A lelkészeknek sokan csak a szolgálat közbeni arcát ismerik. Szigorú palástjukban, a szószékről prédikálva kissé távolinak tűnhet az életük, némelyek egyfajta misztikumot képzelnek köréjük. Vannak azonban, akik egészen más szerepükben ismerik őket: a gyermekeik. Apák napja alkalmából munkatársunk rendhagyó interjút készített: édesapjával, Genda Attilával, a Csóri Református Egyházközség lelkipásztorával beszélgetett emlékekről, tapasztalatokról és híres bibliai apákról.
A közösségi médiában rengeteg cikket, podcastot találunk az anyasággal kapcsolatban, de arról valahogy kevesebb szó esik, hogyan élik meg a férfiak a szülővé válást. Te miképpen emlékszel vissza arra, amikor az első testvérem megszületett, és apa lettél?
Amikor Attila egy keddi napon megszületett, éppen bibliaórát tartottunk. Két héttel előtte költöztünk abba az erdélyi faluba. Még nem volt telefon, a gyülekezet gondnokának szóltak – én a parókián készülődtem –, hogy megszületett a baba. Tehát ez volt az első bibliaórák egyike: jött a gondnok úr és a még ismeretlen gyülekezet gratulálni, hogy megszületett a tiszteletes úr fiacskája. Hamarabb tudták a hírt, mint én.
Milyen érzés volt?
Tényleg érdekes. Az elején nem is tudod, hova tedd mindezt. Nemrég még te is kicsi voltál, a szüleidnek még mindig gyermeke vagy. El kellett telnie pár napnak, hogy egyáltalán felfogjam. Akkoriban öt-hat napig is a kórházban maradtak az anyukák a kisbabával, addig pedig folyamatosan érleltem a gondolatot, hogy amikor hazajön Emese, már nem ketten leszünk, mint előtte két évig, hanem itt lesz ez a kis bébi is.
Már két éve lelkész voltál, szereztél tapasztalatot abban, milyen embereket összefogni, koordinálni, lelki nevelést adni. Végül is ez hasonlít a családfői szerephez, nem?
A gyülekezetben hivatalos ügyekkel, adminisztratív feladatokkal, a hitéleti kérdésekben pedig leginkább felnőttekkel foglalkoztam. Egy egyhetes kisbaba mellett ezek a tapasztalatok nem sokat érnek. Később pedig titeket tudtalak nevelni, miben jól, miben rosszul, de az egyházközségben a lelkipásztornak más a feladata. A családtól ezt el kell választani.
Viszont a férfit, az apát szokták a család lelki vezetőjének tekinteni. Ebben sem hasonlít a lelkipásztori munkára?
Ez meg minden apára érvényes, nem csak a lelkészre. De minden szerepet a helyén kell kezelni, nem szabad összekeverni a családot a gyülekezettel.
És ha fordítva kérdezem? Az apaság tapasztalatait tudod hasznosítani a lelkészi munkában?
Igen, így már lehet párhuzamot vonni. Gyermektelenül rendkívül nehéz lenne az iskolában hittanórát tartani, mivel már igen rég voltam iskolás, nem emlékszem rá, hogyan viselkedik egy hat- vagy egy tizenkét éves. Ti a barátaitokkal együtt jártatok hittanra, konfirmációs előkészítőre, ezért tudtam, hogyan viselkedik a korosztályotok. Láttam, milyenek vagytok otthon velünk, a testvéreitekkel. Így nem lepődtem meg, ha valaki szemtelenkedett. Aki csak a hittanórákon, heti néhány alkalommal találkozik a gyerekekkel, annak ilyen szempontból sokkal nehezebb a dolga.
A Szentírásban vannak az apaságról szóló Igék. Téged melyik ragadott meg a legjobban?
Jézus Krisztus mondja: „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Mt 7,11) Ezzel az Igével Jézus mindenkihez szól, és bár nem gondolnám, hogy minden ember annyira gonosz volna, Istenhez viszonyítva mindenképpen az. Abban a korban szinte mindenkinek volt gyereke, át tudták érezni, mit jelent az, hogy bár bűnös az ember és vétkezik, de ha a gyermeke halat kér tőle, nem fogkígyót adni neki. És bár nem közvetlenül az apaságról szól ez a tanítás, hanem Isten szeretetéről, mégis olyan családi, szülő-gyermek képet hoz be, amelyet mindenki megért. Lehet, hogy néha mérges ránk az apukánk, és nem tűnik olyan jó fejnek, de ha szépen kérünk tőle valamit, segít. Mennyivel inkább az Isten!
Az Ószövetségben viszont konkrét apafigurák is vannak, akiknek a történetét sokszor emlegetjük. Te lelkészként és apaként hogyan értelmezed ezeket?
Az ószövetségi Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot ősatyáknak tekintjük. Ábrahám történetében épp az a lényeg, hogy neki sokáig nem lett Sárával közös gyermeke, pedig már régóta vágytak rá. Miután pedig végre megszületett Izsák, Isten kérésére mégis feláldozta volna Ábrahám azt a gyermekét, akire egész időskoráig áhítozott. Ha velem történik ilyesmi, egész biztosan nem tudtam volna megtenni. Ábrahám ebben volt különleges, ezért emelte ki őt Isten, mert óriási hite volt. Nem kérdezett semmit, nem kérdőjelezte meg a döntést. Bennem felmerül, és irodalmi mesterművek is foglalkoznak vele: ha feláldozom a gyerekemet, mit ér az én életem? Amióta apa lettem, ezt a történetet különösen nehezen tudom megérteni, de talán más is lehet így ezzel.
Tudjuk, Isten gondoskodott róla, végül nem kellett feláldoznia Izsákot…
Neki később ikergyermekei születtek, Jákób és Ézsau. Viszont eléggé részrehajló módon Ézsaut jobban szerette, mint Jákóbot, aki végül anyja segítségével a halálos ágyán csapta be az apját, így szerezte meg az áldást. Jákóbnak aztán tizenkét fia lett, de ő sem lett valami igazságos édesapa. A nagyobbak rengeteget dolgoztak, télen-nyáron, melegben-hidegben legeltették a nyájat, vetettek, arattak, amíg a legkisebb fiú, a család szeme fénye, József a drága, divatos ruháiban járhatott egész nap. Leskelődött a testvérei után, folyton az apjának mesélte, miket csinál a többi fiú. A testvérek közötti megkülönböztetés oda vezetett, hogy a bátyjai eladták őt egy kereskedőnek. Végül ezek az emberek, Ábrahám, Izsák és Jákób lettek Izráel történetének legnagyobb hősei, a Szentírás ősatyái, holott ha apai szerepüket nézzük, merülnek fel kérdések.
Milyen tanulságokat szűrhetünk le ma e történetekből?
Azt, hogy mi – akár keresztyén emberként – akarhatunk kitűnő szülők lenni, de sajnos be kell látni, a legjobb törekvéseink ellenére sem vagyunk rá képesek. Minden apa el szokott gondolkozni azon, mennyi mindent elrontott a gyerekei nevelésében, pedig a jó szándék vezérelte. Bánkódik emiatt az ember, szégyelli magát, legszívesebben meg nem történtté tenne sok esetet. De ha a Szentírást nézzük, azt látjuk, ezek a hősök is sok mindent elrontottak, amit aztán Isten jóra tudott fordítani.
Emlékszem, gyerekként sokat sakkoztál, kirándultál velünk, és rengeteget meséltél.
A sakkozás több szempontból is rendkívül lényeges. Először is azért, mert a fiúk igazán tehetségesen és eredményesen játszottak, és ha már talentumot adott az Isten valakinek, azt bűn nem használni. Azt sejtettük, hogy nem lesznek versenysportolók, hiszen ahhoz a tehetség magában nem elég, rengeteg pénz is kell, ezt lelkészi fizetésből lehetetlen előteremteni. Sokat fejlődtetek és tanultatok a sakk révén, de ami ennél is elemibb: ennek kapcsán sok időt tudtunk együtt tölteni. Bejártuk a versenyek miatt az egész országot, utaztunk, napokat töltött együtt a család, amire később már nem volt lehetőség. Számtalan közös élményt szereztünk így. Szükség is van az ilyen programokra, kibillenni kicsit a mindennapi rutinból. Gyönyörű volt az a néhány év.
A képességek fejlesztése mellett a személyiségünk fejlődésére, a lelki nevelésünkre is figyeltetek, de sosem éreztem úgy, hogy erőltettétek volna a vallást. Hogyan lehet átadni a keresztyén értékeket, a hit szerepét egy gyereknek úgy, hogy organikusan váljon az élete részévé?
A gyerekek nevelése a családban kezdődik. Amikorra egy kisgyerek iskolába kerül, már sok mindenről határozott képet alkot. Kialakulóban van az értékrendje, ezen az oktatás csiszolhat, kis mértékben befolyásolhatja, de igazán azok a dolgok foglalkoztatják, azt tartja fontosnak, amit a szülei. Szerencsés esetben ezek többnyire jó ügyek, sok esetben sajnos nem annyira. Az is egészen fiatalon dől el, hogyan fog gondolkozni később a legfőbb kérdésekben, mit tart majd értékesnek és mit lényegtelennek. A szülők életmódja, gondolkodása, a világképük és a hitük meghatározó ebben. Ha egy kisgyerek azt látja a szüleitől, van értelme tanulni, becsületesen dolgozni, tisztességesen viselkedni, hűségesnek lenni, és a családért, gyerekekért, házastársért, szülőkért akár áldozatot is vállalni, akkor valószínűleg ő is ebbe az irányba indul majd el. Ha azt tapasztalja, hogy a szüleinek az anyagiakon, a szórakozáson és a hétköznapi ügyeken kívül más is lényeges – például vasárnap délelőtt inkább templomba menni, mint lenyírni a füvet; hogy az étel nem fog attól kihűlni, ha elmondunk étkezés előtt egy asztali áldást –, akkor ez válik természetessé. Ha az édesanyját vagy édesapját imádkozni látja, ő is alapvetőnek tartja majd, hogy ne csak nehéz helyzetben sóhajtson egy „jaj, Istenem”-et, hanem rendszeresen imádkozzon, kérje az Úr segítségét, vagy éppen hálát adjon. Ha ez a családban természetes, már külön tanítani sem kell. Minden példa ragadós, a jó is, nem csak a rossz.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!