Keresztelő János az Ószövetség utolsó prófétája, előtte négyszáz évig nem szólt az isteni kijelentés. Hatalmas felelősség nyomta a vállát, hiszen a Messiás kortársaként arról prófétált, aki már megszületett, hogy elvegye a világ bűneit. Szigorú aszkétaéletet élt, megtérésre szólította fel az embereket, tanítványai rendszeresen böjtöltek. Számára a bűnbánat nemcsak a múlt vétkei felett érzett fájdalmat jelentette, hanem „a bűnbánathoz méltó gyümölcsök termését” is. Határtalan alázattal mondta: „Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem.”
Miközben Júdea földjén jártak-keltek, Jézus tanítványai is megkeresztelték a hozzájuk fordulókat. János követői csalódottan és feldúltan tértek vissza hozzá: „mindenki” Jézushoz megy. Elkeseredtek, hogy Jézus tanítványai sikeresebbek náluk. Talán Keresztelő Jánost is hibáztatták, hogy semmit sem tesz emiatt, sőt ő volt az, aki korábban Jézusra irányította a figyelmet. Zavarta őket, hogy mesterük a pereai várbörtönben raboskodott, miközben Jézus a szomszédos Júdeában egyre szabadabban hirdette az Isten országának elközeledtét.
Nem jó érzés, ha háttérbe szorulunk, vagy megaláztatások érnek bennünket. Keresztelő János tanítványainak nem tetszett, hogy befolyásuk csökkent. A legtöbbünk ilyen helyzetben kétségbeesne, de nem így János. Válaszolt az aggodalmukra: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el.” Emlékezteti őket, hogy minden az Isten ajándéka. Örömeinket, eredményeinket, sikereinket nem megérdemeljük, kiérdemeljük, elérjük, hanem kegyelemből kapjuk. A Keresztelő a háttérbe szorult, de nem bánkódott: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Lemondott a hírnévről, Jézus mégis a valaha élt legnagyobb embernek nevezte, és megkeresztelkedett nála. Ez az evangélium gyönyörű ellentmondása. Keresztyénként akkor találjuk meg az életünket, amikor elveszítjük Jézusért. Meghalunk, hogy éljünk.
Heródes, Galilea uralkodója bebörtönözte Keresztelő Jánost, mert többször nyilvánosan megdorgálta, amiért elvált az első feleségétől, és jogtalanul bátyja feleségét, Heródiást vette el. Az uralkodó születésnapi lakomát rendezett, amelyen Heródiás lányának provokatív tánca után arra biztatta Salomét, hogy kérjen tőle bármit. Keresztelő János fejét kívánta. Heródes lefejeztette Jánost, akinek tanítványai elkérték a holttestet, elvitték és eltemették, majd jelentették Jézusnak. A fénylő csillag kialudt, a kiáltó hang elhallgatott. Így halt meg a valaha élt legnagyobb ember. Teljesen elégedetten. Jézus válaszolt a kérdéseire, és öröme beteljesedett. Ő kisebb lett, Jézus viszont növekedett. János követőinek pedig nem volt kihez fordulniuk, ezért mentek Krisztushoz.
Karácsonykor általában sürgünk-forgunk, több a tennivalónk, vásárolnivalónk, beszélgetnivalónk. Vannak azonban közöttünk, akik a veszteség életszakaszába értek. Elment vagy elhagyott valaki, akit szerettünk. Kevesebben ülünk majd az asztalnál, üresebb a naptárunk. János tanítványaihoz hasonlóan aggódhatunk mi is, hogy mihez kezdünk a változásokkal, mi lesz, ha „alább kell szállnunk”. Testet öltésével Jézus elhagyta előjogait, és szolgai formát vett fel, amikor a világba jött, levette a fenség köntösét, és felvette a rabszolga kötényét. Mennyei királyból nem lett azonnal földi uralkodóvá. Igaz, hogy végül a királyok királyává és a Békesség Fejedelmévé vált. Bár megszületésekor nem volt hely számára a helyi panzióban. Mégis, abban a pillanatban, amikor lealacsonyító körülmények között belépett az emberlétbe, az eseménytől nem messze Isten dicsőségétől tündöklött az ég. A pásztoroknak megjelent az Úr angyala, és körberagyogta őket az Isten dicsősége: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Amikor a gyermeket begöngyölték a megaláztatás ruhájába, megszólalt a mennyei kar. Az első Gloria in excelsis Deo. Az Atya magasztossággal párosította a pillanatot. A szégyent dicsőséggel ellensúlyozta.
Jézus gondoskodott a megváltásunkról, a bűnbocsánatunkról. Ez mindennek az alapja. Hagyjuk, hogy az előttünk álló időben minden másról is gondoskodhasson!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!