Ál arcaink vagy álarcaink

Farsang van. Egy időben az egyház annyira elzárkózott ettől az ünneptől, hogy sokan nem is tudják, miről szólt eleink életében ez az időszak. Általában a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő, változó hosszúságú, mulatós, lakodalmas időszakot tekintjük farsangnak. Maga az elnevezés bajor-osztrák eredetű, és eredetileg a farsangzáró húshagyó keddet jelentette. A gyakorlatban karácsony és farsang a régiségben szinte egybefolyt, már ami az evést-ivást, duhajkodást illeti. A mezei munkákat nem adó télben mi is űzhette volna el jobban a hideg és sötétség okozta depressziót, mint a közös vidámság?

Az egyház a farsangot – vagy, ahogy a papok nevezték, az „ördög ünnepét” – igen rosszallotta, s azzal próbálta végül mederbe szorítani, hogy e pogány eredetű ünnepciklust (is) megszentelte. Az időszak szentjeinek (Remete Szent Páltól Bálintig) köpenye alól azonban mégis rendre kilóg a lóláb, lelepleződik azok pogány származása, s bizony mind elválaszthatatlanok a farsangtól. A hozzájuk fűződő szokások jórészt a régi parasztnaptárban gyökereznek.

Miután korábban, az ókorban, a római birodalom idején a sötétség végét, a világosság kezdetét éljenezték ebben az időszakban, szaturnáliákat ültek, amelyen Szaturnuszt, valamint az alvilág urát, Plútót ünnepelték, részben az ő képük tevődött át a későbbi keresztyénség ördögképzetébe. Nem véletlen, hogy az ördög, a gonosz képe ebben az időszakban jelenik meg legerősebben a néphagyományban is és a farsangot követő böjtben, s mint kísértő is jelentős szerepet kap.

Nézzük kicsit a modern lélektan szemszögéből! A lélek alapvetően harmóniára, kiegyensúlyozottságra törekszik. Ne áltassuk magunkat! Bizony, mindannyiunkban ott rejtőzik a rossz, a kísértő, ugyanúgy, ahogy a jó. A mai, civilizált, konszolidált életünkben nem sok lehetőség adódik arra, hogy a rossz vagy rossznak ítélt lélekrész is szerephez jusson. Elődeink még ösztönösen tudták, érezték ennek a fontosságát, és például a farsanggal lehetőséget teremtettek az úgynevezett „szelepelésre”. A karnevál idején bele lehetett bújni a gonosz szerepébe vagy abba, amit normál életükben nem élhettek ki. Ilyenkor szabad volt kimondani olyan dolgokat, amiket egyébként inkább magukban tartottak, és nem járt érte büntetés. Mindenki tréfának, vígságnak vette, és közben mégis napvilágra kerülhetett, ami továbbra is elfojtva csak mérgezte volna a lelket. Persze hogy nem nézte az egyház jó szemmel, hiszen ilyenkor a papok tevékenységét is pellengérre állították, kigúnyolták, az egyház piszkos ügyeiről is lerántották a leplet. De persze egyszerűbb volt istenkáromló ördögimádásnak nevezni, mint felülbírálni a sokszor nem is annyira jogtalan kritikát és változtatni az addigi szokásokon. Ehelyett szemforgató módon istentelennek nevezték az ünneplő tömeget, akiket aztán vasárnaponként nagy beleéléssel küldtek gyehennára… És egy kicsit sem térünk el a farsang témától, hiszen ez a viselkedés sem volt más, mint álarc. Vagy használjak erősebb kifejezést? Képmutatás!

„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.” (Mt 23,13) Az az érdekes, hogy a görög eredetiben a képmutató a hipokritész kifejezéssel olvasható, ez pedig a görög színészt jelentette az ókori drámák idején. És mit csinált a görög színész? Hatalmas maszkban, álarcban ágált a színpadon. A hypo ebben a szóösszetételben azt jelenti, valami alatt. A krinomai pedig azt, hogy megítél, magyaráz. Ez volt a színész: az álarc alól mond valamit, valaki más szerepében, onnan ítélkezik, onnan magyaráz. (Egyébként csak érdekességként írom, hogy ebből jön a mai kritika szavunk is.) Tehát nem a saját véleményét mondja az illető, hanem tettet, szerepet játszik. Jézus ez ellen szólalt fel. Hogy ne játsszák meg magukat, vállalják azt, akik ők valójában.

Ahogy sajnos minden korábbi értékünk, úgy a farsang is elvesztette már valamikori jelentőségét. Elfelejtettük már rég, hogy „mindennek rendelt ideje van”, és bizony nem volt véletlen a régi rend menete. Az egészséges lélek tudott mihez alkalmazkodni általa. Nem is volt annyi neurotikus, mint napjainkban…

Ma nem veszünk farsangkor egységesen álarcot, mert „cikinek” tartjuk, és közben nem vesszük észre, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal álarcot hordunk. Egész arzenálunk van belőle. Van egy vagy akár több is a munkahelyünkre, van a barátaink felé, van a szülői körben, van a családban, külön a gyerekeink, külön a szüleink felé, de még legintimebb pillanatainkban is. Sajnos azonban ezek az álarcok észrevétlenül már hozzánk is tapadtak, már nem igazán tudjuk levenni őket, vagy csak nagyon fájdalmas lelki munka segítségével. Az álarcaink persze valamiféle módon meg is védenek minket a külvilágtól, de bizony ugyanakkor el is rejtik igazi érzéseinket, szándékainkat, és ily módon gyakorlatilag állandó képmutatáshoz vezetnek. A legrosszabb esetben még önmagunk előtt is. A sminkelt arcunkat egy idő után valóságosabbnak hisszük és gondoljuk, mint az Isten adta természetességünket. Igazi önmagunkat mind mások, mind önmagunk elől elrejtjük, és másnak adjuk ki magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Erre még rásegít a szociális médiából ránk zúduló szenny is, ahol mindenki cukormázas filterekkel közvetít magáról teljesen más képet, mint amilyen ő valójában. És persze mi is olyanokká akarunk válni, vagy legalábbis azt a látszatot szeretnénk kelteni, hogy mi is minimum olyanok vagyunk.

Gyóni Géza, az evangélikus teológus költő már több mint száz éve így fogalmazta meg Álarcosok közt című versében ezt:

Az a gond, hogy az álarcok mögött a külső látszat és az igazi szándék könnyen összefonódhat, s így elveszíthetjük a valódi identitásunkat, valamint ezen túlmenően a kapcsolatunkat másokkal, hovatovább önmagunkkal. Ezért, ha már a hétköznapokban nem, akkor most, farsang, a megengedett álarcok idején gondolkodjunk el, hogy keressük a vidámságot, keressük a kikapcsolódás lehetőségét, de ne feledkezzünk meg az igazságról és az őszinteségről! A farsangi és a mindennapi álarcok alatt az lenne a fontos, hogy legalább magunkban nézzünk szembe magunkkal őszintén. Olyan őszintén, ahogy az Isten lát bennünket. Minden sallang nélkül. Csak ezzel az őszinteséggel lehet tisztelettel odafordulni a másik felé is. Nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy az igazi kapcsolatok az őszinteségen és az elfogadáson alapulnak, és csak az álarcok mögött tudjuk megtalálni egymás valódi énjét. A virtuális világ, ami ma uralkodik felettünk, nem időszakos maskarával, hanem most már áthatolhatatlan páncélzattal öltöztet fel minket. De az igazi erő, az igazi szépség abban van, hogy ezeket le merjük dobni, hogy kinyitjuk a szívünket, és meg merjük mutatni önmagunkat először is magunknak, majd aztán a valós képünket vállalva másoknak.

Eleink farsangkor kieresztették, ami nyomta a lelküket. Kimondták, ami fekélyt okozott volna. Ma, bár felvesszük a maszkot, mégsem mondjuk ki, ami szorongással tölt el, nem mondjuk ki, ami nyomaszt, hanem nyeljük, inkább rákot növelünk magunkban, és mégsem vagyunk jobban, nem vagyunk sem őszinték, sem egészségesek. Hozzuk létre az ünnep valódi jelentését! Merjünk képmutatás nélkül beszélni egymással! Ehhez azonban magunkat kell elfogadnunk és megértenünk, hogy a valódi kapcsolódás alapja a szeretet, az elfogadás és az őszinteség. És ha eljutunk oda, hogy mi magunk végre önmagunkkal egyenesek vagyunk, akkor ne essünk bele a felsőbbrendűség hübriszébe, hanem jusson eszünkbe a fentebb idézett igeszakasz, amivel Jézus intett minden képmutatást! Szeretettel merüljünk el helyette az Isten által alkotott valódi arcunkban és a másikéban!