A másikért mondott ima sem banki tranzakció, erősít meg Bacskai Bálint, hogy el is higgyük, amit amúgy tudunk: Istennél semmit sem erőszakolhatunk vagy zsarolhatunk ki. Figyelmeztet: sokunkat megtéveszt a gondolat, hogy ha megoldódnának a problémáink, teljes lenne az életünk. A lelkipásztor arra buzdít, imádkozzunk magunknak és másoknak is örömöt hozó dolgokért, Isten szívesen ajándékoz ugyanis meg bennünket. A józsefvárosi gyülekezet vezetőjét arról is kérdeztük, függ-e az imánk meghallgatása a kitartásunktól.
Ha a templom kárpitja kettészakadt, és ezért szabad az út az Atyához, mégis miért kell Jézusnak esedeznie értünk?
Először saját példát mondanék. Kitartóan könyörögtem a családtagomért, aki válságos anyagi és lelki helyzetbe került. Minél többet járultam érte az Úrhoz, annál inkább rám nehezedett a kilátástalansága. Ekkor eszembe jutott, hogy Jézus jobban szereti őt nálam: az életét adta érte, és nem egy idegent akarok meggyőzni arról, hogy törődjön az elesettel, hanem Istent kérem, aki elkészítette a megváltását, és látja, érti a helyzetét. Megnyugtatott, hogy nem egyedül vagyok a fohászkodásban, hanem a pártfogóm, a kezesem a lehető legjobban képviseli az ügyemet az Úr előtt. Isten közösségi módon mutatja meg magát a Bibliában: Atya, Fiú, Szentlélek. Amikor imádkozunk, nem egy privát személyhez közeledünk, hanem a Szentháromság közösségébe lépünk be. Kettesben is élvezetes beszélgetni, de egy jó hangulatú körbe bekerülni talán még jobb. Másodszor: Jézus már befejezte a megváltást, a kereszten kijelentette: „Elvégeztetett!” Akár vissza is vonulhatna, kimaradhatna az életünkből, mégis azt kérdezte Páltól a Damaszkuszba vezető úton: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Eszerint Jézus személyében élte át azoknak a keresztyéneknek a szenvedését, akiket a farizeus üldözött. Jézus közbenjárása nem olyan szükség, amely nélkül az Atya nem hallgatna meg bennünket, mivel a megváltottak közvetlenül is fordulhatnak hozzá. „Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem…” – olvassuk Jézus szavait János evangéliumában. Mégis, Jézus részt akar venni az életünkben.
„Kettesben is élvezetes beszélgetni, de egy jó hangulatú körbe bekerülni talán még jobb”
Mi a Szentlélek szerepe az imádságainkban?
A problémáinkat, szükségeinket számtalanszor nem tudjuk megfogalmazni, kifejezni. Mi, lelkipásztorok is küzdünk ezzel, akár lelkésztársakkal beszélgetve: „Most mi van velem? Miért imádkozzak?” Pál így fogalmazza meg a rómabelieknek: „Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” A Szentlélek ismer minket, és ismeri Istent. Ebben az összehangolódásban feltár bennünket, leleplez, szembesít magunkkal. Másrészt nem elég a tudás, nem elég ismerni a Bibliából Isten személyét, Krisztus váltságát és a Szentírás ígéreteit, belső bizalom kell hozzájuk, és e kettőnek az egységéből a Szentlélek munkálja ki a megtapasztalást, azaz: nemcsak bizalommal remélem, hogy Isten meghallgatja a másikért elmondott imámat, de át is élem, hogy látja az ügyemet. Hajlamosak vagyunk abban a tévhitben élni, hogy a saját ügyeinkről szól a világ. Elfelejtjük, hogy Isten alkotta, váltotta meg, ő teremti újjá, és az ő akarata valósul meg benne. A Szentlélek segít eljutnunk erre a gondolatra, megnyugodnunk benne, hiszen maga is ezért dolgozik – a Szentlélek, az Atya és a Fiú összhangban teljesítik be a dicsőséges tervüket.
„Ha keresed a hitet, vagy hitben erősödni szeretnél, lelki otthonra találhatsz nálunk… nem csak reformátusként” – olvashatjuk a gyülekezet honlapján.
Teológiai értelemben nagy kérdés az imádkozás: ha Isten akar – úgyis segít, ha nem akar – úgysem segít… Imádságainkat is ezzel zárjuk: Uram, a te akaratod legyen meg. Ha könyörgünk a betegért, és meggyógyul, Istené a dicsőség, ha nem, az Úr akarata volt. Vajon nem csapjuk-e be magunkat? Pont ebben a kettősségben rejlik a lényeg, az imában mindkettőt megéljük, jöhet egészség, betegség, élet, halál – Isten kezében vagyunk. Megtörtént példa: a gyülekezetben megkér egy ember, fohászkodjam a lélegeztetőgépre került barátjáért, hogy vegyék le róla. Emberileg mondhatnám azt is, nem vagyok én csodatévő, hogyan gondolhatja, hogy tehetek érte? Mégis, Isten arra bátorít, hogy kérjem, és hittel teszem, tudva, hogy az Úrnak van hatalma cselekedni – és felépül a barát. A lelkipásztorok számtalan imameghallgatást tapasztalnak meg!
Mennyire függ a könyörgésünk meghallgatása a kitartásunktól?
Levelében Jakab így fogalmaz: „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt…” Ez azonban nem általános megjegyzés az imádságról. Isten elhívta erre Illést. Amikor minket kér, hogy fohászkodjunk valamiért, legyünk kitartók, és megtapasztaljuk Isten dicsőségét.
„...az imában mindkettőt megéljük, jöhet egészség, betegség, élet, halál – Isten kezében vagyunk”
De hogyan?
Az élet sokkal összetettebb egy-egy problémánál. Az Úr nem feltétlenül az imakérés meghallgatásában mutatja meg a dicsőségét. Egy kedves, jószívű gyülekezeti tagunk rákos lett, mindenki szerette és buzgón kérte a gyógyulását, Isten azonban magához vette. Nagy veszteségként élte meg a közösségünk. Amikor a lánya eljött bejelenteni a temetését, elárulta, az édesanyja nem tudta elfogadni a vejét, a halálos ágyán viszont odahívta mindkettőjüket, és bocsánatot kért tőlük. Bár nem ezért imádkoztunk, hiszen nem is tudhattunk róla, mégis megláthattuk Isten dicsőségét.
Sokan érzik egy-egy nehéz helyzetben, hogy fohászkodnak értük. Mit gondol erről? Ön is tapasztalta már?
Tapasztaltam, sőt még a gyermekeken is látszik, ha a keresztszülők imádkoznak értük: előbb-utóbb nyilvánvaló lesz az életükön. Sajnos mivel a problémáinkkal vagyunk elfoglalva, nem érünk rá áldásokat, örömteli dolgokat kérni magunknak és másoknak. Talán úgy véljük, ha köddé válnának a gondjaink, teljes lenne az életünk, pedig nem így van. Jézus buzdít az imádságra, így olvassuk Lukács evangéliumában: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Isten örül, hogy megajándékozhat bennünket. Ezt érthetjük úgy, hogy nemcsak segít a bajban, de szívesen szerez örömet is nekünk.
Mit tanulhatunk ezen a téren a Biblia szereplőitől?
Amikor Ábrahám közbenjár Sodomáért, Isten végigjátssza vele a meccset: „Hátha van ötven igaz ember abban a városban?” „…negyven…”, „…harminc…”, „…tíz…”? Pedig végül csupán Lóték menekülnek meg. Istennek kedves az ősatya feltételezése róla: igazságos, irgalmas és kegyelmes akar lenni az ott lakó igazakkal, és nem pusztítja el őket a bűnösökkel együtt. És persze ő messze kegyelmesebb, igazságosabb és irgalmasabb, mint Ábrahám.
Azt mondja, merjünk alkudozni Istennel?
Különleges, hogy miközben csupán az Úr nevének kiejtése is nagy ajándék, aközben Jézuson keresztül ismerhetjük őt, és olyan bensőséges kapcsolat alakulhat ki közöttünk, amelyben alkudozhatunk, ahogy erre látunk is példákat a Szentírásban. Lótot az angyalok arra utasítják: a hegyre meneküljön, a kérésére mégis megengedik, hogy egy kisvárosba menjen. Egyszer erre kérem Istent, aztán meggondolhatom magam, és inkább arra, és ő mégis azt is megadhatja nekünk.
„A legtöbb ember nem szívesen tölt időt Istennel, ezért fél az imaéjjeltől, de akár csak egy imaórától is, pedig ha átéli a szeretetét, lehet, hogy kedvet kap hozzá”
Mintha feszegetnénk a türelme határait…
Borzasztóan le vagyunk maradva abban, hogy felfogjuk, az Atya, a Szentlélek és a Fiú mi mindent tett már az emberért, és még mennyi mindent fog. Abban is hátul kullogunk, hogy felvegyük a fonalat: miket kérjünk, vagy hogyan kapcsolódjunk bele Istennek az embertársunkat megmentő és helyreállító tervébe. Ilyen értelemben nem lehet feszegetni, ahogyan Ábrahám sem tudta Isten irgalmának a határait nemhogy túlfeszíteni, de megközelíteni sem: „Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket” – mondja a zsoltáros.
Mire bátorít az Ige? Kikért, miért imádkozzanak a keresztyének?
Tudatosítsuk magunkban, hogy mindez kiváltság! A legtöbb ember nem szívesen tölt időt Istennel, ezért fél az imaéjjeltől, de akár csak egy imaórától is, pedig ha átéli a szeretetét, lehet, hogy kedvet kap hozzá. Tételezzük fel: először a saját ügyes-bajos dolgaimat osztom meg Istennel, majd, ha már így beszélgetünk, eszembe jut a rokonság, a gyülekezet, a háború, és ezeket is elé viszem. Nem is terveztem, hogy közben fogok járni másokért. Ezzel ellentétben téves hozzáállás a következő, ami velem történt meg: elhatároztam, hogy kitartó leszek, és mindennap könyörgöm ugyanazért a dologért, majd hozzátettem magamban: „Rendkívül csalódott leszek, ha nem hallgatsz meg, Istenem.” Ekkor döbbentem rá, kényszeríteni akarom az Urat arra, hogy hallgassa meg az imámat. Isten nem vesztegethető meg, nem zsarolható, mégis komolyan veszi a szívünket, akkor is, ha rossz a mentalitásunk, a hozzáállásunk. Ha kritizálni akarná, egyetlen imádságunkat sem fogadná, ő mégis figyelembe veszi és törődik velük.
Mennyire érdemes mérni a másikért elmondott imáink hatását?
Vezessünk imanaplót, amelyben feljegyezzük, miért, kikért könyörgünk! Még a kelenföldi gyülekezetben szolgáltam, amikor az ifjúsági körben megbíztuk az egyik tagunkat: jegyezze le, miért, kikért fohászkodunk az alkalmak végén. A napló eltűnt, és csak hosszú idő elteltével került elő. Kiderült: Isten minden kérésünket megadta. Mindet! Ha elkezdjük a könyörgéseink sorsát követni, megdöbbenünk Isten munkáján. Amit viszont nem ad meg – az nem véletlen. Az imanapló vezetése sokak életéből hiányzik, pedig hálára ösztönöz. A gyülekezeti imaórán sajnos mi sem vezetünk ilyet, csupán emlékezetben tartjuk számon az eseményeket. De ne feledjük, az imádság nem banki tranzakció, hanem a közösség megélése az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, aminek csupán következményei az áldások, gyógyulások, isteni ajándékok!
Bacskai Bálint a Budapest-Józsefvárosi Református Egyházközség vezető lelkésze azon kevés lelkipásztor közé tartozik, akik abban a gyülekezetben szolgálnak, ahol felnőttek. Immáron húsz éve pásztorolja a Salétrom utcai közösséget, és ezért őszintén hálás. Lelkészi diplomáját a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerezte 1995-ben.
Mérlegeljük-e, milyen kapcsolatban van Istennel az a személy, akit megkérünk arra, hogy imádkozzon értünk?
Azt gondoljuk, ha ő közelebb áll lelkileg az Úrhoz, jobban megbeszélheti vele a kérésünket, ő majd „elintézi nekünk”; pedig valójában ezzel a próbálkozásunkkal Jézust keressük – ő áll a legközelebb az Atyához. Viszont mivel nem kézzelfogható, egy testvért kérünk fel rá, akiben ugyanezt látjuk: jóban van az Úrral, és közbenjár értünk, ő Jézust képviseli a számunkra. Érdemes ilyen embereket megkérni, ha szükségünk van imatámogatásra: megerősít a hitünkben.
Miben különbözik, ha ketten vagy hárman gyűlünk össze imádkozni, mint ha magunkban kérnénk az Urat?
Az ima meghallgatása nem a kérők mennyiségétől függ. Olykor egy ember könyörgése nyomán az egész nemzet helyzete megváltozik. Nehémiás fohászkodott a népéért Istenhez, aki megadta neki, hogy a király elengedje Jeruzsálembe, és újraépíthesse a kőfalat. Az Újszövetségben arra látunk példát, milyen áldás származik abból, amikor a közösség egy akarattal járul az Úrhoz, például Pétert kivezeti az angyal a börtönből. Nem hiszem, hogy nagyobb ereje lenne az imánknak, ha sikerülne összegyűjtenünk hozzá tízezer főt, ez inkább ránk van hatással. Emlékszem, zsúfolásig telve volt a debreceni Nagytemplom, mondtuk az úri imádságot, amikor belegondoltam, milyen csodálatos ez az egység. Amikor sokan imádkozunk egyszerre, egymást erősítjük az Istennel való közösségben.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!