Átjáró egy új jelenbe

Elém állt feleségem és egyik nagylányom – nem akinek esküvője lesz –, és ha nem is presszionáltak, de szeretettel és határozottsággal kértek, menjek el mégis az esküvőre. – Egész életedben bánnád, ha apaként nem vezetnéd az Úr asztala elé. Kerekesszékes meg haldokló apák is elmennek, és kivezetik a lányukat. Tudom, mennyire nehéz lesz neked fizikailag, de csak a szertartást bírd ki, aztán átviszlek a szállásra – toldotta hozzá külön is az én kis feleségem, míg én olyan állapotban feküdtem, hogy mindig csak a következő, aztán az arra következő perc kibírásához gyűjtöttem erőt. Gyakori hullámokban érkező erős hasfájás, melytől a gyakori hányás sem könnyebbített meg. Mégis kezdtem úgy érezni, meg kell tennem, végig kell csinálnom, amire kérnek. Elvégre örömapa volnék, és elképzelhetetlen, hogy az én lányomnak egyedül kelljen lépdelnie párja és a lelkipásztor felé…

Fényesen igazolódott családtagjaim kérlelésének helyessége, jó, hogy rávettek az egyórás autóútra és a szertartáson való részvételre! Csodás módon a panaszaim ideiglenesen alábbhagytak, karomba fogódzhatott a menyasszonyruhás lányom ott, azon az erdőszéli tisztásra álmodott református keresztyén szertartáson. Néma imádság közepette szemügyre vehettem családfőként Enikőt és Dominikot mintaadó párként, akiken látszott, hogy szeretik egymást és az Urat, sőt, hogy ezek a szereteteik szétszálazhatatlanok. Körülöttük sok hívő, istenkereső, illetve még csak nem is istenkereső barát; akár az utóbbiakat is elgondolkoztathatta, hogy két hozzájuk hasonló fiatal a számukra bizonyosan létező Istennél látják jó helyen az elköteleződésüket.

A násznép forgatagában megleltem a két rokonság meghívottjait, köztük olyanokat, akik négyünkhöz, az örömszülőkhöz hasonlóan már átnőttek a földi családból az Isten családjába is. Hívők voltak, na…

Aztán fél órával az egybekelés után kiszállt belőlem minden erő, elővett megint a szenvedés. Azonnal a szállásra! – a lakodalom nélkülem zajlott. Másnap újra otthon. A tünetek, ha lehet, még követelőbben jeleztek valamit, amiből feleségem annyit értett meg, hogy hívnia kell az ügyeletet. Rövid beszámolójára az ügyeletes azt mondta: „Most rögtön hívjanak mentőt és imádkozzanak!”

A sebészeti klinikán a CT eredménye tette bizonyossá, hogy vékonybél-elzáródás a bajom. A szükséges előkészületek után még éjszaka megműtöttek. Nem volt bennem izgalom, az ember várja ilyenkor a megoldást. Nálam nem annak a döntésnek volt jelentősége, hogy beleegyező nyilatkozatok aláírásával vállalom az altatás és a műtét kockázatait, hanem annak, hogy közvetlenül altatásom előtt tudatosan fölidéztem magamnak, Jézus Krisztusé vagyok. Hozzá imádkozva rábíztam az operáció kimenetelét…

A következő emlékem – a föleszmélésem után – az volt, hogy a kórteremben az engem műtő fiatal orvos ott áll az ágyam mellett, tagoltan mondja: „Ez egy komoly műtét volt, el kellett távolítaniuk egy hetven centis szakaszt a vékonybélből. Ön rövidesen meghalt volna, ha ezt a beavatkozást nem végezzük el azonnal.”

A következő napokban valamelyik gyülekezeti tag telefonon azzal buzdított: „Látod? Van még dolgod a földön!” Kétségtelen, de abba nekem kellett magamtól belegondolni, el voltam-e készülve arra, hogy távozzam ebből a világból. „Egy lélekért se érjen vádja téged” – harsogott bennem új harci indulóként is az ébredési ének, régi bibiaórai testvérek hangján.

Az, hogy nem vártan belekerültem egy eltéríthetetlen folyamatba, aminek emberi szemmel nézve könnyen lehetett volna halál a kimenete, otthon is foglalkoztatott, a kilenc napi kórházi tartózkodást követően. Egy napi Igém nyomán az angyalokra terelődött a figyelmem, s ahogy forgatni kezdtem a Biblia lapjait, először tűnt a szemembe, mennyire „hemzsegnek” a Szentírásban az angyalok. A 103. zsoltárban is, amelyet e heveny módon jelentkező súlyos betegség előtt tanultam meg kívülről, a lezárás részeként ott a felszólítás: „Áldjátok az Urat, ő angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek az ő rendeletét, hallgatván az ő rendeletének szavára. Áldjátok az Urat, minden ő serege…” (Károli Gáspár fordítása) Tehát angyalok említtetnek olyan szövegkörnyezetben, ahol visszatérően az ő „örökkévaló kegyelméről” van szó „az őt félők iránt”.

Igen, ha én nem babonák tárházának, hanem Isten javamért történő, szeretetteljes bemutatkozásának tartom a Szentírást, akkor értékelem azt, hogy a Mindenható a kedvünkért „földi matekot” felülíró „égi matekot” alkalmaz. Vagyis a híveiért kiállva egész máshogy rendezi el az erőviszonyokat, a győzelmi esélyeket, mint az testi szemmel látszik. Van, hogy a gyengének, a kicsinek biztosít túlerőt – már ha az alázatra jutott előtte és kész neki szolgálni!

Az egyik legizgalmasabb angyalos bibliai történet, amikor Elizeussal le akar számolni a szíriai király, és egy éjszaka haddal veszi körül a várost, ahol a próféta tartózkodik. A szolgája hajnalban észreveszi ezt a félelmetes helyzetet, megretten, de gazdája, Elizeus kérő imádságára az Úr látomásban megláttatja vele: egy szírekénél sokkal-sokkal nagyobb mennyei sereg vonult fel köréjük, hadi szekerek és angyallovagok tömkelegével.

Isten egyik „üzemmódja” tehát az övéivel való különleges bánásmód. Szolgáló lelkekkel, azaz láthatatlan angyalokkal is. „A Szentírás felfogóképességünk kedvéért szárnyas keruboknak és szeráfoknak írja le őket, s nem minden ok nélkül – írja Kálvin. – Azt akarja ugyanis, hogy ne kételkedjünk benne: szükség esetén pillanatok alatt a segítségünkre jöhetnek, s olyan gyorsan szállnak hozzánk, mint az égi villám.” (Buzogány Dezső fordítása)

Így tettek az angyalok velem is. Az a kérdés, hogy kellően értékelem-e az Úr kórházi szabadítását. Megbecsülöm-e, hogy kész mindig, minden erőt felvonultatni értem? Ilyeneken is töprengtem, miközben már otthon voltam ugyan, de még ott volt a hasamban az az érzet, hogy szigonyt vetettek belém, és persze ott voltak a függőleges vágást az összeforradásig egyben tartó kapcsok, amelyek minden lépésnél tudattak magukról.

De vissza a sebészeti klinika kórtermi napjaihoz! Ott a test még inkább fájdalmas volt, néhány perc folyosói vánszorgástól ágyra visszazuhanni akaró, s még egy ideig émelygő. Az émelygés azonban isteni rámutatásként is működött. Talán mert úgy ítélte meg a Feljebbvaló, hogy a hitben járás azon időszaka alatt, amely a testi egészség évtizedeire esett, lassanként eltompult bennem, mitől undorodjak, mit utasítsak el a valaha megújított természetem szerint. Akár egy olyan kortárs író olvasását, akinek szellemisége egyértelműen harcol az Úr lelkületével? Akár a közpolitika élénk nyomon követését, pláne az utóbbi időkben, amikor egy tűrhetetlenül ágáló hang uralkodik el mindkét póluson, ahol egyre inkább a veszekedéstechnikák kíméletlensége, ravaszsága, fürgesége, zajkeltőképessége számít? Csak mert közéleti újságírói múltam van, fogyó földi időmben szorosan nyomon kell-e nekem követnem, hogy ha van egy kétfelé is eladható botrány, akkor ki tudja az onnan eredő szennyfolyót ügyesebben az ellenfél nyakába csatornázni? Hát van nekem ezzel még dolgom?

De csömörödjek meg végre a magamban megtűrt sérelemrendezgetési, ítélgetési késztetéstől is! Vagy éppen az internetes rövidvideókban a szemnek föltálalt idomlátványok pillanatnyi élvezetétől, ha csak egy fél pillanatnyi idővonal-pörgetésig.

A test mint csodálatos teremtés a nyomorúságra jutása által is magasztalja a Teremtőt, hiszen ilyenkor mindennél jobban emlékeztet arra, amikor még jól működött. Például, amikor a kényszerű böjttől és ágyban vesztegléstől óhatatlanul veszítesz még az izomtömegedből is. De Isten szeretetteljes zsenialitását tanúsítja az is, ha gyógyul az ember. Ha a műtét után pár nap múltával újra ehet, ihat valamit szájon át. Teszem azt egy könnyű húslevest. Én még nem vágyakoztam úgy húslevesre és nem esett olyan jól „húsleves”, mint az étkezéseket helyettesítő infúziók után az első csésze levesfűszeres, félig kihűlt forróvíz. Ünnep volt ez a gyomor-béltraktusomnak. Ünnep a léleknek.

A kórházi kilenc napomra különben az volt jellemző, hogy lelkileg nagyon megelevenedtem. Érzékennyé tett, hogy olyan helyen vagyok, ahol – hozzám hasonlóan – többnyire határhelyzetbe került emberek fekszenek. Rajtam kívül a kórteremben mindenki daganatos beteg volt, kettő közülük hasnyálmirigyrákkal küzdött. Egyikükön gótikus kupola alakú, nagy vágás, melyen át végül nem történt beavatkozás. Ugyanis miután felnyitották, látták, a daganat nagy része egy fontos éren fekszik. Hamar össze is varrták, új kemo- és sugárterápiákat javasolva neki.

Ehhez a ötven körüli betegtársamhoz – akinek van egy „kései” kisfia – fűződik a legmeghatóbb kórházi emlékképem. Az éjjeli derengő fényében háton fekve, mélyen aludt, és kezei úgy kulcsolódtak össze a mellkasán, hogy közben egy előre néző őzike plüsst szorított. Ezt még a feleség – édesanya – hozta be, a kicsi küldte, hogy segítsen a hazavárt apukájának a gyógyulásban. Az alvó férfi mintha szembeszegezte volna a plüssállatkát minden ellenséges hatalommal, mely ennek az apa-kisfia kapcsolatnak a szétszakítására tör. Isten adja meg ennek a családnak, hogy még nagyon-nagyon sokáig örülhessenek egymásnak!

Egy másik, szintén értelmiségi szobatársból őserő árad, bár – vagy épp az őserőből következően? – a többedik műtétjére feküdt be. Úgy gondolta, ez utóbbi sebészorvosi beavatkozással kisöpörtette egész szervezetéből a rákot. Elsorolta nekünk a daganattal szembeni stratégiaája pontjait. Egy: kés és kemó. Kettő: dietetikus szakszerűséggel összeállított étrend. Harmadikként mondta a „spiritualitást”. Nyomban hozzátette, a gyógyulás szempontjából mindegy, hogy miben higgyünk, keleti tan, antropikus kineziológia satöbbi, a lényeg, hogy törődjünk ezzel a faktorral is. Amikor a személyes Istenről említést téve fonódtam volna a mondandójába, aki – megint csak a 103. – zsoltár szerint „a mennyekbe helyheztette az ő székét és uralkodása mindenre kihat”, de úgy, hogy Atyaként van gondja ránk, akkor ez a szobatársam álmosságra hivatkozva leállított. Máskor végeérhetetlenül tudtunk klasszikus magyar költők verseiről, néhai nagy színészekről értekezni, most kitapintottam személyisége világában egy olyan rejtélyes pontot, ami jelenleg immunitást biztosít a keresztyén reménységgel szemben.

Leláncoltság az istenkeresésben, a hitre való készségben? Bentlétem alatt arra kellett következtetnem, hogy ez gyakori állapot a betegek között. Mégis sokat számít egy kórházban egy akár csak civil hívő beteg odakerülése. Hírnöke lesz az evangéliumnak, ha akarja, és vigyáz arra, hogy ne traktálja túl azt, aki felé indítja a Szentlélek.

Ilyen pillanatok nem egyszer megadattak. Egy példa: a még nem említett másik "hasnyálmirigyes" szobatársunk, egy idősebb úr, akit perforációval hoztak a mentők és hamar a műtőszobába toltak, az operáció után több órával azt sóhajtotta, őt itt megalázzák. A termünkhöz aznap rendelt nővér kezdő volt, lefoglalta az adminisztráció, így mindig elfeledkezett arról, hogy – bár az öreg többször könyörgött érte – bekösse neki a fájdalomcsillapító infúziót. Sikeresen közbenjártam a páciensért a nővérpultnál, és csak azután ejtettem el pár szót ennek a férfinak arról, hogy itt nem megaláznak minket, maga Isten keres minket azzal, hogy a szükséges mértékben alázatra tanítson, és ezt jó céllal teszi. Mivel előzőleg segítséget kapott tőlem, bizalommal tudta fogadni a váratlan közlést az örök országról, ahol romolhatatlan testben élhetünk majd.

Ahhoz a lelki megéledéshez, amit kórházi tartózkodásom alatt, elesett állapotom ellenére magamon tapasztaltam, hozzátartozott az is, hogy igyekeztem erősíteni hivatásukban az egészségügyiseket. Különösen, ha Jézusra emlékeztető gyöngédséggel, áldozatosan végezték körünkben a munkájukat. Érzékeltem, a visszajelzés, a kinyilvánított értékelés mennyire jólesik a többnyire három műszakos, kimerült dolgozóknak.

Említenem kell, hogy a hazajövetelt követő pár első hét megszégyenítő módon kísértés volt a lelki visszacsúszásra. Mondjuk túlzottan révedtem ostoba közéleti podcastokba, ezzel tékozolva az időmet. Szürkültek, tünedeztek imádságaim. Olykor megengedtem magamnak kisebb indulatkitöréseket a számomra legfontosabb és legdrágább emberrel, a feleségemmel szemben, például mert elfelejtett hozni valamit, amit kértem, vagy mert egy jelnek értelmezett mozzanatból meglepett a pánik, hogy el fog hidegülni tőlem – holott tudhattam, mennyi teher volt rajta az elmúlt időkben, és milyen keveset beszélgethettünk meghitten.

Minderre nem mentség az a vesződséges állapot, amit az ilyen betegségből, illetve műtétből való gyógyulás folyamata jelent. Mikor felismertem, hogy nincs rendben valami a hitemmel, döntenem kellett az önmagammal való szembefordulásról! A felépülésnek ne legyen része, hogy „visszagyógyuljak” a bűneimmel, jellemhibáimmal való békés együttélésbe. Beleértve a nyelv bűneit, melynek kapcsán Jakab apostol arra is int: „Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra…” Márpedig testi lábadozásommal párhuzamosan újra fontosak lettek a külvilágban vélten vagy valósan beszerzett sérelmeim.

Ezek miatt is óriási lehetőség, ha Isten váratlanul keserves helyzetekbe enged bele, hogy azokon keresztül végezhesse szabadító, hitet gyógyító munkáját. Ilyenkor ne vegyünk vissza semmit a rosszból, amit el kellett engednünk, mikor a halál incselkedett velünk. Hagyjuk, hogy Isten végleg a jó irányba állítson és elakadt megszentelődésünknek lendületet adjon! Engedjük, hogy – önmagunk helyett – a bennünk élő Jézus nyilvánulhasson meg belőlünk! Amíg egyszer ténylegesen haza nem szólít minket…

Végül még pár megjegyezhető képes hasonlat. Az a betegtárs, akit beavatkozás nélkül varrtak össze, emlékezetes gesztust tett velem – még odabent. Ő akkorra már könnyedén tudott sétálni, és előzőleg fölfedezte az öreg kórház labirintusában azt a napsütötte, üvegfalú átjárót, mely átvisz egy tíz éve épült, valóban huszonegyedik századi betegellátó-központba. Olyan volt vele oda botorkálnom, mintha a mennyország tárult volna fel. Persze csak egy földi mennyország volt, és csak a lábadozó súlyos betegeknek. Gondtalan, egészséges orvostanhallgatók cseverésztek mellettünk a kényelmes bőrfoteleken. Volt egy büfé is, ahonnan „mennyei” illatok szűrődtek ki. Kávé, főtt virsli: ezek akkor nekem tilalmas árucikkek voltak, de remélhettem, hogy egyszer ismét fogyaszthatok belőlük...

A vágyott pillanat egy minapi kontrollvizsgálat alkalmával jött el, melyre túl korán érkeztem meg. A passzív várakozás helyett bejártam egyedül a betegtárs által mutatott utat, és immár acélosodó léptekkel átléptem az új komplexum büféjének küszöbét. Közben megállapítottam, hogy ez a modern betegellátó-központ mégsem a mennyország, ahogyan azt a nehéz napokban vizionáltam, leszállítva a vágyaim jó falatokra, szép, modern, megnyugtató környezet élvezetére. Nincs meg az a középpontja, amit a Biblia ígér, hogy színről színre szemlélhetünk ott egy arcot, Teremtőnkét, Megváltónkét, aki letöröl szemünkről minden könnyet, mi meg magasztaljuk, áldjuk őt.

Persze ezt a magasztalást már itt és most tudatosan gyakorolni kell. Az általam sokat citált 103. zsoltár így kezdődik: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!” Átláttam mára: mielőtt jelentkezett az életemet veszélyeztető testi baj, számon tartottam ugyan a Bárány menyegzőjét, hívőként készülődtem lányom esküvőjére, és áldottam az Urat – de bevallom, nem egész bensőmmel.

Hogyan értelmeztem hát a kórház büféjében elmerengve, ami hetekkel azelőtt velem történt a műtőasztalon? „Házi használatra” úgy, hogy Isten, miközben orvosain keresztül megmentette a földi életemet, jelképerejű módon utalt a testiekkel a lelkiekre. Szelíd figyelmeztetésül és ösztönzésül eltávolított a „bensőmből” egy darabot – csak azt, ami nem áldotta őt. Mert ő „féltőn szerető Isten”, és azt akarja, hogy már itt, a világban maradéktalanul, mindenestül az övé legyek.

Ezzel a boldog megértéssel siettem vissza a kormos téglafalú régi kórházépületbe, a kontrollvizsgálatra.