„Ami a szívben van”

Petőfi Sándor az egyik vezéralakja volt a reformokat támogató, a megújulást szorgalmazó értelmiségi köröknek. Magatartásával, megjelenésével, őszinte és leplezetlen, néha bántó kijelentéseivel és persze verseivel is egy új korszak példaképe lett sokak számára. 1848 tavaszától elsöprő lelkesedéssel vetette bele magát a szabadság eszméiért vívott szellemi és fegyveres harcba, amelyet még az sem tudott megfékezni, hogy katonai feletteseivel nem egyszer összetűzésbe keveredett.

Az egyik ilyen emlé­kezetes „csatája" az inggallérja miatt történt. Az ingét nem gombolta be katonásan végig, és a gallérját, a „nyakravalót" a felöltőn kívülre hajtotta. Persze felet­te­sei nem nézték jó szemmel ezt a fajta rend­bontást, és megrovásban ré­szesítették. Ennek hatására írta a következő versét: „Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? / Oh, te szamár te, minő osto­ba képzelet ez! / Honszeretet, bátorság s más, mind kófic: az a fő / A kato­nában, hogy nyakravalója legyen. / Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő / Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, / Mert hisz az ő hada, mely hősleg megfutamúlt volt, / Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba' vala. / Nyakra­való­talanok, takarodjatok a csatatérrül... / Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!" (Nyakravaló, 1849) Gunyo­ros hangvételű versével rámutat arra, hogy nem a külsőség és a formalitás adja a szabadságharc lényegét. Nem az számít, hogy ő kívül vagy belül hordja-e a gallérját. A lényeg belül van, a hazafi, a katona szívében. Ott, ahol megfogalmazódik a hazaszeretet és az önzetlen áldozatvállalás a hazáért.

Százhetvenkét év távlatából különös aktualitást ad Petőfi szavainak a nemzeti összetartozásunk éve, a trianoni békediktátum századik évfordulója. Az ember élhet határon innen vagy túl, felmenői között lehetnek tótok, svábok, zsidók vagy szkíták, magyar az, aki a szívében magyar. Az évszázadok során ezek a szívek tették nemzetünket – nem katonai szempontból, hanem lélekben – „legyőzhetetlenné", és ezek a szívek adják nemzetünk megmaradásának egyik zálogát ma is.

Nemcsak magyarságunkra nézve, hanem keresztyénségünk tekin­te­tében is fontos helyére tenni a külső és a belső értékek arányát. Örök érvényű az ige tanítása: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van." (1Sám 16,7) Most, amikor nagyböjt időszakában a lelki elcsendesedés és felkészülés idejét éljük, aktuális a kérdés: mi uralja a szívünket, mit lát a Teremtő, ha beletekint?

Böjtölni sokféleképpen lehet, megannyi módszer, tanítás és elv létezik, amelyek még a keresztyéneket is megzavarhatják. A közösségi médiában és a különböző fórumokon egymást követik a „Hogyan böjtöljek?" kérdések, amelyek nagy része a gyakorlatra kérdez rá, és ezzel mintegy háttérbe szorítja a böjt lényegét. Hasonlóan a karácsonyhoz, amikor az ajándékozás gyakorlata kerül a középpontba, nem pedig a földre születő Istenfiú csodája. Nem az a böjt lényege, hogy amire év közben nem vagyok képes, például letenni a cigarettát, vagy alkohol- és internetmentes napokat élni, vagy kevesebb édességet enni, azt majd ebben a negyven napban megteszem. Nem is az, hogy amit Krisz­­tus tanítványaként mindennap gyakorolnom kellene (!), mint például az imádkozás másokért, a napi igeolvasás, jócselekedetek, megbocsátás, azt majd most bepótlom.

Nagyböjt a húsvétra, a feltámadás ünnepére készít fel bennünket, ezért a lényegét Krisztussal való kapcsolatunkban kell keresnünk. Nem a „hogyan", hanem a „miért böjtöljünk" kérdésre kell legelőször választ adnunk, amely a szív mélyére vezet bennünket. A böjtünk Krisztusról szól, és ezért minden lemondásunknak, imánknak, jócselekedetünknek az ő jobb megismerését, a vele való kapcsolatunk elmélyítését kell szolgálnia. A nagyböjt – és egyébként minden böjt – a szívben kezdődik el, ott, ahol a Szentlélek Isten munkálja a megváltó Isten és a feltámadott Istenfiú iránti olthatatlan szeretetünket. Ahogyan az ige tanít: „Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz!" (Jóel 2,13)