Tizenhárom dédunokája, kilenc unokája és három gyermeke köszönti anyák napján a kilencvennégy éves Molnár Miklósné Temesi Klárát, aki lelkészfeleségként egész életében nagy lelkesedéssel vett részt a gyülekezeti munkában. Gyerekként egy pincében vészelte át családjával Budapest ostromát, fiatal anya volt az ötvenes években, ápolóként dolgozott, kivette részét az unokák neveléséből is, és mindenben segítette férje, Molnár Miklós lelkipásztori hivatását.
Molnár Miklósné Temesi Klára
Hány éve nagymama, Klári néni?
Negyvenhét éves koromban váltam nagymamává. 1953. szeptember 18-án kapta meg a férjem a teológiai diplomáját, huszonnégy évesen, és utána való héten rögtön megesküdtünk. A teológián – ahol az évfolyamon heten voltunk lányok – nem nézték jó szemmel a párokat, az esküvőt is csak végzés után engedélyezték. Egy évre rá megszületett az első gyermekünk, és mivel első fiunk is korán nősült, huszonkét évesen, és ott is mindjárt jött a kisbaba, én már negyvenhét éves koromban nagymama voltam. Az üres fészek gondolatát mi nem ismertük, a másik két gyermekünk mellett folyamatosan érkeztek az unokák és a dédunokák.
Anya volt az ötvenes években, és az azóta eltelt évtizedekben, rendszerekben is közelről látta az anyák helyzetét. Mikor volt nehezebb?
Én azt látom, hogy az anyaság nem anyagi kérdés. Nagyon nehéz viszonyok között éltünk a háború után, én az egészségügyben dolgoztam, rendkívül kevés volt a fizetésünk a férjemmel. Szerettük egymást, szerettük az érkező gyermekeket, és más nem kellett hozzá. A szülési szabadság mindössze három, illetve öt hónap volt akkoriban, az első két gyermekemnél. Azt a bizonyos három évig tartó anyasági segélyt csak a hatvanas években vezették be, akkor mi már kicsúsztunk belőle, hiszen már nagyok voltak. A gyermeket Isten áldásának tartottuk. Ahogy a Biblia is írja: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3). Az Ószövetségben a gyermekre mint jutalomra tekintettek, és – kegyetlenül hangzik – a meddő asszonyt szinte megvetették.
Mesél a nagymamaságról?
Az unokák nevelésében aktívan részt tudtam venni, ha a gyerekeimnek el kellett utazniuk vagy valami dolguk volt, elmentem egy-egy hétre hozzájuk, és ők is jöttek hozzánk. Szentendrén, a nyaralónkban azt szerettük, ha szülők nélkül kapjuk meg a gyerekeket, hiszen akkor jobban be tudtak illeszkedni a mi családi rendünkbe. Nagyon jól érezték magukat, egész nap el voltak engedve, egymással játszottak, és csak esténként ültünk össze az esti mesére, ami bibliai történetekből állt. A férjem (Molnár Miklós református lelkipásztor, lelkigondozó – a szerk.) izgalmas meséit tátott szájjal hallgatták. Aztán jött a jó éjt, puszi, mondtuk: aludjatok – nem volt az a fajta hosszú altatási rituálé, amit manapság látok –, szépen elaludtak. Mostanság a gyülekezet balatoni házában tudunk találkozni, legalább egy napra mindenki eljön, szülők, unokák, dédunokák, persze közülük van, akit csak egy évben egyszer látok, és csak gyönyörködni tudok bennük, hiszen annyifelé kerültek a világban. A gyerekeim mint nagyszülők segítenek nekik, illetve a rokonságban nagynénik, nagybácsik sokasága támogatja őket. Mindig mondom, hogy legnehezebb egy gyerekkel, kettővel sokkal kevesebb baj van, elfoglalják egymást, ha nincs két évnél nagyobb korkülönbség.
Molnár Miklós az ötvenes évek végétől 1995-ig szolgált református lelkipásztorként. Kezdetben Putnokon, majd Cegléden és Budapesten. Öt évig igazgatta a Református Pedagógiai Intézetet. Kiváló pedagógiai érzékének köszönhetően nemcsak a gyermekekhez tudta közel vinni a bibliai történeteket, de kivette a részét a felnőtt konfirmandusoknak összeállított módszertani tananyag megírásából is, szívügye volt a református identitás megőrzése. Rendszeresen publikált, lebilincselő előadásokat tartott a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, amely díszdoktori címet adományozott neki. „Életének utolsó esztendeiben súlyos betegségének türelmes és alázatos hordozásával is prédikált környezetének” – írta róla Fekete Károly tiszántúli püspök.
Hogy került az egészségügybe?
Akkor már a férjem Putnokon szolgált, ott laktunk. Amíg a legkisebb lányom nem ment óvodába, nem volt kérdés, hogy dolgozzak-e, de épp, amikor hároméves lett, családi barátunk, aki orvos volt, jelezte, hogy üresedés van az ottani tüdőgondozóban. Mint papnét először nem túl nagy örömmel fogadott a járási főorvos – ez az ötvenes években volt –, de aztán, amikor látta, nem származik ebből hátránya, megnyugodott. Védőnő is voltam, az iskolákba jártunk oltani a gyerekeket a tüdőbetegségek ellen.
Akkor, ötven és ötvenkilenc között, a járványos gyermekbénulás legsúlyosabb éveiben is ott volt tűzközelben.
A férjem pont Svájcban volt ösztöndíjjal, ami nagy dolog volt, mert akkoriban egyházi emberek nem mehettek külföldre. Ötvenhatban volt egy egyházi világtalálkozó Galyatetőn, ahová nyugati vendégeket is meghívtak, ezek felvetették egy ösztöndíj lehetőségét. Mivel a magyar állami vezetők meg akarták mutatni, hogy itt egyenlőség és vallásszabadság van, ezért két diákot kiengedtek. Egyikük a férjem volt, ő hazajött, a másikuk nem. A Sabin-cseppet a férjem küldte haza onnan, amit be tudtunk adni a gyerekeknek még azelőtt, hogy országosan elérhető lett volna.
Hogyan került Budapestre?
A szüleimmel Rákoshegyen laktunk negyvenkettőig. Édesapám a katonaságnál az élelmezésben dolgozott, kórházaknál. Szerette a katona hivatást, megbecsülték. Szívesen ment szolgálatba a Felvidék, a Délvidék és Erdély visszacsatolásakor, és aztán negyvenkettőben, amikor ez a nagy háború kitört, besorozták, ment a frontra, de ott is élelmezési területre. Negyvenhárom januárjában a Don-kanyarban esett fogságba, nem tudtunk róla fél éven keresztül. A hadisegély nagyon kevés volt, édesanyámnak munkát kellett vállalnia, így kerültünk Budapestre negyvenhárom nyarán, mert a fővárosi szeretetotthonoknál kapott állást, én pedig bekerültem a Mária Terézia-gimnáziumba.
A háború éveiben hogy éltek? Hogyan vészelték át az ostromot?
Mindenki szegény volt. Tudomásul vettük, hogy ez van. Az ostrom idején az öregotthon pincéjében éltünk két vagy három hónapot, két kis lukból álló pinceszakaszt rendeztünk be magunknak édesanyámmal és a húgommal. Februárban, amikor számunkra vége lett a háborúnak és az első kenyeret megsütötte a pék, amiből kaphattunk, az elmondhatatlan élmény volt. Az idősek is ott laktak velünk, de mindig volt élelmünk, központilag is sok mindent biztosítottak, mindig került segítség. Persze, amikor néha-néha fel tudtunk menni a lakásunkba két légiriadó között, akkor láttuk a katonák életének a nyomait, hogy be volt gyújtva, vagy rántottát sütöttek maguknak. Tűzoltók vigyázták a környéket, de nem volt biztonságos fönt lenni. Azért aránylag jól átvészeltük ezeket az időket.
Putnok után Ceglédre kerültek, ezután hívták a férjét a Kálvin téri gyülekezethez szolgálni. Hogy viselték ezt az életformát?
A Putnokon eltöltött tizenkilenc év a legszebb időszakunk volt, hiszen így távol tudtunk maradni az esetleges politikai megtorlásoktól is. Akkor hívták a férjemet Budapestre, amikor már éppen kezdtük magunkat jól érezni és megismerni a gyülekezetet Cegléden. De Tóth Károly püspök úr hívását Miklós megtiszteltetésnek érezte – bár a ceglédiek kicsit megharagudtak ránk. Én eleve elrendelésnek éltem meg azt, hogy budapesti özvegy- és egyedülálló asszonyokkal kézimunkakört alakíthattam. Kezdetben fáslikat készítettünk a lepramissziónak, később hímzéseket gyülekezeti célra, karácsonyi vásárokra. Úgy éreztem, Isten egész életemben az asszonyok között végzett szolgálatomra készített fel.
Hasonló gondokkal keresték fel korábban is az emberek önöket, mint manapság?
A legképzettebb professzor is, aki eljön a templomba, az egyszerű evangéliumot kívánja, óhajtja. Putnokon kifejezetten kérték, hogy lelkigondozója és papnéja is legyünk a gyülekezetnek. Ellátogattunk minden templomba járóhoz, aki igényelte, először két nem látóhoz, aztán a sérültekhez. A férjem dolgozószobájában néha este tizenegykor is égett a villany, olyankor is bezörgettek hozzá egy beszélgetésre.
Voltak nehéz időszakok a házasságukban?
Mindig nagyon jól megértettük egymást, de ez főleg Miklóson múlt, mert rendkívül jó természete volt: megértő, érdeklődő és segítőkész volt. Nehézségek az élete végén értek minket, amikor Parkinson-kór miatt szenvedett, de ebben engem is terhelnek mulasztások. Sokat imádkoztunk akkor is együtt, mert a beszéde nem, de az imádsága mindig tiszta volt. Nekem kellett volna többet beszélgetni vele annak ellenére, hogy sokszor összekevert másokkal. Ezt a nehéz érzést nem kellett volna hagyni, le kellett volna küzdeni magamban. A halála, amikor elvitték és becsukódtak utána az ajtók, borzasztó élmény volt. Szép volt vele az élet annak ellenére, hogy a múlt század egy borzalmas század volt, ha összességében nézzük. Végig boldogok voltunk. Óriási ajándék az Istentől, ha olyan társunk van, aki a másik felünk.
Sok példát látott az életében arra, amikor nem előbb és nem később, hanem pont akkor érkezett a segítség, amikor kellett?
Az isteni gondviselés végigkísérte az életünket. Olyan kevés volt mindvégig a fizetésünk, hogy soha nem tudtunk lakást venni, de mindig megoldódott a lakhatásunk, a nyugdíjazásunk után is. Az utolsó pillanatban, amikor kellett.
A hívő embert segíti csak ilyen jól időzítve a gondviselés, vagy mindenkit?
Azt hiszem, mindenkit. Jézus olyan sokszor biztat arra, hogy az Isten ajándékai készen vannak, csak el kell kérni – és megköszönni. Sokszor észre sem veszi az ember, azt hiszi, szerencséje volt. Nem szerencse, isteni gondviselés! Biztonságot ad az a tudat, hogy az Úristen vezeti az életemet, nincsenek véletlenek, van mennyei Atyám, aki gondot visel rám.
Több mint egy tucat dédunokával mire gondol anyák napjához közeledve?
A saját édesanyámra gondolok először is. Nem volt különösebben babusgatós édesanya – ahogy én sem –, de úgy nevelt, hogy megbízott bennünk. Nagylányként teljes szabadságot kaptunk, és ezt nagyra értékeltük. Engem is megköszöntenek a gyerekeim, az unokáim, bár szanaszét élnek, mindenfelé: egy látogatással, virággal, ajándékkal vagy egy telefonhívással mindig megtisztelnek.
Annak idején magányos asszonyoknak tudott segíteni a kézimunkakörrel. Klári néni nem magányos?
Hiányoznak azok a beszélgetések, amelyeket Miklóssal folytattunk, sokszor szóba került, milyen nehéz lesz annak, aki itt marad. Engem a munka tart életben, kötünk, tartjuk a kapcsolatot azzal, aki még él. No, meg a telefonvonalnak két vége van. Ha az unokáim nehezen emelik fel a kagylót, akkor én fölemelhetem, és én fel is emelem. Nem rovom fel nekik, mert nehéz ma is az élet, még ha anyagilag könnyebb is.