Tavaszy Sándor, Erdély XX. századi nagy egyházi tanítója a Heidelbergi Káté 103. feleletét magyarázva azt írta: „Az ünnepszentelésnek, az örökkévaló ünnep elkezdésének egyik módja az iskolák fenntartása. Hitvallásunk egyenesen egy sorba helyezi az iskolafenntartást az igehirdetéssel. Az iskolát ennél magasabb rangsorba emelni nem lehet, és az iskolafenntartásnak sem lehet ennél mélyebb indoklást adni. Az iskolák fenntartassanak, hogy általuk is az örökkévaló ünnep már e földi életben elkezdődjék. […] Ez a végső, eszkatologikus cél magában foglal mindent, ami a kultúrában, a tudományban vagy az erkölcsben, a vallásban, az állami és társadalmi életben egyezik az Isten akaratával, tehát összefog mindent, ami igazán szép, mindent, ami valóban igaz, és ami tisztán jó.” A magyar református iskoláztatás mögöttünk lévő évszázadai bizonyították: a mi iskoláink olyan helyek, ahol az áldásnak magas árfolyama van, mert ismerjük az áldás nélkülözhetetlenségét, az értékét és jelentőségét.
„Minden gyermekünk, minden tanulónk Isten áldása a számunkra. Meg nem érdemelt jutalom, reménység, felelősség”
Tudjuk, hogy az áldás nem ráadás, nem kiegészítés, nem toldalék. Áldás nélkül minden hiábavalóság. Áldatlan állapotok között semmi nem úgy megy, mint ahogyan annak mennie kellene. Mivel ezt tudjuk, számunkra az áldás alapvető szükséglet: erő, élettér, biztonság, nyugalom, boldogulás származik belőle. Az áldásnak olyan kapacitása van, hogy elbír egy erre felépített életprogramot. Isten áldásával minden távlatot nyer, értelmet kap, sőt több lesz, ahogyan arra a 127. zsoltár tanít. Építés és őrzés: királyi program, amely családépítéssel, háznépneveléssel valósul meg. A ház képe a régi időkben nemcsak az épület szimbóluma volt, hanem a családé, az egymásra épülő nemzedékeké, a dinasztiáké is. A mi iskoláink az új tanévben is királyi programmal indulhatnak, és a jövőben is ennek kell maradnia az irányuknak: iskoláink feladata, hogy az áldásra nyitott gyermekeket és az áldásközvetítő felnőtteket segítse egymásra találni az áldásosztó Istennel. A mi iskoláink úgy maradhatnak áldásos intézmények a jövőben, ha hisszük, hogy a szellemi építkezés és őrizet mellett valami nagyobb beépülés is történik. Azért érdemes munkálkodnia pedagógusnak és diáknak, mert tudjuk, hogy a hiábavalóság világából és a hiábavalóság fiaiból mi – az ismert énekünk szavaival mondott – „királyi gyermekek” lehetünk, beépülhetünk Isten családjába, az ő népe közösségébe. Református iskolánkra gondolva átmelegedhet a szívünk, amikor azt halljuk a 127. zsoltárból: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zsolt 127,3–5) Minden gyermekünk, minden tanulónk Isten áldása a számunkra. Meg nem érdemelt jutalom, reménység, felelősség. A legtöbb, amit tehetünk, hogy odavezetjük őket ahhoz a hőshöz, aki ismeri, szereti, vezeti és oltalmazza őket, rendeltetésük, alkatuk, egyéniségük szerint bánik velük. Áldás együtt, közösen menni Krisztushoz, a Mesterhez szülőnek, gyermeknek, tantestületnek, gyülekezetnek és egyháznak. A mi Krisztusunk olyan hős, aki ismer győzelmeket és vereségeket, gyengeségeket és hatalmakat, árulókat és hősködőket, megszállottakat és kezelhetetleneket. A mi Krisztusunk keze gyakorlott és szegektől edzett kéz. Ha ő vesz a kezébe, akkor tudja, hogyan bánjon velünk: kicsivel és naggyal. Ő tud célba juttatni, irányt mutatni, szárnyalni tanítani akar, és nemcsak az iskolás évek alatt, hanem egész életünkben. Ezért számunkra a legfontosabb, életre szóló aranymondás: Isten áldó kezére számíthatok, mégpedig mindenütt és mindenkor. Amilyen rejtetten, titokzatosan, csodásan tud működni az áldás, amikor Isten álomban ad eleget, olyannyira tud a gyermekeink révén a nyilvánosság terein elégtételt szerezni, befolyást érvényesíteni és jövendőt adni. Végezzék csak továbbra is Isten akaratába simulva iskoláink a gyermek-nyilak röptetését! Ha Krisztus rajzolja gyermekeink életívét, ha az ő szeme kíséri őket, ha a célnál hozzá érkeznek, akkor bátran útra engedhetjük mindegyiküket: nem kell szégyenkeznünk. Az áldások Istene óvja és vezesse tovább református iskoláinkat a 2024/25-ös tanévben is!
A szerző a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!