Sokszor halljuk, hogy valakinek „a zene az élete”. Pénzes Máté esetében ez nem csupán szófordulat: minden mozdulatában, minden dallamában ott pulzál a szenvedély, amely a zongora billentyűin életre kel. A mindig álmodozó mátészalkai fiú kezében egykor református énekeskönyv volt, de a dallamok iránti kíváncsisága hamar elindította a zenészi úton: nyolcévesen alapította első rockzenekarát, és azóta olyan legendákkal állhatott színpadon, mint Somló Tamás vagy Presser Gábor. Ma már a kislányának adja tovább azokat a református értékeket, amelyeket egykor a családjától kapott és sajátjává formált. A Blahalouisiana billentyűsével beszélgettünk a zene iránti szenvedélyéről, gyermekkori emlékekről és a szívében őrzött álmokról.
„Mindig is voltak álmaim, amiket nem mertem kimondani hangosan, csak csendben fel-felbukkantak bennem. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nemcsak álmodom”
Koncertek, próbák, klipforgatások, turnék – és ez még csak egy része annak, ahogy egy ötletből zene születik. A forgatagban hol tudsz megpihenni, hogy a lelked is feltöltődjön?
A napjaim olykor tényleg zsúfoltak: a Blahalouisiana mellett több zenekarban is játszom – ott van az Áron András and the Black Circle Orchestra, az új saját formációm, a Pénzes Máté és a Zseb, és néha felélesztjük jazzalakulatunkat, a Syrius Legacyt is. Sokan nem tudják, de a Szentlőrinckáta székhelyű Harmónia Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója is vagyok, ahol tanárként is helyt kell állnom a gyerekeknél. Szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor hazaérek, tényleg haza is érkezem a feleségemhez és a lányomhoz, Julcsihoz. Amikor felém fut és megölelhetem, akkor tudom, hogy igazán otthon vagyok. Hálás vagyok, hogy a délelőttjeink legtöbbször idillien telnek: játszunk, beszélgetünk, és minőségi időt töltök a családommal – ez nekem mindennél többet jelent.
A kiégés gyakori a kreatív szakmákban, hiszen állandóan teljesíteni kell, új ötleteket hozni, folyamatosan adni magadból. Volt, hogy úgy érezted, elfogyott az erő vagy a lelkesedés?
Őszintén? Nem. Annyi tervem és álmom van, hogy egyszerűen nincs helye a kiégésnek. Inkább azt kívánom, bárcsak minden ötletem megvalósulna, és végtelen idő állna a rendelkezésemre. Mire egy gondolatból zene lesz, hosszú folyamaton megy keresztül, és közben sok ötlet a kukában landol, mert a valóságban nem működik. Gyakorolni viszont mindig kell, mert ez nem olyan, mint a biciklizés: minél többet játszol, annál jobban megy, és minél kevesebbet, annál gyorsabban érződik a hiány. A zene folyamatos jelenlétet és figyelmet kíván. Emlékszem, amikor kötelező volt a gyakorlás az iskolában, óráról órára szenvedésnek éltem meg, és nem is volt olyan eredményes. Ma már szinte jobban szeretek gyakorolni, mint színpadon lenni, mert megtanultam, hogyan kell hatékonyan és célravezetően, miközben élvezem is. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy van, amikor elfáradok. Koncertek után néha elképzelem, milyen klassz lenne egy lépcső, ami rögtön a szobámhoz visz, mert a fellépések után jönnek a bulik, a pezsgés, amikhez nem mindig van már kedvem.
A Blahalouisiana billentyűse annyira elmerül a zenében, hogy gyakran teljesen elveszíti az időérzékét gyakorlás közben
A zene és a munkád iránti lelkesedésed minden szavadból árad. Mi a mozgatórugója annak a láthatatlan erőnek, ami benned él?
Mindig is óriási álmodozó voltam. Háromévesen már a partvist szorongattam, és teli torokból hablatyolva úgy tettem, mintha zenélnék. Közben nagyon visszahúzódó gyermek voltam, annyira, hogy még a levegővételhez is engedélyt kértem volna. A zenében mégis megtaláltam magam. Emlékszem, mennyire meghatározó élmény volt, hogy Mátészalkán, a templomban a testvéreimmel az összes zsoltárt kívülről tudtuk, és vasárnaponként együtt énekeltük. Édesanyánk mindig dalolva ébresztett minket, mindig valami apró dallamot dúdolt a reggelekbe – ezek az emlékek a mai napig velem vannak. Hatévesen kezdtem el zongorázni, és a tanárnőm, aki egyébként legendás zenészeket is tanított, meglátott bennem valamit. Nem sokkal később a barátaimmal összeálltunk, és megszületett a Kölyök Band Somló Tamás segítségével. Már akkor is vágyakoztam, és voltak elképzeléseim, amiket talán sosem mertem hangosan kimondani. Olyan álmok voltak ezek, amiket csak dédelget az ember, és időről időre előbukkannak a gondolataiban. Elképesztő érzés körbenézni a stúdiómban és látni, hogy az egykoron Mátészalkán remélt víziók ma már valóságként állnak előttem. Néha egyszerűen csak leülök odabent csendben, és hagyom, hogy átjárjon az a régi, jellegzetes illat, amit a hangszereim árasztanak – van benne valami különös nyugalom, ami feltölt. Persze sokat kellett tennem mindezért, és szinte lehetetlen történetek szövődtek, de valahogy mindig hittem benne, és ez adott erőt akkor is, amikor talán nem is voltam teljesen tudatában mindennek.
„A zene folyamatos jelenlétet és figyelmet kíván. Azt kívánom, bárcsak minden ötletem megvalósulna, és végtelen idő állna a rendelkezésemre”
Mesélsz egy számodra kedves történetet, amelyről a gyermeki éned sosem hitte volna, hogy valóra válik?
Amióta csak az eszemet tudom, Presser Gábor az ikon számomra. Amikor először felhívott, már attól a torkomban dobogott a szívem – hát még, amikor személyesen találkoztunk. Az LGT egyik albumát szerettük volna feldolgozni a saját alakulatommal, és úgy gondoltam, hogy ehhez előbb engedélyt kell kérnem, mert csak így lehetett számomra tiszta és korrekt. Épp a Blahalouisianával próbáltunk, amikor váratlanul megszólalt a telefonom, ő hívott. Később eljött a koncertünkre is, sőt, együtt is játszhattunk a színpadon. Az a pillanat felejthetetlen volt: ott álltam, és hirtelen újra gyereknek éreztem magam.
Mátészalkán születtél és nőttél fel – amikor a saját családoddal térsz vissza, milyen érzések törnek fel benned?
Mátészalka nekem maga a paradicsom. Itt ismertem meg a feleségemet is, a mi történetünk nem mindennapi: gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és mivel a hatalmas kertjükbe torkollik a miénk, természetes, hogy a két család mindig is közel állt egymáshoz. Olyan emlékek is élnek bennem, amikor még babakocsiban toltam őt. Aztán az élet másfelé sodort minket, és hosszú ideig nem találkoztunk. Amikor évekkel később újra találkoztunk, először fel sem ismertem. Az öcsém súgta meg, hogy kicsoda ő – a nő, aki végül a feleségem lett. A szülővárosunkban esküdtünk meg, ahol az a református lelkész, Becsei Miklós adott össze minket, akihez gyerekkoromban a családommal jártunk, és aki testvéreimet is összeadta. A templom felújítása miatt a szertartás végül a helyi római katolikus templomban volt, de a tiszteletes ott is mellettünk állt, ahogy mindmáig. Azóta, amikor hazatérünk, csak át kell sétálnunk a szomszédba a családi látogatások alkalmával, és újra átéljük szülővárosunk varázsát – immár hárman, lányunkkal osztozva rajta.
Pénzes Máté szülővárosában olyan elveket örökölt, amelyek ma is mélyen élnek benne
Sokan mondják, hogy amikor az ember szülővé válik, egy kicsit maga is újra gyermekké lesz a szívében. Milyen emlékeket, értékeket kaptál, amit a kislányod számára is fontosnak tartasz?
Nagyapám presbiter, zsinati képviselő, valamint egyházmegyei jogi tanácsadó volt, a hit közelsége számomra mindig magától értetődő volt. Ezt a kincset édesapám is továbbvitte, és mi a testvéreimmel együtt belenőttünk ebbe az örökségbe. Amikor tehettük, ott voltunk a templomban, de a szüleim arra törekedtek, hogy a hit ne csupán szokás, hanem a szívünkben élő erő legyen, amire majd az egész életünk épülhet. Azok a példák, akikkel a szüleim révén találkozhattam és akikkel már fiatalon beszélgethettem, olyan alapot adtak, amelyek később is eligazodást jelentettek az életben. Édesapám szervezte azt a különleges előadás-sorozatot, amely Várva vártként érkezni, felelősséggel itt lenni, méltósággal elmenni címmel az emberi élet ívét – a születéstől a lezárulásig – mutatta be neves tudósok közreműködésével. Az előadók között volt Popper Péter, Polcz Alaine, Freund Tamás és Bagdy Emőke is, sőt némelyikük vacsoravendégként is megfordult nálunk, így a beszélgetések gyakran a családi asztalnál folytatódtak tovább. Előfordult, hogy Gryllus Vilmos egy Kaláka-koncert után a fotelben aludt nálunk, vagy hogy Vukán György a konyhánkban főzött. Úgy érzem, ezek a találkozások is megmutatták, mit jelent valódi értéket közvetíteni. Ahogyan a nagyszüleink és szüleink is példát mutattak, a feleségemmel mi is szeretetteljes, református hitben szeretnénk nevelni a lányunkat.