Nem könnyű egy háborús vegyi katasztrófa közepén egy lelkészcsalád fiútinédzserének lenni. Ahogy az sem, ha leányként a kamaszkor a család kettészakadása, iskolaváltás és egy kirobbanó háború küszöbén jön el. A Halász házaspáron ma már nyoma se látszik a délszláv háború borzalmainak. Vagyis talán az akkor szerzett istenélmények hatására mertek teljes bizalommal lépni az anyagi biztonság helyett a hit útjára, amikor a munkahelyüket az adományokból élő, felekezetközi Gyermekmisszióra váltották a gazdasági válság idején. Isten elkapta őket, ahogy Sámuelt is, amikor fiatalon a bombázáskor szó szerint felkapta a légnyomás.
Renáta nyolcadikos volt, amikor kitört a délszláv háború. – Megdöbbentő volt, mivel egész addigi életemben a testvériségről, az egységről tanítottak az iskolában – emlékezik vissza, ahogy arra is, hogy az egyenlőség ideológiája gyorsan váltott át nemzetiségi gyűlöletté.
„Táskaszámra vittük a pénzt”
– Amikor az öcsémmel évekkel később fölmentünk Bácsfeketehegyről Szabadkára tanulni, a heti zsebpénzünk nem fért el a pénztárcánkban. Kötegekben vittük a hátizsákunkban a szinte semmit sem érő bankjegyeket – osztja meg emlékeit az akkori inflációról Renáta.
A boltok kiürültek, Sámuel családjából hárman is sorban álltak, hogy elég kenyeret vigyenek haza, mivel személyenként csak egy járt. – A testvéreimmel sokszor felemlegetjük az akkori időket: volt, hogy nem volt már más élelem otthon, csak zsíros kenyér. Ilyenkor mindig visszakérdez a másikunk: "De emlékszel, milyen finom volt? – eleveníti fel a gyermekkori dialógust Sámuel, mire arról érdeklődöm, volt-e szegénység érzete. – Hát igen. Láttam, hogy az osztálytársaimnak több mindenre jut, mint nekünk a héttagú családban. Lelkipásztor édesapám révén azonban a testvéreimmel utazhattunk, és az akkoriban szerzett barátságok, kapcsolatok felnőttként kamatoztak a gyermekek közötti bábszolgálatunkban.
Bácsfeketehegyen több üzemben is ingyen dolgozott a falubeliek többsége, tudjunk meg a házaspártól. Hogy miért nem mondtak fel a munkások, miután három-négy hónap után sem kaptak fizetést? – Az embereket hitegették, ők pedig reménykedtek. Ha fölmondanak, esélyük se lett volna megkapni az elmaradást, a munkahelyük és azzal a megmaradt reményük is elveszett volna – hívja fel a figyelmet kiszolgáltatott helyzetükre az édesanya.
Renáta családja a tartalékaikból, Sámuel szülei pedig a falusi gazdaságukból tartották fent magukat. – Akkortájt jobban összetartottak az emberek. Senkinek sem volt sok, de sokkal jobban nézték egymás szükségét. Ma bőségben élünk, de nem figyelünk a mellettünk lévőre – jegyzi meg Renáta, akinek a családja egy másik, Bosznia-Hercegovinából menekült családnak nyújtott otthont évekre. – Az anya szerb volt, az apa horvát, két kisgyermekkel kellett eljönniük. Aki ekkor Istenbe vetette a bizodalmát, az könnyebben élte meg a történéseket. Ő volt a biztos pont, akihez fordulhattunk, akire támaszkodhattunk – magyarázza.
Renáta megemlíti, hogy a fiatalságát keresztyén konferenciák látogatásával és szolgálattal töltötte, ezért kevésbé a nélkülözés, mint inkább a hitbeli növekedés jellemzi számára ezt a korszakot. De ettől még őt sem kerülték el a nehéz döntések.
„Nekem itt vannak álmaim”
Az öccse ekkortájt vált nagykorúvá, és bár még tanult, a család tartott tőle, hogy elviszik katonának. – Egy közeli személy Magyarországról küldött pénzt egy telefonszámmal, hogy legyen lehetőségünk átjutni a zöldhatáron. Egy héten át gondolkodtunk. Az öcsémnek ez egy végleges döntés lett volna, hiszen ha megszökik, akkor sohasem térhetett volna haza. Magyarországon engem óvodai állás várt szerb gyermekek között, de nem vonzott a lehetőség, hiszen itthon magyarul neveltem óvónőként a gyermekeket. Maradtunk, és Isten békességet adott abban, hogy megőriz. Pár bombatalálatnak a rezgéseit kivéve nem kerültünk komolyabb életveszélyes helyzetbe – meséli Renáta, miközben elismeri, hogy az állandó félelem, a rettegés és a bizonytalanság érzése őket is legyengítette.
„Nem vonzott a lehetőség, hiszen itthon magyarul neveltem óvónőként a gyermekeket”
Mivel keveset volt áram és gáz, előkerültek a régi sparheltek, az emberek az udvaron főztek. – A presbiterek előhozták a lovaskocsit, és azzal szállították ki az adománycsomagokat a családoknak az üzemanyaghiány miatt. Istennél nincs lehetetlen háborús helyzetben sem. Gondoskodik – teszi hozzá Sámuel.
Lelkészi szolgálat életre-halálra
Pancsova két vegyiüzemét és a közelben lévő olajfinomítót több hullámban bombázta a NATO. Sámuel családja a városhoz csatolt Hertelendyfalván testközelből élte át az eseményeket. – Tudtuk, hogy kiadták a parancsot a támadásra, de abban reménykedtünk, hogy ismét elodázzák azt. Este nyolc óra volt, fürödtem a kádban, és először azt hittem, csak képzelem a légiriadót. Amikor rájöttem, hogy valódi a sziréna, kiugrottam, kimentem a szüleimhez, de ők sem tudták, mit tegyenek. A tévében láttuk, ahogy a szomszéd faluban lángok csapnak fel, bombázzák a repülőgyárat, és nem sokkal később Pancsovát is, de a város másik részét. Minden megszűnt fontosnak lenni: nem tudod, hogy ma élsz, holnap nem, ma van házad, van autód, holnap már nincs semmid: lebombázzák – emlékezik vissza Sámuel.
Amíg a három kisebb testvérét az apja egy távolabbi településre vitte át, hogy ott biztonságban legyenek, addig Sámuel az idősebb testvérével a szülei mellett maradt, hogy besegítsenek a jószágok ellátásában, a földművelésben. Erre azért volt szükség, mivel az édesapjuk lelkészi díjazása nem volt elég arra, hogy abból megéljen a héttagú család. – Emlékszem, ahogy kérdezték az emberek: „Tiszteletes úr, maga is elmegy?” Mondta, hogy nem, ő jön vissza, csak a gyerekeket helyezi biztonságba. Szomorú volt látni, ahogy az a sok ember az ablakban nézelődik. Céltalanok voltak, tanácstalanok – idézi fel Sámuel a nehéz időket.
A szülei úgy gondolták, hogy a Pancsován kijelölt óvóhely messze van és túlzsúfolt. A közeli pincébe pedig féltek lemenni, mivel ha rájuk dőlt volna a felette lévő ház, akkor ott senki sem kereste volna őket. A szülők azzal próbálták megvédeni a gyerekeiket, hogy megtiltották, hogy közel menjenek az ablakhoz, és meghagyták nekik, hogy légnyomáskor nyissák ki a szájukat. – Másfél hónap után hozzászoktunk a bombázásokhoz. Abba a hitbe kapaszkodtunk, hogy Isten kegyelmén múlik az életünk, mert ha hozzánk csapódna be a bomba, úgyse tudnánk kivédeni. Isten így mutatta meg nekem tinédzserként, mennyire fontos, hogy elengedjem a földi javakat, amiért az ember dolgozik, harcol, és hogy sokkalta fontosabb a hit és mindaz, amit magunkkal vihetünk az örökkévalóságba – magyarázza.
„Abba a hitbe kapaszkodtunk, hogy Isten kegyelmén múlik az életünk”
– Először a világítórakéta jön, kivilágítja az eget, utána érkezik a csapás, a fényvillanás és a légnyomás – meséli gépiesen Sámuel a tizenötéves korában tapasztaltakat. – Egyik alkalommal, amikor a szobában szaladtam az ablak felé, hogy nézzem a repülőket és a történéseket, fölkapott a légnyomás, és szó szerint hátralökött. Csak másnap vettem észre, hogy fáj az oldalam. Az a legszörnyűbb emlékem, amikor mindenkit kizavartak az otthonából, mert a környékünkön lévő vegyigyárak voltak soron a bombázásban, és azt mondták, ha maradunk, akkor mind megfulladunk. Amikor a légicsapás után hazajöttünk, a nappal sötétségbe borult, fekete felhő telepedett a városra, és valami sötét kátrány vagy szurokszerű csöpögött az égből. Mintha napokig a pokolban lettünk volna, a kutyák nem ugattak, a borjak nem bőgtek, síri csönd honolt mindenhol. Magam is szörnyen éreztem magamat, mintha lebénultam volna – sóhajt fel Sámuel. – A várost mérgező égéstermékek és gázok elegyéből álló felhő fedte be. Néhol a levegőben az egészségügyi határértéket tízezerszeresen meghaladó mértékű, rákkeltő vinil-klorid monomer (VCM) koncentrációt mértek – idézi fel a történteket.
Sámuel rokonságából és gyülekezetéből szerencsére senki sem vált a bombázások áldozatává. – A háború befejezte után édesapám azonban nagyon sok daganatos megbetegedésben meghalt ember sírja felett állt ott lelkipásztorként. Isten kegyelme, hogy még itt vagyok – zárja gondolatait a négygyermekes édesapa.
Arról érdeklődünk, hogy miért maradt otthon a családja fele, amikor a három kistestvérét már kimenekítették. Sámuel hosszan hallgat, majd így válaszol: – Vannak emberek, akiknek nincs hová elmenni. Édesapám lelkipásztor volt: ez egy hivatás, egy szolgálat, egy elkötelezettség. Tudta, hogy a nyája mellett kell maradnia, és mint a család tagjai, mi is ott maradtunk vele. Vállaltuk a kockázatot, de eközben tanultunk is. Én például arról, mit jelent Istenre támaszkodni, amikor kirántják a talajt a lábunk alól, és ebben a szörnyűségben Isten mégis megtart. Akkoriban még csak „fél szívvel” hittem, de a szüleim hite példa volt előttem.
Bár sok történetet oszt meg lelkész édesapjáról, Sámuel egyszer sem említi meg, hogy apja az a Halász Béla, aki 2013-tól püspökként vezette a Szerbiai Református Keresztyén Egyházat. Gondolom nem azért, mert fiaként elfelejtette volna, talán csak nem tartotta fontosnak pozícionálni magát.
Válva lenni
Renáta szülei a háború kitörésekor váltak el, ráadásul a bácsfeketehegyi lány akkor kezdte meg Szabadkán a gimnáziumot. – Falusiként kihívás volt az erős iskola, igyekeztem beilleszkedni, és ezért eltitkoltam az osztálytársaim elől, hogy elváltak a szüleim. A generációmbam én voltam a második, akinek ezzel a krízissel meg kellett küzdeni. Akkoriban ez szégyen volt, ráadásul az is nyomasztott, hogy kevesebb mindenre tellett – vallja meg.
A feleség egy evangelizáción hallotta meg Jézus szavát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Szíven ütött a két szó, hiszen ez jellemezte akkor a lelkiállapotomat – idézi fel Renáta a szituációt. Ezután értékelődött fel benne mindaz a bibliai történet és református ének, amelyet a hívő nagymamájától tanult. – A Szentírás történetei arra emlékeztetnek, hogy Isten ma is ugyanaz az Isten, aki hordozta a bibliai főszereplők életét. Ahogy nekem, úgy mindenkinek vannak Istentől való személyes megtapasztalásai, olyan élethelyzetek, amelyekből alkalomadtán erőt meríthetünk – keresi meg Renáta a mellette ülő Sámuel kezét a beszélgetés alatt újra és újra.
„Egyáltalán nem zavart, hogy fiatalabb nálam; már húszévesen is magabiztos volt”
Ki számolja?
Renáta és Sámuel azon egyezkedik viccelődve, pontosan hány év korkülönbség is van közöttük, és ebből hányat mer vállalni Renáta. A házaspár a szabadkai ifjúsági közösségben került közelebb egymáshoz, a feleség ekkor huszonnyolc éves volt. – Évekig vártam egy keresztyén fiúra, volt is olyan gondolatom, hogy talán nincs is a szerbiai Délvidéken az elvárásoknak megfelelő – nevet Renáta, majd így folytatja: – Egyáltalán nem zavart, hogy fiatalabb nálam; már húszévesen is magabiztos volt, mint aki tudja, mit kezdjen az életével. A jövő számos kérdésében már akkor is közös nevezőn voltunk, ez volt számunkra a legfontosabb. Sámuel ma is sokkal határozottabb és elkötelezettebb nálam – jelenti ki a feleség. A férj ezt azzal egészíti ki, hogy együtt tanulják a megbocsátást, és együtt növekednek a hitben. Ahogy Sámuelre nézünk, megerősödik bennünk mindaz, amiről Renáta beszél, aki hozzáteszi, hogy az esetleges súrlódásaik, konfliktusaik nem a köztük lévő korkülönbségből származnak.
Kötéltánc a szolgálat és a magánélet között
Az, hogy a házaspár a szerbiai Gyermekmisszió munkatársa, az életük legnagyobb hitben és nem látásban megtett lépése. Sámuel gépészeti főiskolán tanult, de csatlakozott Renáta óvónői állása mellett végzett, önkéntes szolgálatába a gyermekek között. Keresték a hétvégi szolgálat és a nyári táboroztatás lehetőségeit, hogy mely gyülekezetekben segíthetnének.
Sámuel Bácsfeketehegyen kapott műszaki állást, a család ezért ott vett házat. – Négy hónapra rá elveszítettem a munkámat, a gazdasági válság közepén. Nehezen éltem meg ifjú apaként, hogy ott volt a felújítatlan százéves házunk, anyósomnál laktunk, hitelünk volt, és családfenntartóként nem volt munkahelyem. „Uram, hol tévedtem?” „Mit értettem rosszul?” – öntöttem ki Isten elé a bánatomat, majd visszaemlékeztem, hogyan tartott meg a háborúban. És elöntött a béke – mosolyodik el Sámuel. Alkalmi munkákat kezdett vállalni, és egyre több idejét fordította a gyermekek közötti szolgálatra. Renáta megjegyzi, hogy náluk sohasem volt „én pénzem, te pénzed”: együtt tervezték a jövőt, együtt tanultak meg egyszerűen élni és megelégedni azzal, amit Istentől kaptak.
Anyagi vagy lelki kiteljesedés a cél?
Fél évvel később Sámuel egyszerre kapott lehetőséget egy megfelelő állásra és egy gyermekmissziós többhetes képzésre. – Isten azokban az anyagi biztonság nélküli időkben készített a gyermekek és fiatalok közötti szolgálatra. Korábban úgy gondoltam, hogy elsősorban családfenntartó leszek, biztos munkahellyel, és a maradék időmben szolgálom Istent, de ő mintha azt mondta volna: „Előbb szolgálj engem, és én majd gondoskodom rólad!” – idézi fel Sámuel a történteket. Renáta támogatásával a biztos megélhetés helyett Sámuel a keresztyén vezetőképző tanfolyamot választotta, idővel pedig a szerbiai Gyermekmisszió országos munkatársa, majd vezetője lett. Jelenleg az országos vezető asszisztense.
A négygyermekes édesanya hét év után tért vissza a munka világába. Három gyermeke mellett nem vállalta minden nap a hatvan kilométeres utat a szabadkai óvodába, így indokolva döntését: – Semmilyen egyházi tanítást nem vihettem a gyermekek közé. Még karácsonykor sem mondhattam el Jézus születésének történetét, ráadásul a háború után.
Úgyhogy Renáta is a Gyermekmisszióhoz csatlakozott. – A fizetésem adományokból tevődik össze, nem garantált, hogy három hónap múlva nem lesz kevesebb, de Sámuellel mindketten érezzük, a helyünkön vagyunk – mondja az édesanya mosolyogva, aki már a családalapítás előtt is szinte minden szabadidejét a gyermekek közötti szolgálattal töltötte. Nem csoda, hogy magunk is egy hittantáborban beszélgetünk a házaspárral Bácsfeketehegyen.