságoknak is feltűnt. Megfenyegették, hogy tizenhárom főnél többen ne merjenek összegyűlni, hiszen Jézus és a tanítványai is annyian voltak – érveltek. A hívek száma azonban nem apadt, de a büntetés elmaradt.

Hruscsov hatalomra kerülése után, a desztalinizáció jegyében felülvizsgálták azokat az ügyeket, ahol eljárás nélkül született ítélet, és amnesztiát hirdettek. Zimányi József is így térhetett haza több mint hét és fél év fogság után. „Amikor hazaértem, akkor csak húsz méterre megálltam a lakástól; sokáig nem is bírtam mozdulni. Elöntöttek az emlékek, elszorult a torkom. A kislányom, aki a fogságom alatt született, szaladt be a feleségemhez azzal, hogy anya, jött egy bácsi…” – emlékezett a lelkipásztor.

A kárpátaljai egyház nem fogadta vissza, így családjával 1959-ben Magyarországra települt. A békepapi rendszer azonban itt is működött már, a saját püspöke sem akart vele szóba állni. Végül elhelyezték Kokadon, a keleti határhoz közel, ahol áldásos missziós tevékenységet folytatott élete végéig.