A napokban egy iskolaigazgatóval váltottam néhány szót egy lehetséges, március 15-éhez kapcsolódó interjúról. A beszélgetés ugyan elmaradt, de a rövid egyeztetés nyomán sok emlék és még több kérdés elevenedett meg bennem. Azon tűnődtem el, vajon ünnepeink, emléknapjaink mit jelentenek azoknak, akik ma az iskolapadban ülve tanulnak róluk. Mit jelentenek nekünk, felnőtteknek, akik már túl vagyunk a történelemórákon, és nem a jó jegyek elérése motivál elsősorban múltunk behatóbb megismerésében. És vajon mit tehetünk mi a pedagógusokkal együtt vagy mellettük, hogy az 1848–49-es események ne csak emlékünnepség, hanem identitásformáló kapaszkodók képében is jelen legyenek a tinik életében.
Egyházi középiskolába jártam Kárpátalján. Kamaszként sokszor lázadtam a szigorú szabályok ellen, ám – anélkül, hogy idealizálnám azokat az éveket – vitathatatlanul sokat köszönhetek református alma materemnek. A tudás megszerzése mellett több kedves elfoglaltságom kibontakoztatásának is színhelyévé vált. Például annak, hogy az órák után három diáktársammal és egy fiatal oktatónkkal közösen muzsikálni, énekelni kezdtünk. A kezdeti örömzene hamarosan már nemcsak az osztálytermekben zengett, hanem megszólalt az intézmény ünnepségein is, rövidesen pedig már külső rendezvényeken is képviselhettük iskolánkat. Külhoni iskoláról lévén szó többször tettünk eleget Kárpát-medencei szintű meghívásoknak is. Egy alkalommal Debrecenben, a Kárpát-medencei Református Középiskolák Találkozóján vendégeskedtünk. Nyár volt, semmilyen megemlékezés nem játszott szerepet az összejövetelben. Mi, diákok főként ismerkedtünk, kirándultunk, a pedagógusok tanácskoztak, megvitatták iskoláik ügyes-bajos dolgait, tapasztalatot cseréltek. De a találkozó fő célja az volt, hogy érezzük jól magunkat, és ismerjük meg a magyar reformátusság központját, illetve a régiót.
A program részeként az egyik napon minden delegáció bemutatkozott néhány percben, ki szóban, ki versben, ki fotóvetítéssel. Mi gitár- és hegedűszóval kísért dalokkal adtuk át gimnáziumunk üdvözletét a résztvevőknek. Tanárunk, Laci pengette az előző karácsonykor kapott, szép, fényes fekete gitáromat, amelyet két nappal azelőtt alig akartak átengedni a már akkoriban is szigorú ukrán vámon. Miután elhalkultak a hangok, visszaültünk a helyünkre. A mögöttünk ülő néni lelkesen kocogtatta meg a vállunkat, és nagy szeretettel köszönte meg, hogy eljöttünk, hogy énekeltünk. – Fogadjuk el! – nyújtotta felénk a tenyerét, rajta apró, szépen kidolgozott gyöngykokárdával. Elfogadtuk. A pici kitűzőt azonnal a gitár húrjaira csíptettem. Sok évig volt ott biztos helyen. Voltak közben is szalagrózsáim, nemzeti szín brossaim – idővel mind elvesztek. Csak ez az egy, kamaszkoromban kapott kicsi jelkép maradt meg esztendőkön át.
Máig nem tudom, ki volt az idős hölgy, hogyan került oda az előadásra. Ránézésre nem tartozott a rendezvénynek helyet adó iskolához, egyedül ült, nem valószínű, hogy valamelyik csoport kísérője lett volna. Persze lehet, hogy tévedek. Voltaképpen nem számít, ki volt ő. Az viszont számít, hogy azon a nyári napon egyetlen apró gesztussal többet tett azért, hogy szeressem, tiszteljem magyarságomat, történelmemet, mint az azóta eltelt idő alatt sok ünnepélyes megemlékezés együttesen. Minden ilyen ünnepségen, amikor kezembe került a gyöngykokárda, eszembe jutott a néni is, és az a szeretet, amelyet ismeretlenül adott nekünk, mert az anyanyelvünkön hallott énekelni Istenről.
Március 15. és a népünknek fontos múltbéli események nem csak az osztálytermek falai között érhetnek el fiataljaink lelkének mélyére. Néha egy apró gesztus is elég, hogy ez megtörténjen.
A szerző újságíró, a Reformátusok Lapja munkatársa