Az özönvízről szóló bibliai beszámoló az egyik legszomorúbb és legtragikusabb történetnek tűnik a pusztítás iszonyatos mértéke miatt, valójában azonban arról szól, hogy Isten elkötelezett a teremtése iránt, és kész második esélyt adni. Az 1Móz 9,1-ben azt olvassuk, hogy „Isten megáldotta Nóét és fiait, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!” Ismerős sorok ezek, az ember teremtésekor adott mandátumra emlékeztetnek minket. Mintha Isten színházi rendező lenne, aki azt mondja: Kezdjük elölről a jelenetet! Nóé és családja – úgy, mint egykor Ádám és Éva – az egész emberiséget képviseli, így amikor Isten szövetséget köt velük, akkor az egész emberiséggel köt szövetséget.
Ennek a szövetségkötésnek három aspektusa van, három terület, amelyre kiterjed: magába foglalja a földdel/természettel való kapcsolatunkat, a földön élő összes emberrel való kapcsolatunkat és végül az Istennel, a világ teremtő Urával való kapcsolatunkat. Az első különösen aktuális lehet ma, amikor az ökológiai kérdések egyre sürgetőbb válaszokat igényelnek részünkről, és a teremtett világ feletti bölcs sáfárkodás felelősségére irányítják figyelmünket.
A második ugyanúgy időszerű. Az 1Móz 9,5–6-ban szereplő vers így hangzik: „Bizony, számonkérem a benneteket éltető vért! […] Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” Ez a vers nem annyira a halálbüntetés, az önvédelem, az igazságos háború vagy éppen a pacifizmus igazolásáról szól, mint inkább az emberi életnek az istenképűségünkből fakadó értékéről – arról, hogy ha valaki kezet emel az emberre, akkor azt Isten az ő dicsősége és méltósága elleni támadásként értékeli. Végső soron ez a parancs arról szól, hogy érzékenynek kell lennünk az emberek – minden ember – szükségleteire, igényeire; ember voltából adódóan mindenki megérdemli az igazságos bánásmódot, hiszen minden ember Isten teremtménye. Kálvin az Institutióban úgy fogalmaz, hogy soha ne azt nézzük, hogy az emberek mit érdemelnek önmagukban, hanem hogy ők Isten képe, és ezért megbecsülést és tiszteletet érdemelnek, emiatt nincs okunk senkitől sem megtagadni a segítséget.
Ami a jelen írás szempontjából igazán lényeges, az a Nóéval kötött szövetség harmadik oldala: az Istennel való személyes kapcsolat, amely a szövetség lényege. Nem az Istennel való általános kapcsolatról van itt szó, hanem a szövetségi kapcsolatról – lényegében a kegyelemre épülő viszonyról. Mit tanulhatunk erről a kapcsolatról? A szivárvány mint meteorológiai jelenség és mint szimbólum sokat elárul róla. Az 1Móz 9,12–13. vers így szól: „Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.” A szivárvány jel, hasonlóképpen az úrvacsorai borhoz és kenyérhez, amely ugyancsak a szövetség jele. (1Kor 11,25: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”) A megtört kenyér Krisztus megtört testét, halálát, a pohár Krisztus kiontott vérét jelképezi, az úrvacsora alkalmával való evés és ivás pedig a hitet. Amikor szivárványt látunk, az ugyanígy valamire mutat, valamit jelképez. Tulajdonképpen a szivárvány az evangéliumról beszél, ilyen értelemben a kegyelmen alapuló kapcsolat szimbóluma.
Mit árul el számunkra? Először is, a szivárvány feltárja, hogy mit rejt Isten kegyelme. Magától értetődő, hogy ha hét ágra süt a nap, nem látunk szivárványt. Akkor fogjuk látni, ha valahol a közelben volt egy hatalmas zivatar, lecsapott egy hatalmas vihar, az időjárás „rosszra” fordult. Ehhez hasonlóan Isten kegyelmét akkor érzékeljük leginkább, amikor bajok történnek. Másképp fogalmazva: nem látjuk meg Isten kegyelmét mindaddig, amíg valami által meg nem tapasztaljuk, hogy mennyire esendők, törékenyek és elégtelenek vagyunk önmagunkban: amíg nem szembesülünk a hibáinkkal, a bűneinkkel, és nem érezzük meg a kegyelemre való rászorultságunkat. Spurgeon, a prédikátorfejedelem mondta egyszer: „Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben épp egy szivárványt készül kifeszíteni.”
Másodszor, megmutatja nekünk, hogy Isten kegyelmét hogyan lehet megtapasztalni. A szivárvány ideális esetben félkör alakú, csak ritkán látni teljes szivárványt. Repülőn ülve vagy magas helyen állva azonban néha teljes kört is látni. A földről nézve mindenesetre félkör alakú. Miért érdekes ez? Az eredeti szövegben nincs benne konkrétan a szivárvány szó. Károli így fordítja: „Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe…” Az itt szereplő szó a harchoz, vadászathoz használt íjat is jelöli. Ez a kifejezés nyilvánvalóan a szivárványra utal, de olyan, mintha Isten azt mondaná, hogy mivel kifeszítette íját az égre, többé már nincs elítélés és harc. Letette a „fegyvert”, eljött a béke. Isten kijelenti, hogy özönvízzel többé nem fogja elpusztítani a teremtett világot.
Persze ne gondoljuk, hogy innentől kezdve mindenki jó útra tér, Isten ezen a ponton mégis gondoskodik a bárkát elhagyó emberekről és állatokról. Nem naiv, tisztában van vele, hogy a destruktív folyamatok újraindulnak a bűn miatt – lesz gyilkosság is. De mindannak ellenére, ami történni fog, nincs többé özönvízhez hasonló globális ítélet, nincs többé rögtön lesújtó harag (majd csak az idők végén az általános és mindenkire kiterjedő ítélet).
A kérdés már csak az, hogy hogyan kerülhet sor erre a békekötésre úgy, ha a másik fél még mindig nem békélt meg, és továbbra is háborúban áll azzal, aki elszánta magát a békekötésre. Spurgeon úgy fogalmazott, hogy jó tudni, hogy Isten íja nem felénk mutat, nem a föld felé, hanem az ég felé. Nem ránk céloz, hanem önmagára. Ez a kép arra utal, hogy továbbra is beszélhetünk Isten bűn feletti haragjáról, igazságosságról és ítéletről, csak épp mindez nem minket érint. A szivárvány kialakulásának körülményei (szinte egy időben kisüt a nap, és leszakad az ég) bizonyos értelemben ezt szimbolizálják: a kegyelem és az igazságosság, az irgalom és az ítélet egyszerre érvényesül.
Hogyan lehetséges ez? Mindez ismét keresztyén hitünk középpontjára, a helyettes bűnhődésre irányítja figyelmünket: „…a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. […] Az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs 53,5–6) Visszatérve az íj képéhez: valaki más – Krisztusban maga Isten – fogta fel a nekünk szánt nyilakat. Ilyen értelemben a szivárvány a kereszt előképe is, hiszen ahogy a szivárvány jelenléte egyszerre mutat a zivatar és a napsütés jelenlétére, úgy a golgotai kereszt is egyszerre hirdeti Istennek a bűn feletti igazságos haragját, azaz az ítéletét és a kegyelmét. A bűn terhét, büntetését valakinek el kellett hordoznia – maga Isten Fia hordozta értünk.
Ez nemcsak elvont teológiai igazság, hanem megtapasztalható valóság már itt, földi életünk során is: épp az élet viharos időszakaiban érezhetjük meg csodálatos módon Isten kegyelmét – sokszor pont a „vihar” kellős közepén, a problémák sűrűjében. Csodálatos módon jeleníti ezt meg számunkra a szivárvány, ezért keresztyénként nem mondhatunk le erről a szimbólumról, teljesen mindegy, hogy ki mire használja illetéktelen módon.