Ne számítsunk rémtörténetekre – dráma nem lesz, és szaftos anyósviccek sem! Akkor hogyan lehet még ezt a témát körbejárni, ha nem nehezteléssel? Sipos Előd Zoltán lelkipásztor és felesége szerint az segít kihúzni a kialakuló konfliktus méregfogát, ha ismerjük a másik fél élettörténetét, és kissé belelátjuk magunkat a helyzetébe. Mindezt jövendőbeli anyósként és apósként osztották meg, miközben legkisebb gyermeküket andalították.
Dombóváron macska fogadja a látogatót a lelkészkertben, a vidéki nagycsalád játszótérre emlékeztető udvara igazi gyermekparadicsom. Sipos Előd kilenc éve péceli beosztott lelkészként fogadta el az akkor mintegy húsz aktív tagból álló gyülekezet pásztorolását a katolikus többségű városban. Azóta négy leányuk született: Minka, Ilka, Lenke és Zenkő.
Háztűznézőben
Ugorjunk vissza egy nagyot, oda, amikor az édesanya, Márta még maga is szinte gyermeknek számított. Tizenhat évesen, a bátyja révén ismerte meg Elődöt, aki gyakran látogatta meg Szabóékat „haverságból”. – Mire négy év múlva udvarolni kezdett, addigra már mosogattunk, társasjátékoztunk együtt, látott pizsamában; családi, biztonságos közegben ismerkedtünk meg. A férjemet a szüleim Elődkének hívták. Édesanyám szívesen gyakorolta a vendégszeretetet a sokféle háttérből és helyszínről érkező barátainkkal, így gyakran „nyaralt” nálunk a férjem legényként, ugyanis szegedi származásúként a sárospataki teológián tanult – magyarázza mosolyogva az édesanya, Siposné Szabó Márta, aki huszonkét évesen kelt egybe párjával.
A Szabó és a Sipos család sokféleképpen kapcsolódott egymáshoz a legutóbbi generációkban. A házaspár nagyszülei szoros baráti viszonyt ápoltak egymással, Előd dédapja tanára volt Márta nagyapjának, aki viszont Előd édesapjának lett felügyelő lelkésze
– Az anyósom a fia születése óta naponta imádkozott a leendő feleségéért. Sokat jelent, hogy imameghallgatásként tekint a menyére, így fogadott el – osztja meg a feleség. A beszélgetés meghitt, családias, miközben az édesanya a kis Zenkőt szoptatja, lábacskáit édesapja simogatja.
A házaspár leválása a szülőkről nem okozott problémát. Előd tizennyolc évesen repült ki a családi fészekből: nyolc hónapot tanult egy angliai bibliaiskolában, az azt követő sárospataki kollégiumi évek pedig még inkább megerősítették benne az önállóságot. Márta életében a szülői kapcsolat másképp alakult. – Öt gyerek mellett a szüleimnél a tűzoltás élvezett elsőbbséget, így az életem aktualitásainak meghallgatására nem mindig jutott idejük, ezért később hiába érdeklődtek, kamaszként gyakran nem tudtam megfogalmazni a velem történteket. Viszont elkerülve otthonról egy-egy látogatás vagy telefonhívás alkalmával már sokkal könnyebben. Bensőségesebbé vált édesanyámmal a kapcsolatom, érdeklik a velem történtek, együtt is gondolkozunk, bár nem gyakran, hetente, kéthetente beszélgetünk – hangsúlyozza a feleség, aki egy esztendőre Angliába utazott gyermekfelvigyázónak, majd hazatérve gyógypedagógus szakon szerzett diplomát.
Előd nevetve jegyezte meg, hogy nem volt egyszerű az ismerkedésük, mivel a lány elfoglalt gimnazistaként nem akart kötélnek állni. Ahogy ő maga mondja: nem hiányzott az életéből a párkapcsolat. Néptáncolt, klarinétozott, iskolai vándortáborozott, ahol természetet jártak, biológiával foglalkoztak, a gyülekezetben pedig a gyermekmunkában önkénteskedett. A felnőttkor elején Elődön kívül egyszerre még két keresztyén udvarló érdeklődött iránta. Megfogalmazódik a kérdés, vajon hogyan dönt ilyenkor egy istenfélő lány. – Elutaztam Angliába egy évre – jött a válasz. – Isten vezetését, a tőle kapott békességet kerestem a döntésemben. Ez egybeesett angliai utazásommal, amely jó helyszínt adott ehhez!
Ki adjon kinek?
Férje hozzáfűzi, hogy mivel az ő szülei ma is dolgozó emberek, apósáék azok a nagyszülők, akikre a hétköznapokban támaszkodhatnak. – Azonnal kocsiba ülnek, ha szükség van rájuk, viszont egészségügyi problémákkal küzdenek, ezért igyekszünk a kéréseinket azokra az időszakokra korlátozni, amikor jobban érzik magukat. Nem szipolyozhatjuk ki őket, nem élhetünk vissza a segítőkészségükkel, nyitottságukkal, mindennek megvan a maga ideje és a mértéke – vélekedik Előd. Közben a szülők iránti felelősségre terelődik a szó: észrevesszük-e az idősödő szülők szükségeit, akár a kimondatlanokat is? A feleség fejti ki erről a véleményét: – A mi szüleink még kevésbé szorulnak rá erre a fajta támogatásra, viszont megtörtént, hogy anyósomék befogadták a nagyobb gyerekeket, amíg a kórházból hazatért édesanyámat ápoltam. A szüleim egy-egy sóhajából azért rájövünk a hiányaikra, és akkor ajándékként igyekszünk pótolni azt – világítja meg Márta. Férje szerint a felelősségvállaláshoz a beszélgetés kezdeményezése is hozzátartozik. Maga is szokta keresni anyósát, apósát telefonon. Beházasodva a Szabó családba azt tapasztalta, ott nemcsak meghallgatják egymást, de imádkoznak is a másikért – ő is így tesz.
– Nálunk egyelőre nem az a kérdés, hogyan támogassuk a szüleinket, inkább az, mennyi anyagi segítséget fogadjunk el tőlük, persze amikor nehézségekben vagyunk, nincs választási lehetőségünk, és igaz, csak ritkán tudjuk visszautasítani – magyarázza a családfő a helyzetüket. A feleség hozzáteszi, az ő szülei éppen abban a dilemmában vannak, költözzenek-e gazdaságosabban fenntartható, kisebb házba, közelebb a gyermekekhez, vagy maradjanak a megszokott otthonukban. – Számolgat a család, adhatunk nekik ötleteket, viszont a döntést ők hozzák meg, amelyet nekünk tiszteletben kell tartanunk – szögezi le.
„Beszéljünk egymás között arról, hogy mit bír elhordozni még a párunk, és milyen helyzetek lennének számára megterhelők!”
A nyaralást a Szabó nagyszülőknél Előd ház körüli karbantartással színesíti, füvet nyír, kilincset szerel. – Ha szükséges, inkább a közelebb élő testvéreimtől kérnek segítséget, kevésbé terhelve minket – részletezi Márta, és így folytatja: – A szüleimhez legközelebb lakó bátyám igazán áldozat- és segítőkész, velünk pedig megértő: átérzi és számol a speciális helyzetünkkel, azaz hogy családként nincs szabadnapunk, ezért nem lép fel nagy igénnyel velünk szemben. Ettől függetlenül még gyermekként erősítenünk kell magunkban, hogy a szüleink nemcsak negyedrészt (illetve kinek mennyi testvére van) a mieink, hanem százszázalékosan. Erre engem egy-egy betegség vagy valamilyen összetöretés szokott emlékeztetni – vallja meg a feleség. Előd pedig arra bátorít, hogy ahogyan ők felneveltek bennünket, mi se féljünk meghozni értük a szükséges áldozatokat, ahogy pedig erről sokan elfelejtkeznek. Elsőszülöttként különösen felelősséget érez irántuk, hiszen a Bibliában az első gyermeknek volt feladata gondot viselni a szüleire.
De mi történik akkor, amikor az ember vágya a szülei iránti felelősségvállalásra az otthoni békességgel kerül ellentétbe? – tesszük fel a kérdést a párnak. – Hát az baj! – mondja határozottan a családfő, majd nevet súlytalan válaszán, és ezzel folytatja: – Az egyensúly megtartása kényes téma, hiszen a házasságok különböznek, így azok a cselekedetek is, amelyeket még békességben megtehet valaki az idősödő szüleiért. Némelyik házasság több jó cselekedetet bír el, némelyik kevesebbet. Beszéljünk egymás között arról, hogy mit bír elhordozni még a párunk, és milyen helyzetek lennének számára megterhelők! A közös nevezőnk a hitünk, amelyet együtt is táplálunk, erősítünk. Ha harmóniában vagyunk egymással, az Istentől kapott és megerősített szeretetkapcsolatban, akkor a körülmény változása ezt nem szoríthatja háttérbe, viszont tartsuk meg a fontossági sorrendet: elöl a szűk családunk, és azonnal utána a szüleink – jelenti ki a lelkipásztor.
„Eltérően nevelem, rendezem a gyermekeket a hétköznapokban, mint korábban anyósom a sajátjait, viszont sohasem tette szóvá, hogy ezt így vagy amúgy kellene, pedig biztosan voltak olyan helyzetek, amikor legszívesebben megmondta volna a véleményét”
Van-e tipikus hibájuk a keresztyén anyósoknak, apósoknak?
A fenti kérdés elsősorban a férjet mozgatta meg. – A hitben járó, aktív anyósok és apósok jellemzően nem szoktak problémát okozni. Tudják a helyüket a gyermekeik életében, és ezért a súrlódások nem számottevőek. A békétlenség az Istennel való kapcsolat hiánya, hiányossága. Összehasonlíthatatlan a mi családi nyugalmunk azokéval, akik nem élik át Isten megváltó kegyelmét, pontosan azért, mivel nincsenek közös hullámhosszon az apósok, anyósok, férjek, feleségek, merőben más az értékrendjük, és ez súrlódásokhoz vezet – szögezi le Előd. Különösen nehéz, ha a keresztyén házaspárnak nem járnak hitben a szülei. A feleség szerint a tiszta, egyértelmű, szeretetteljes kommunikáció segít ilyenkor: megkérni a nagyszülőket, hogy tartsák tiszteletben a keresztyén vezérfonalakat a gyermekekkel együtt töltött időben, a nevelésükben. Reálisnak tartja, hogy mosolyszünet következik be a családban, amíg feldolgozza a hallottakat a nagymama, nagypapa, és eldönti, szereti-e annyira a gyermekét, hogy vállalja a feltételeiket. – Határokat kell húzni, a keresztyén hitünk is ezt diktálja – nyomatékosítja Előd.
– Szülőkként elsősorban mi vagyunk felelősek a gyermekeinkért. Banálisnak tűnő dolgok szoktak problémává válni. Például a nagyszülők szeretik elkényeztetni az unokákat, ez gyakran szemben áll az otthoni nevelési elvekkel, hiszen elmarad a fegyelmezés, és a rengeteg édesség károsan hat a kicsik viselkedésére. Ezt akkor is érdemes szeretettel megbeszélni, ha emiatt feszültség támad köztünk, és egy időre elmaradnak a látogatások. Ha látjuk a változásra való hajlandóságot, már sikerünk van, de nem akarhatjuk, hogy a világ, amelyben a gyerekek élnek, kétértelmű legyen – zárja gondolatait az édesapa.
Felvetődik a kérdés, hogy ez az alapelv mennyire állja meg a helyét akkor, ha a keresztyén nagymama bibliai történeteket szeretne elmesélni az unokájának, de a szülő nem helyesli. – Ez kicsit hasonló helyzet, mint amelyben Péter apostol azt tanácsolja, hogy a feleség magaviseletével, szavak nélkül nyerje meg az Igének nem engedelmeskedő férjét. Nagymamaként fájó szívvel, de tudomásul venném, és igyekeznék kiaknázni azokat a lehetőségeimet, amikor tükrözhetem Isten lényét, szeretetét. Célravezetőbb a szívből jövő imádság, mint ha keresztyén aknamunkát végeznék, és titokban térítenék – vélekedik Márta. Előd még hozzáfűzi felesége válaszához: ha az unoka tinédzserként a szüleitől nem kap kielégítő válaszokat, akkor a nagymamának teszi majd fel a kérdéseit. Sőt olyanról is hallott, hogy az imádkozó nagyszülő elhunyta után nyitotta meg Isten az unoka szívét a keresztyén tanításra.
„...mielőtt komolyan elkezdtem udvarolni Mártinak, elhívtam egy találkozóra az apósomat, és megkérdeztem, van-e ellenem kifogása”
A és B oldal
Felvetjük: az anyósviccekben az a szép, hogy csupán az ő hiányosságaikra összpontosít, pedig minden kapcsolatnak két oldala van. A családfő szerint fontos tudatában lenni, hogy a házasságban nem csupán a szerelmünkkel kötjük össze az életünket, hanem valamelyest a családjával is. Nem tehetjük meg, hogy rájuk nem tartunk igényt, nem vagyunk kíváncsiak a párunk rokonaira, hiszen az is feszültséget gerjeszt. Márta ezzel egészíti ki a gondolatot: – Mivel a szülői háztól messze megyünk tanulni, munkát vállalni, esetleg külföldön ismerkedünk meg, ezért úgy vélhetjük, a család keveset nyom a latban, pedig a hétköznapokban sokat tesz a párunk származása, háttere, családi szokásrendszere és kapcsolatai – nyomatékosítja a négygyermekes édesanya, akinek a kezében már alszik a kis Zenkő. Talán ő fejezi ki a legjobban, hogy az anyósok és apósok „kibeszélése” milyen szerető, harmonikus közegben történik. A kétéves kislányt édesapja ágyba fekteti, mi pedig mélyebbre ásunk a keresztyének hétköznapi nehézségeiben, amelyek egyik dilemmája, hogy vajon hogyan szeretnek jól az anyósok és az apósok.
A házaspár szerint úgy, ha teret adnak a menyüknek, a vőjüknek. Hiába a tapasztalat az élet számos területén, ha a fiatal túl büszke megfogadni a tanácsokat. – A szeretet azt diktálja, hogy ha rossz irányba halad a házaspár kapcsolata vagy a gyereknevelés, akkor figyelmeztessék őket a szüleik. Alázat kell a tanács megszívleléséhez és ahhoz is, hogy az anyósok, apósok elfogadják a menyek és vejek döntéseit, miután irányt mutattak. Szeretetből és tiszteletből érdekel a véleményük. Például mielőtt komolyan elkezdtem udvarolni Mártinak, elhívtam egy találkozóra az apósomat, és megkérdeztem, van-e ellenem kifogása – eleveníti fel Előd az udvarlás időszakát.
Ne szólj, szám!
Mint felesége mondja, kivételes helyzetben vannak házaspárként, mivel már a nagyszüleik is istenfélő emberek voltak, és kegyelemmel volt átitatva az életük. – Nem szólták meg édesanyámat a lázadó kamaszai miatt, sőt minket, gyermekeket sem ingereltek fölöslegesen: nem élcelődtek a kinézetünkön, fontosabb volt a bizalmi kapcsolat erősítése a számukra, mint hogy minden hibánkat szóvá tegyék. Azokat rábízták az Úrra – veti össze Márta a múltat a jelennel. – Eltérően nevelem, rendezem a gyermekeket a hétköznapokban, mint korábban anyósom a sajátjait, viszont sohasem tette szóvá, hogy ezt így vagy amúgy kellene, pedig biztosan voltak olyan helyzetek, amikor legszívesebben megmondta volna a véleményét. Sokat jelentett az időzítése: nem ingatott meg az elveimben, hanem várt, figyelt, és arra jutott, hogy bár más a megközelítésem, a módszerem mégis mintha hasonló eredményre vezetne, mint az övé. Hasonlót akarunk, csupán más a habitusunk, ezért másképp látunk hozzá – fejti ki a négygyermekes édesanya, aki szerint az a legjobb, ha a szülő a tanácsait a saját gyermekével osztja meg.
A házaspár úgy véli, sokat segít az anyós, após megértésében, ha ismerjük életük történetét. – Segít kihúzni a kialakuló konfliktus méregfogát, ha átgondoljuk, hogy más generációba tartoznak, más tapasztalataik, prekoncepcióik vannak, mint nekünk – magyarázza Márta. – Az, hogy a nagyszülők hogyan reagálnak helyzetekre, abban is gyökerezik, hogy maguk mit éltek át menyként, vőként. Például kisgyermekes szülőként kaptak-e segítséget, vagy nem volt rá lehetőség, és egyedül álltak helyt? Helyezkedjünk bele az ő húsz-harminc évvel ezelőtti szituációikba, hiszen az akkori élményeik határozzák meg a mostani értékrendjüket, gondolkodásukat, viszonyulásukat.
Az édesanya vezeti a gyülekezet női körét. Ezeken a foglalkozásokon olykor felvetődik ez a téma. – Isten gyógyítani akarja a kapcsolatainkat, rámutat a hiányosságainkra, mulasztásainkra, vagy éppen bátorít a jó cselekedetekre. Az anyósunkat vagy a vejünket nem változtathatjuk meg, de a saját életünkben igazodhatunk még inkább Isten szavához.
Dombóvár Tolna megye nyugati csücskében található, a katolikus többségű városban a reformátusok aránya nem éri el a három százalékot. Vasárnaponként harminc-harmincöt hívő jár istentiszteletre. A gyülekezetben leginkább az imaórát látogatják, mellette bibliaórákat és ifjúsági összejöveteleket is tartanak. Az 1929-ben neogótikus stílusjegyekkel épült templom rekonstrukciója két éve fejeződött be, ennek során a gyülekezet termeit is felújították. Sipos Előd Zoltán lelkipásztor doktori tanulmányait a Los Angeles-i The Master’s Seminaryn végzi, és az igehirdetés tudományában szeretne elmélyülni. Lelkipásztorként a legnagyobb lehetőségeknek azokat a városi rendezvényeket tekinti, amelyeken felszólalásában Krisztus megváltásáról prédikálhat.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!