Ami örökkévaló

A nyugati világban, amelyhez mi is tartozunk, a naptári új esztendő január elsején kezdődik, ezt még a régi rómaiaktól örököltük. A középkori Európában sokáig Jézus Krisztus születésnapján, karácsonykor ünnepelték az újévet. Nemzeti ha- gyományunk szerint első királyunkat tudatosan Kr. u. 1000. december 25-én koronázták meg, így az 1001. év első napja, egyben az új évezred kezdete a magyar keresztyén állam szimbolikus születésnapja.

Van azonban másféle időszámítás is: a református egyházi esztendő advent első vasár- napján kezdődik, és a következő év advent előtti vasárnapjáig tart, így mi, magyar reformátusok a mostani hétvégén búcsúzunk az óévtől. Ezt a napot az örökkévalóság vasárnapjának hívjuk, amikor visszaemlékezünk az elmúlt egyházi év során elhunytakra, s egyben előretekintünk Isten örökkévalóságára. A halottak napjával kezdődő „halál hónapját” az örök élet reménységével zárjuk, s a következő vasárnaptól már Jézus eljöve- telét, az örökkévaló Ige testté lételét várjuk.

Örökkévaló: mit jelent ez a szó akkor, amikor minden az ideig valóról, a máról, a pillanatról szól? Amikor posztmodern korunk gyökértelen és lélektelen, kívülről irányított embertömege, tömegembere uralni, kihasználni, élvezni akarja élete minden percét, mindenáron szerezni, fogyasztani, szórakozni kíván, és nem számít neki, mi volt tegnap és mit hoz a holnap! Egyszer élünk ez a percemberkék életérzése, életformája, mentalitása. És látszólag igazuk van, mert ezen a földön bizony elmúlik minden napunk, életünk gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk, ahogy a 90. zsoltárban olvassuk. „Latrokként Simone Weil gyönyörű szavával – tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek” – írja Pilinszky Naplórészletében. Ő és sokan mások is felismerték, megírták már, hogy véges életünkkel és értelmünkkel szemben áll a végtelen tér és idő, nem tudjuk megismerni és megérteni. Mi az ember a végtelenségben? – kérdezte az elmúlt évezred egyik legnagyobb gondolkodója, a francia Pascal. Szerinte semmi a végtelenséghez és minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között; egyaránt képtelen meglátni a semmit, amelyből vétetett, és a végtelent, amelyben elmerül. Gyakran idézik egyik leghíresebb mondatát: „A végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.”

töltötte el Vajda Jánost is, aki a Végtelenség című monumentális, szenvedélyes költeményében iszonyú, rettentő eszmének nevezi az örökké, mindörökkön, mindörökké fogalmát, amelynek titkait az emberi ész, tudomány nem ismerheti meg, ezért megnyugvást egyedül a föltétlen hit és remény nyújthat. A paroxizmust súroló katartikus vers végső üzenete a kételkedő, kétségbeesett embernek: „…ragadd kezedbe A hit koporsókötelét szilárdul, S el ne bocsásd többé soha!” Hasonló végkövetkeztetés olvasható Arany János Dante című versében, amelyben a szellemvilágot halandó szemmel nem látó, értelemmel nem ismerő hitetlen embert hirtelen elragadja a rettegő örömnek kéje, s „imádni tanulja a köd oszlopában rejlő Istenséget”.

A keresztyén ember számára nem rettentő, nem kétségbeejtő a végtelen tér és idő, az örökkévalóság. Azért nem, mert hiszi, sőt tudja, hogy Jézus a kezdet és a vég, az első és az utolsó, aki megígérte, hogy hamarosan eljön, visszajön. Ezzel az ígérettel zárul a Szentírás, és ezzel búcsúzott el nagycsütörtökön este a tanítványaitól:

„Az én Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

Ebben benne van minden, ami örökkévaló – Jézus maga az örökkévalóság! Ez a mi életünkben és halálunkban az egyetlen vigaszunk és végső reményünk. Ezért az örökkévalóság vasárnapján ne csak az elmúlt esztendőre, elhunyt szeretteinkre emlékezzünk, ne is saját rövid, fogyó életünkre gondoljunk, hanem nézzünk előre: lássuk és hallgassuk Jézust, aki velünk van minden napon a világ végezetéig!