A hívő embernek a hétköznapi munkájában is éreztetnie kell másokkal, hogy van kapaszkodó – vallja Adorján Gusztáv, a nyíregyházi központú Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház főigazgatója. A Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokával a koronavírus-járvány eddigi tapasztalatairól és az egyház mai helyzetéről beszélgettünk.
Megszokott életmódunkat hirtelen felforgatta a márciusban kihirdetett veszélyhelyzet. Az egészségügyben lehetett számítani arra, hogy ennyire jelentős változásokat okoz a koronavírus?
Egy kórházat sosem szabad meglepnie egy járványhelyzetnek, de az még számunkra is megdöbbentő volt, hogy a WHO ilyen hirtelen világjárvánnyá nyilvánította a Covid–19-et. Ez a vírus már korábban is ismert volt, de – ahogy a vírusok szoktak – mutálódott, és emiatt vált veszélyesebbé. Bár nem olyan magas halálozási arányú megbetegedés, mint a H1N1 vagy az ebola, de jóval gyorsabban terjed, és mivel még nincs védőoltás, hamar térdre kényszerítette a világot.
Hogyan érintették a kórházát a megváltozott körülmények?
Mi, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház az ország legnagyobb integrált intézménye vagyunk. Van két telephelyünk Nyíregyházán és továbbiak több tiszántúli városban: Mátészalkán, Fehérgyarmaton, Vásárosnaményban és Nagykállón. Ez háromezer ágyat, ötezer dolgozót, évente hárommillió-kétszázezer járóbeteg-megjelenést és száztizenötezer fekvőbeteget jelent – emiatt járvány esetén nagyon gyorsan kell reagálnunk. Már az első hazai koronavírusos megbetegedés azonosítása előtt részleges látogatási tilalmat rendeltünk el az influenza miatt, majd következett a teljes látogatási tilalom, de jelenleg sem lehet látogatni azokat az osztályokat, ahol gyengébb immunrendszerű betegek, újszülöttek gyógyulnak.
Mennyire fogadták megértően a családtagok a látogatási tilalmat?
A hozzátartozók nagyon jól kezelték, ezúton is köszönöm a türelmüket. De azt el kell mondani, hogy a betegellátás nem állt le. Aki azt állítja, hogy igen, az nem ismeri az orvosi, ápolói lelket: a mi hivatásunk a betegek mindenkori ellátása, szeretjük a megoldandó feladatokat. Akit mentő hozott be, és sürgős eset volt, elkülönített műtőben elláttuk. Nem küldtünk haza senkit, csak az előre tervezhető műtétek maradtak el, az azonnaliak közül egy sem. Emellett figyeltünk arra, hogy a haldokló betegekhez beengedjük a családtagokat – megfelelő védőfelszerelésben el tudtak búcsúzni.
Mi volt a legnagyobb nehézség?
Nekünk a saját, több ezer fős rendszerünkkel kell számolnunk a vírussal kapcsolatban – és bizony voltak nehéz napjaink. Húsvét első és második napján itt ültünk – templomban kellett volna lennünk, de akkor már nem lehetett –, és azt számolgattuk, hogyan tudjuk biztosítani a kormány által kért férőhelyeket. Hála Istennek, végül mindent meg tudtunk oldani.
Miért volt szükség ennyire sok kórházi ágy szabaddá tételére?
Kiszámolták országosan, és én magam is kiszámoltam a megyénkben, hogy hány szociális ágy van. Nálunk körülbelül négyezer, ebben vannak egyházi és önkormányzati férőhelyek is. Az otthonok lakói zömében idősek, sok esetben alapbetegséggel is küzdenek, a veszélyeztetett korcsoportban vannak. Ha tömeges megbetegedés következik be, mint azt láttuk Budapesten, akkor a betegeket el kell látnunk, ezért kellett a megfelelő mennyiségű hely. Természetesen végül nem volt szükség az összes ágyra, de láttuk, mi történt Olaszországban vagy Spanyolországban, és nem szerettünk volna olyan helyzetbe kerülni. Kezdetben még Budapestre vitték a fertőzötteket, majd hamar kialakították a járványkórházakat – a hazai járvány elején Győr, Budapest és Nyíregyháza volt a legnagyobb gócpont az áthaladó nemzetközi forgalom miatt. Az is bizonyítja a kollégáim tökéletes hozzáértését, hogy nálunk nem volt covidos haláleset – hálát adok Istennek, hogy ilyen munkatársaim vannak.
Sok területen még csak most kezd visszatérni az élet a megszokott kerékvágásba, miközben máris a vírus második hullámát emlegetik. A tavaszihoz hasonló állapotokra érdemes számítani?
Szerintem nem. Az egészségügyi rendszer felkészült, ez a tavasz a tanulási időszak volt. Az első sokk után kialakult a megfelelő háttér, több ezer új lélegeztetőgép került a rendszerbe, minden adva van ahhoz, hogy egy újabb hullám ne kényszerítsen térdre bennünket ilyen mértékben. Nálunk jelenleg is vannak még elkülönített ágyak, de jóval kevesebb, mint a veszélyhelyzet alatt, valamint mi is kaptunk a készletgazdálkodásért is felelős kórházparancsnokot. Voltak márciusban álmatlan éjszakáim amiatt, hogy csak két napra elegendő védőeszközünk volt, de végül a kormányzati intézkedéseknek köszönhetően mindig lett elegendő eszköz – most hónapokra előre biztosítva vagyunk, ahogy a többi kórház is.
Hogyan kezelték a munkatársak a vírus okozta fenyegetést és a feszített munkatempót?
A csapatomról csak a legjobbakat tudom mondani. Az egészségügyben nem szabad meglepődni, ha meglepődünk, abból baj lesz. Ezt a munkatársak is tudják, így amikor megkaptuk a feladatot, mindenki felnőtt hozzá, és el is végezte. Aki félt, megkapta a lehetőséget, hogy otthon maradjon – de leginkább a kórházhoz kapcsolódó háttérszolgáltatók körében volt ijedtség, a gyógyításban tevékenykedők körében nem. Mondhatom, hogy az egészségügy országszerte példamutatóan állt helyt.
Akik megijedtek, a vírustól vagy az egzisztenciális nehézségektől féltek?
A vírustól. Senkit sem hagytunk az út szélén, magától értetődő volt, hogy az alapjövedelme mindenkinek megmaradt. De ebben segítséget nyújtott a példamutató egészségpolitika is, minden nehézség ellenére kedvező helyzetben voltunk.
A félelemmel kapcsolatban a maszkhasználat szokott még szóba kerülni, ugyanakkor ennek fontosságáról megoszlanak a vélemények.
Nekünk természetes, hogy műtétek alatt maszkot használunk, de most mindenki más is azt tanulja, mikor érdemes felvenni. Ameddig nem lesz meg a védőoltás, valahogy védekeznünk kell. Fontos elmondani, hogy például a természetben, kirándulás közben felesleges használni, de tömegben, boltban érdemes. A vírust nem érdekli, ki hívő és ki nem, azért templomainkban, gyülekezeti közösségeinkben is figyeljünk oda, tartsuk be a szakemberek által javasolt irányelveket.
Az egészségügyben dolgozókat a veszélyhelyzet alatt különböző formában igyekeztek támogatni a társadalom tagjai, kórházuknak például molekuláris elvű, direkt víruskimutatást végző készülékeket és tesztkazettákat adományoztak.
Kórházvezetőként és egyházi emberként is meghatottan álltam ez előtt a szereteten alapuló kezdeményezés előtt. Azt láttam, az adományozók tényleg csupán adni és segíteni szeretnének. Több tíz millió forint összegben érkezett felajánlás, azt kérték, mi mondjuk meg, mire lenne szükségünk, így döntöttünk az említett készülék és egy röntgengép mellett. Az elmúlt hónapokban ezeken kívül is sok felajánlás érkezett, gyorséttermek, pizzériák hoztak például melegételt. Megható volt az összefogás, azt éreztük, hogy az emberek is szeretnének valamilyen formában részt venni a munkánkban, szeretnének segíteni nekünk. Az is nagyon jólesett, hogy esténként sokan zenéltek, tapsoltak a házak erkélyeiről. Hiszem, hogy amikor a lélek így tud találkozni a lélekkel, az Isten műve.
Mi az, amit megtanulhattunk ebből a járványból?
Elsősorban azt, amit Semmelweis Ignác is tanácsolt: mossunk kezet! Utazás után, mosdóhasználat előtt és után, étkezés előtt – sok betegségtől már ez is megvéd bennünket. De tanulságos volt az is, hogy nem kell annyiszor orvoshoz menni, nincs szükség annyi orvos-beteg kontaktusra, amennyihez hozzászoktunk. Kisgyermekekkel például nem szükséges minden aprósággal a rendelőbe menni, ez csak gyengíti a kismamák megoldókészségét. Azonban azt is láthattuk, hogy mégis kevesebben haltak meg, mint tavaly ugyanezekben a hónapokban. Az a tapasztalatom, hogy a stressz is megbetegít, ennek általában a szorongás és a bizonytalanság az alapja. Amikor nem tudjuk, mitől tartunk, az könnyen megöli a lelket. A félelem annyival jobb, hogy ha tudjuk, mitől tartunk, azt megpróbáljuk kikerülni. Lehet, hogy most, ismerve a fertőzést, jobban odafigyeltünk. A társas kapcsolatainkról pedig sokat elmond, hogy gyakorlatilag órákon belül el tud terjedni egy vírus a világon. Túl nagy a gyorsaság, érdemes lenne lassítani. Remélem, az utóbbi időben sokan el tudtak gondolkozni az életükön és a bennünket körülvevő világon – így talán jöhet megújulás.
Más beszélgetésekben is szó esett a megújulás fontosságáról, egyházunkban pedig ennek történelmi gyökerei is vannak. Főgondnokként milyennek látja a jelenlegi reformátusságot?
Sohasem gondoltam volna, hogy a legnagyobb magyarországi egyházkerület főgondnoka lehetek olyan ciklusban, amikor a reformáció kezdetének 500. évfordulóját ünnepelhetjük – Isten csodálatos összefüggéseket ad az életünkbe, ha ezeket képesek vagyunk időről időre felismerni, meg tudunk maradni az úton. Azt látom, hogy az elmúlt évtizedekben Európa alapjait kezdték el kifűrészelni alólunk, azonban a mi Kárpát-medencei református egységünk olyan szilárd alap, amely valóban példát mutat a közösség erejéről – megbonthatatlannak látom hitvallási egységünket. Sok a káros irány, amelyet nem szabad elfogadnunk. Nekünk minden körülmények között képviselnünk kell hitünket.
Orvosként hogyan képviseli hitét a mindennapokban?
Hiszem, hogy nekünk, hívő embereknek, akik számára Jézus Krisztus a példa, a mindennapi munkánkban is éreztetnünk kell, hogy van kapaszkodó. Így amikor jön egy vírus, nem ijedhetünk meg.
Az a legjobb, amikor közösen haladunk előre: a beteg életmódot vált, beveszi a kapott gyógyszert, én legjobb tudásom szerint kezelem, és amikor felmerül a kérdés, mit tehetünk még, azt mondom: imádkozzunk! Én azért, hogy gyógyuljon meg, ő pedig értem egy-egy műtét előtt, hiszen az orvostudományban is van egy pont, amelyen túl már nem tudjuk összefüggésekkel megmagyarázni a folyamatokat. Ez a pont a keresztyénségünk alapja, ez a kegyelem, ezt hirdethetjük a hétköznapjainkban. Így lesz számunkra lehetőség, ami másoknak probléma.
Milyen lehetőségeket rejtett a vírushelyzet?
Már a járvány kezdetén szembesültünk azzal, hogy gyülekezeti tagjaink nagy része hatvan év feletti, ezért érdemes javasolnunk a templomok bezárását. Ez viszont új tapasztalatokat is hozott: az adatok alapján az online istentisztelet-közvetítéseket többen nézték, mint ahányan vasárnaponként részt vesznek a református istentiszteleteken. Ez olyan üzenet, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Fontos élnünk a technika adta lehetőségekkel, és ezeket nem pótlékként kell kezelni, hanem érdemes beépíteni a gyakorlatba. Ki kell mondani: lehet, hogy a fiataloknak arra van szükségük, hogy nézhessék az istentiszteleteket otthonról is. Tudom, mekkora szükség van a személyes találkozásra és a gyülekezeti közösségre, de legyen meg az online csatlakozás lehetősége is, hiszen tőlünk nyugatabbra bajban van a keresztyénség, nálunk is aggasztó a gyülekezetek fogyatkozása, ezért minden esélyt meg kell ragadnunk.
Bár 2020 eddig leginkább a vírusról szólt, egyházunkban ez a tisztújítás éve is. Melyek főgondnoki szolgálatának legfontosabb tapasztalatai?
A reformáció ötszázadik évfordulója meghatározó élmény volt, de a református egyház sok korábbi utat nem folytathat már tovább. Új időszámításnak kell kezdődnie, vagy komoly bajba kerülünk. Én magam is „papgyerek” vagyok, ez különös erővel bírt a szocializmusban felnőve, ezért is látom, mennyire megváltozott a világ: az egyházaknak sokkal több anyagi forrás áll rendelkezésükre, mint korábban, emiatt jó lenne mindinkább különválasztani a hitéletet és az államtól átvállalt feladatokat. A falvakban korábban is a lelkész volt az értelmiségi, így van ez ma is, azonban mára gazdasági, műszaki és menedzseri feladatokat is el kell látnia. Fontos lenne felismerni, meddig tart egy lelkész felelőssége, lehetősége, kompetenciái, és oda biztosítani a megfelelő szakembereket.
Hogyan?
Ki kellene nyitni a feladatkörök értelmezésének kérdését. A következő ciklusban az egyházvezetés új feladat elé néz: minél jobban el kell választani a gazdasági területeket a teológiától, valamint figyelni kell arra is, hogy a nem lelkészi végzettségű, de református szakemberek is megfelelő megbecsülést kapjanak. Ez lehet az az út, amely a fiatalság számára is hívogató.
Mit tehet ma az egyház a fiatalokért?
Sajnálom az utánunk jövő generációkat, mert sokkal gyorsabban kell tapasztalatokat szerezniük és fejlődniük, mint ahogy nekünk kellett. Ezt a felgyorsult világot kell református egyházként is kezelnünk – ehhez leginkább az oktatás kérdése kapcsolódik. Sok lett a református iskola az elmúlt években, de ez kompromisszumokat is rejt: olykor inkább felveszünk egyházi kötődésű fiatalokat, mint tehetségeseket. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma nincs a száz legjobb gimnázium között, ott van azonban rengeteg világi iskola. Érdemes lenne megnézni, mit tudnak jobban ők, és azt, hogyan tehetjük ahhoz hozzá a mi egyházi lelkületünket. Missziós feladatunk a magas színvonalú oktatás, áldott helyzet lenne, ha a lelkészek a tehetséggondozásra is tudnának figyelni, ha meg tudnák találni településükön a tehetséges fiatalokat, és azokat eljuttatni a megfelelő református képzési helyekre.
Főigazgatóként és főgondnokként is nagy a felelőssége. Mi adja a motivációt a feladatok ellátásához?
Azt szoktam mondani, életem meghatározó része a „két há”, vagyis a hit és a humor – hit nélkül egyáltalán nem menne, de sokszor kell a humor is. Mi, orvosok úgy vagyunk összerakva, hogy maga a feladat a motiváció, mert a feladatot mindig meg kell oldani: rajtunk nem látszódhat bizonytalanság, nem ijeszthetjük meg a betegeinket. Ugyanakkor, ha van hit és erő, menni fog minden. Nekem Krisztus adja az erőt, az ő arca számomra mosolygós arc – olyan szeretettel mosolyog rám, ahogyan mi szoktunk a kisgyermekekre. Mindig gondoljunk erre!