„Amikor Anna nem vív, szürke a tekintete, ha vív, akkor ragyog”

Nádasdy Annára akkor figyelt fel a magyar sportvilág, amikor tizennégy évesen bronzérmet nyert a kadét tőrözők egyéni országos bajnokságán, ahol tizenhét évesek között versenyzett, még épen – ahogy az edzője szokta mondani. Már ekkor látszott, hogy nincs minden rendben Anna egészségével, nagyon fájt ugyanis a térde. – Ezt a versenyt már sérülten vívtam végig. Nem telt el sok idő az eredmény és a betegség kimondása között. Ez decemberben történt, januárban pedig már kórházban voltam – emlékezett vissza. Az orvosok csontrákot diagnosztizáltak, és bár korábban is járt kivizsgáláson a problémái miatt, az ultrahang után csak annyit közöltek vele, hogy zsírpárnagyulladása van, nyugodjon meg, és szedjen gyulladáscsökkentőt. A verseny után azonban olyan rosszra fordult az állapota, hogy elküldték röntgenre, ahol kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj. A combcsontja térd felőli részéből nagyjából fél centi maradt meg, a rák felfalta a csont egy darabját, amelynek a helyén daganat képződött. – Az orvos rögtön mankóra küldött, és azt mondta, hogy csoda, hogy nem tört el a lábam – mesélte. – Az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy az utolsó versenyeken már nem vett részt, így ép maradt az a pici csont, ami tartotta a lábát. Ha az eltörik, akkor esély sem maradt volna, hogy megmaradjon a lába, combtőből amputálni kellett volna, illetve a törés következtében a rákos sejtek is bekerültek volna a vérkeringésbe – magyarázta az edzője.

A sokkoló diagnózis után hosszú harc kezdődött. Anna kórházba került, ahol azonnal kemoterápiás kezelésnek vetették alá, hogy csökkenjen a daganat aktív része, és mielőbb műteni lehessen. A terápia sikerrel járt, amikor kivágták a daganatot, már kevesebb, mint az egy százaléka volt élő sejt. – Április 30-án volt a műtét. Édesapám mindig meséli, hogy úgy jött ki az orvos a műtőből, hogy mosolygott. Nagyon örült, azt mondta, hogy a szervezetem szinte kilökte magából a rákos részeket, így a tervezett hatórás műtétből lett egy két óra negyven perces beavatkozás – emlékezett vissza Anna. A műtétet követően még tizenkilenc kemoterápiás kezelést kapott. – Ötvenöt kilóról negyvenre fogytam. Semmit sem bírtam megenni, minden kijött. Aztán azzal ijesztették meg édesanyámat, hogyha nem tudok enni, akkor gyomorszondára lesz szükségem, de szerencsére ez nem következett be. Otthon töltöttem két hetet, és sikerült pár kilót magamra szednem, amit meg is tartottam. Sokszor az ájulás szélén álltam, az elején volt, hogy el is ájultam, rendesen megviselt a kezelés – idézte fel. – El sem tudják képzelni, milyen érzés végignézni, ahogy egy gyönyörű szép gyermeket darabjaira szed ez a betegség. Próbáltuk tartani benne a lelket olyan mondatokkal, hogy „minden jó lesz”, „minden rendben van”. Közben az történt, hogy ő tartotta a lelket mindenkiben. Olyanokról beszélt, hogy ő még delfinekkel fog úszni az óceánban. Néztem is nagyokat… Arra gondoltam, hogy már angyalokat lát, csak képzelődik, vagy egy gyerekkori emléke elevenedett meg előtte. Kopaszon, csontig lesoványodva, de meggyőződéssel mondta, hogy ez lesz. Múlt nyáron egyébként ez meg is történt, úszott a delfinekkel, el is küldte a képeket – mondta edzője, Gombola András nevetve.

Anna és edzője Szigetszentmiklóson kezdték el a közös munkát, amikor még Anna alsó tagozaton tanult. András később átkerült Halásztelekre, a Bocskai István Református Oktatási Központ sportegyesületéhez, tanítványa pedig követte. – Ötödikes korától ide jár edzésre, kilencedikes korától pedig iskolába is. Szigetszentmiklóson kezdte a vívást, ott ismerkedtünk meg. Amikor ide kerültem, akkor Anna döntése volt, hogy folytassuk közösen a munkát. Aztán kimentem három hónapra Kínába dolgozni, de megígértem Annának, hogy hazajövök, és álltam a szavam. Közösen építettük fel a Bocskai csapatát, vele léptem be először az iskola tornatermébe is, ahol az edzéseket tartjuk. Anna az egyes számú sportoló az egyesületnél, hiszen ő volt az első vívó a Bocskainál. Igazából Annának köszönhető, hogy a női tőrözők tudtak kivel vívni, tudtak fejlődni – mesélte az edző, aki családjaként tekint a csapatra. Anna betegsége alatt nagyon sokat fohászkodott érte. – Rengetegen imádkoztunk, imaköröket indítottam: eszméletlen, mennyi embert mozdított meg a története, nem azért, mert sportoló, hanem mert egy gyermek – hangsúlyozta.

Amikor Anna hazajött a kórházból, ott állt az egész csapat a házuknál egy nagy üdvözlőmolinóval, de nem mehettek be a Covid miatt. Az édesapja szólt neki, hogy nézzen ki az ajtón. – Azt mondták, hogy egy ismerős család jött, akik sokszor jártak nálunk, és engedjem be őket. Azt mondtam: „Biztos nem megyek, fáradt vagyok. Most jöttünk haza, úgyis bejönnek.” De apa csak erősködött, hogy menjek ki. Kimentem, és láttam, hogy ott áll az egész csapat – elevenítette fel Anna.

A lánynak sípcsontig protézis van a lábában, illetve a térdében sincs csont. A műtét után elkezdett tornázni, de először alig hajlott a lába. Már a kemoterápia alatt hangoztatta, hogy újra vívni akar. – Annának, ha nem vív, akkor szürke a tekintete, ha vív, akkor ragyog. Mindig is fanatikus volt, kiharcolta, hogy vívhasson. Mindig ez volt számára az első helyen, és szerintem ez a mai napig is így van. Egy igazi vívóőrült – tudtuk meg Gombola Andrástól. Az orvosok és Anna édesapja is próbálták elmondani neki, hogy a lába nem bírja majd a mozgást és a terhelést, de ő nem adta fel. – Az elején kijelentettem, hogy semmiképpen sem szeretném kerekesszékben folytatni, mindenképp lábon akarok sportolni, de őrületes fájdalmaim voltak tőle, és a lábam is feldagadt. Nem bírtam úgy lépkedni, ahogy azt kellett volna, nem bírtam tartani a vívóállást sem – mesélte Anna.

– Amikor Anna visszajött, még ugyanabban a korosztályban vívott, ahol harmadik lett annak idején. Elindult egy versenyen az épek között, vívott egy kört, ami azt jelenti, hogy ötös asszókat vívnak, hatan vannak egy csoportban, és mindenki mindenkivel összecsap. Egyesülettől függetlenül mindenki azért szurkolt, hogy legalább egy asszót nyerjen, ami sikerült is, bár brutális fájdalmai voltak, potyogtak a könnyei, úgy vívott végig. Természetesen a vívómozgás sem ment úgy, ahogy agyban és kézben, a lába nem tudta követni – magyarázta Gombola.

Végül vásároltak Annának egy versenyszéket, amelyet az ő méretére gyártottak, illetve kaptak kölcsönbe egy partnerszéket, ahová az épek be tudnak ülni edzeni vele. Úgy mentek ki tavaly Brazíliába, az U23-as világbajnokságra, hogy még nem volt meg Anna nemzetközi engedélye. Kint kapta meg a klasszifikációt, A kategóriás vívó lett, ami annyit jelent, hogy olyanokkal versenyezhet, akiknek jellemzően valamilyen végtagsérülése van. Bár Anna elsősorban tőröző, benevezték párbajtőrre és kardra is. A kadét korosztály végül nem indult el, így csak az U23-as mezőnyben vívott. Tőrben és kardban elhozta az aranyat, míg párbajtőrben bronzéremmel végzett. Amikor itthon meghallották ezeket az eredményeket, óriási szeretettel fogadták Annát a tőr- és a párbajtőr-válogatottban is. Két héttel később kezdődött az egri világkupa, ahova már a csapattal ment. Anna ott is nagyon jól vívott, az egyik csapattársától, a nála tizennyolc évvel idősebb Hajmási Évától kapott ki a nyolc közé jutásért vívott asszóban, a csapattal azonban nyertek. Nem sokkal ezután mentek az Eb-re, ahol Anna bejutott a legjobb nyolc közé, de ismét kikapott Hajmási Évától, a tőrcsapattal viszont bronzérmesek lettek. Mindez két hónap leforgása alatt történt. Annát rögtön befogadták és megszerették, azóta mindenben segítenek neki.

– Nagyon megszerettem a kerekesszékes csapatot, egy új közösséget is nyertem általuk, de a régi sem veszett el. A korábbi csapattársakkal is jóban vagyok, és az osztályom is nagyon várt vissza. Az iskola végig mellettem állt és támogatott. Azt mondták, hogy ha be tudom pótolni a lemaradást, akkor nem kérnek osztályozót. Egy nyelvi előkészítő évem maradt ki, amikor főként angol óráim lettek volna, a többi tárgyból csak heti egy. Amikor a kemoterápiás kezelést kaptam, akkor általában az egész napom alvásból állt. Amikor néha jobban voltam egy kicsit, akkor társasoztunk bent a kórházban, aztán megpróbáltam enni valamit, és újra aludtam, mert fizikailag nem voltam képes másra. Miután kicsit megerősödtem, akkor már egy angol tanár is járt hozzám, hogy ne legyen annyira nehéz majd felzárkózni – írta le Anna a gyógyulás hétköznapjait.

A sikereket még fel sem fogta igazán, az Eb után rögtön következett az országos bajnokság, majd a karácsony, úgyhogy sűrű lett számukra az év vége.

A jövőt illetően mindketten bizakodóak. Anna még szeretne rutint szerezni, de úgy gondolja, utána merhet nagyokat álmodni. A következő világkupán a legjobb nyolc és négy között szeretne végezni. Az edző szerint a csapatnak már csak egy otthonra van szüksége, ami már épül is nem messze az iskolától.

– Szerintem ebben az egész történetben, Anna egész életében kézzelfogható Isten jelenléte. Rengeteget változott, nagyon eleven gyerek volt, ajtócsapkodós, ha nem volt igazsága a játékban, akkor világvége volt. Ha egy kicsit többet foglalkoztam esetleg egy másik gyerekkel, akkor érződött, hogy a tekintetével meg tudna ölni mindenkit. Mostanra egy teljesen más személyiségű ember lett, mintha kicserélték volna. Amikor ránézek, látom a pici gyermeket, a kemoterápiától meggyötört arcát, illetve azt is, amivé vált. Ez az egész egy csoda – foglalta össze Gombola András az elmúlt időszakot.