Amikor a tűzeset is kegyelem

Lehet-e tudni, mikor és hogyan keletkezett a tűz?

Advent második vasárnapján történt, valószínűleg újra lángra kapott az adventi koszorú egyik gyertyája. Akkoriban éppen beteg voltam, ezért teológus helyettesített a gyülekezetünkben, és a már elfújt gyertya újra lángra lobbanhatott.

Ki vette észre, hogyan sikerült eloltani?

A tűz emberi közbeavatkozás nélkül kialudt, éppen ezért csak két nappal később vették észre a testvérek, amikor a karácsonyfát készültek felállítani. Kora reggel kaptam a hívást.

Milyen látvány fogadta, amikor belépett?

Átható füstszag volt a templomban, a falakat, a padokat, a berendezési tárgyakat korom és pernye borította. Letérdeltem az úrasztala előtt, amely megsemmisült a tűzben, sírva fakadtam, majd szétnéztem, és hálát adtam azért, hogy a templom még áll. Már akkor is Isten kegyelmét láttam a szerencsétlenségben is: a tűz – valószínűleg – azért aludt ki, mert elfogyott az oxigén, a szellőzőablakok zárva voltak. A lángok porig égették az úrasztalát, az abban tárolt klenódiumaink egy része megolvadt, így megsemmisült egy több száz éves úrvacsorai ezüstkehely, egy kenyérosztótálca és egy üveg boroskanna is, valamint a Covid idején bevezetett úrvacsorai rendnél használt tálcák és kisebb poharak is. Az asztalon fekvő Bibliánk is megperzselődött, de a tűz közben leesett a földre, így kisebb-nagyobb égési nyomokkal, de megúszta. Ha a 2012-es felújításkor nem cseréltük volna ki a fapadlót kerámiára, most valószínűleg a templom újjáépítéséről beszélgetnénk. Az úrasztala alatt lerakott járólapok is felváltak és összetörtek, a rájuk terített szőnyeg természetesen elégett. Tisztán látszik, hol állt meg a tűz. Ha még egy kicsit továbbterjed – centiméterekről beszélünk –, lángra lobbant volna a közelében lévő másik szőnyeg, a szintetizátor szekrénye és a padok.

Hol tudnak most istentiszteletet tartani?

Az abaúji gyülekezetek nagyon ragaszkodnak a templomukhoz, természetesnek tartottuk, hogy amennyiben lehetséges, maradunk. A karácsonyi istentiszteletünk már ott zajlott. Igaz, kicsit még füstös volt, de talán nem is vett még részt ennyi gyerek, amióta itt szolgálok, és rengeteg felnőtt is eljött.

Hogyan dolgozza fel a káresetet a gyülekezet?

Nem ez az első szerencsétlenség, néhány éve például egy villámárvíz kis híján elvitte a parókiát. Ilyenkor próbálom a hangsúlyt arra helyezni, hogy Isten a nyomorúságban is képes megtartani bennünket. A reménység emberének tartom magamat, a gyülekezetnek is ezt akarom továbbadni, így hálát adtunk Istennek, hogy nem történt személyi sérülés, és megóvta a templomot is, amelyet, majd amikor ő engedi, ki is fogunk festeni. Négymillió forintos ajánlatot kaptunk csak erre a munkára, ez több, mint a gyülekezet egész éves költségvetési kerete. Zajlik a biztosítási ügyintézés, így még nem tudjuk, mekkora kártérítésre számíthatunk, de már több gyülekezet is jelezte, hogy felajánlják egy-egy vasárnapi perselypénzüket a templom rendbetételére, amit ezúton is hálás szívvel köszönünk. Addig is visszaállítottuk a régi úrasztalát. A megperzselődött helyett több gyülekezeti tagunk is felajánlotta saját, régi családi Bibliáját, de miután megszabadítottuk a hamutól és a pernyétől, visszakerül majd az úrasztalára a tűzesetből megmenekült Szentírás. Azért is, hogy emlékezzünk, mennyire fontos a templomunk, a gyülekezetünk, mennyire óvnunk kell azt. „Ne félj, mert én veled vagyok” – ez az ézsaiási Ige kíséri az egész életemet, ahogy a gyülekezeti szolgálatomat is. Hiszem, hogy ennél többre nincs is szükségünk. Az ő jelenlétének természetes velejárója az élet, a jövendő reménysége.