A minap egy adag papírjegyzetet kellett dátum szerint rendbe rakni. Legtöbbünk általában úgy végzi ezt el, hogy vagy hónapok szerint csoportosítja a lapokat, majd ezeket még a napok alapján sorba teszi, vagy egyszerűen fogja a köteget, és addig rakosgatja egymás mögé-elé a darabokat, amíg helyre nem kerül mind. Negyven-valahány lapunk volt, ez pár perces művelet ilyen egyszerű módszerrel. Csakhogy egyikünk kitalálta, hogy rendezzük egy bizonyos valószínűségszámítási algoritmus szerint.
A pár perc alatt elvégezhető rendezés helyett háromnegyed órás testmozgást választottunk. A sorba állított jegyzetlapok között meghatározott szabály szerint fel-le jártunk, hajolgatva felvettük a földről, majd visszafelé haladva mindig megvizsgáltuk, hogy letehető-e a lap egy korábbi időpontra. Eleinte úgy tűnt, soha nem kerülnek rendbe a dátumok. Mindig akadt egy-egy decemberi lap, amely valahol a sor elején maradt, vagy fordítva.
Ahogy azonban egyre szűkítettük azt a távot, amelyen belül rendeztünk, egyre közelebb kerültünk a helyes sorrendhez. Sőt, ahogy hajlongtunk és aztán keresgélve járkáltunk, olyanná vált az egész, mint egy játékos tánc. Ritmusa volt. Végül, a legutolsó szűkítés során, már fel sem álltunk, hanem a lapok mellett térdelve váltottuk egymást. „Te vagy a páros, én a páratlan”, és ahogy rendeztük, már a helyes sorrend állt előttünk. Mit is éltem át azzal, hogy a gyakorlatban kipróbáltam egy algoritmust? Egyrészt megértettem, hogyan tud végrehajtani egy meghatározott feladatot a mesterséges intelligencia. Ám e megtapasztaláson túl ez a játék sokkal többet jelentett.
Háborgó lélekkel érkeztem, gondolataim mindig ugyanazon nehéz érzelmi tusában viaskodtak. A játék közelebb vitt a megoldáshoz. Egyszerre megértettem, hogy Isten a legszebb, a legtisztább módon tudja kezünkbe adni a rend megteremtését és megalkotását a káosz felett. A káosz felett, amely életünk egyik legsötétebb, legnyomasztóbb jelensége, mert nem találni benne az értelmet, s ezért szinte leküzdhetetlennek tűnik. Olykor úgy tűnik, hogy életem káosza legyőz. Megfojt, és elmerülök abban a sötét és nyomasztó, erőszakos hullámzásban és áramlásban, amely lehúz a mélység felé.
A teremtés előtti tohuvabohu (tóhu-vabóhu), a meghatározhatatlan szörnyű és fortyogó ellen-lét sejlik fel ilyenkor. Amikor ez a kaotikus mélység elnyelni készül az életet, félelem és szorongás határozza meg az ember minden döntését. Ám Isten nem a félelemre hívta el gyermekeit, erőt, szeretetet és józanságot ad helyette. A rend fegyvereit. Félelmeimet kimondom, és helyette erőt kapok tőle. Megfogalmazom végtelen bánatom, átgondolom életem, korábbi döntéseimmel és az értelemalkotással józanságot és felismerést kapok tőle. Döntök a magam rendje szerint, mert ezt is megengedi, majd ad érte szeretetet, hogy döntésem bátorsággal és a tőle kapott kegyelemmel vigyem véghez. Hihetetlen munkával jár mindez, hajlongással, rendezgetéssel, gondolkodással, figyelemmel. De Isten elülteti bennünk az ő saját algoritmusát. Amivel enyhül a szorongás, és marad a tőle kapott bátorság.
Bátorság vállalni emberi döntéseinket, amelyek részei a tőle kapott emberi méltóságunknak. Jó volna, ha lenne a kezünkben gyors megoldás. Amikor nem tudjuk, hogyan lépjünk, mit válasszunk, milyen döntést hozzunk, szeretnénk egyszerű gombnyomással megtudni, mit akar tőlünk Isten. Csakhogy a rendalkotás ennél különlegesebb, mert Isten eljáratja velünk a rendre jutás ritmusát. Megtanít meghozni a döntéseket, és elvezet a rendre. Uralkodni a káoszon egyet jelent a félelem feletti rend megalkotásával. A félelmen úrrá lenni csakis a szeretet bátorságával tudunk. Nem tudjuk, mikor és mi lesz a végkifejlet, életünk lapjai még rendezetlenek. De Isten megadja a helyes ritmust, hogy eljussunk a rendig.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!