Avasi múlt

A miskolci reformátusok úgy tartják – több tekintetben is megalapozottan –, hogy négyszázhetven éve léptek őseik egyértelműen a reformáció útjára. Erről június 29–30-án a hagyományokhoz méltó és emelkedett ünnepségen meg is emlékezett a Miskolc-Avasi Református Egyházközség. Magam az egyik előadó voltam az emléknapon, s készülődvén felmerült bennem, van-e egyáltalán értelme, fontossága a visszanézésnek egy gyülekezet életében. Miközben az egyház naponta szembesül azzal, hogy társadalmi befolyása folyamatosan csökken, a hátratekintés nem minősül-e üres nosztalgiázásnak? Gyülekezeti lelkészként sokszor hallottam idős reformátusoktól a jelen keserű kritikájaként is: „Régen még a karzat is roskadozott a legényektől.” Utalva ezzel arra, hogy most bizony üres. Menekülés-e tehát a jelen helyzet gondjai elől, amikor megállunk az emlékezet helyein? Ha ez a gondolkodás helyesnek bizonyulna, akkor alkalmatlanságunkat jeleznénk a visszatekintéssel, hiszen a kezünk az eke szarván van. Talán így gondolhatja a lelkészi pályára készülő némely hallgató is, aki az egyháztörténetet lényegében fölösleges tehernek tartja a tanulmányi évek során. Ebben engem az sem vigasztal, hogy más tantárgyakkal kapcsolatban is kialakulhat hasonló álláspont. (Sőt, egyáltalán a teológiáról mint tudományról – de ezt a szálat most itt elengedem.) Eszembe jut az is, amikor az egyik „ébredési közösségben” arra intettek, ne az egyház múltjával foglalkozzam, hanem a jövőjével. Majd rövidesen azt tapasztaltam, hogy bizonyságtévő alkalmaikon mindig arról beszéltek, hogy ki-ki hogyan tért meg – egykor (!).

Végigjárva a változó idő elmúlt évtizedeit én arra jutottam, hogy az emlékezés kultúrája egy-egy közösség egészséges voltának egyik fokmérője. A gyülekezet életében kifejezetten arra utal, felfedezzük-e, miszerint a történelemben Isten munkálkodik, méghozzá értünk. Az Eben-Háézert – az emlékezet kövét – ha befedte a mohos idő, többnyire hiábavaló módon nézünk előre, mert hiányzik az a sajátos hittapasztalat, amely arra ösztönöz, hogy bátran bízzuk magunkat a történelem Urára. A gyülekezet autonóm módon, tehát lényegéből adódóan – azaz Istenre figyelve és a korszellemnek nem engedve – akkor tudja azonosságtudatát helyesen formálni, ha emlékezete aktív, számontartja életében Isten szabadító tetteit. Az ószövetségi páska ünnepén a hagyomány szerint a legfiatalabb résztvevőnek kellett megkérdeznie: miben különbözik ez a nap a többitől, és miért történik mindez? A családfő pedig válaszolva történelemórát tartott az Egyiptomból való szabadulás tárgyában. A református lelkipásztor is hasonlóan cselekszik, amikor az úrvacsoraosztás alkalmával elmondja a szereztetés Igéit. Bizony, a múltat idézi, amikor Isten Bárányának parancsát mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A kétségbeesett zsoltáros vigasztalást keresve visszafelé néz: „Megemlékezem a régi időkről, elgondolom minden te dolgodat; kezed munkáiról elmélkedem.” Ászáf egy teljes zsoltárt szentel a múlt isteni csodáinak: „…ősrégi titkokat akarok hirdetni. Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek...”

Amikor a gyülekezet visszanéz az időben, a történelemformáló, szabadító Istent látja, s egyben arra nézve is előhív információkat, hogy az idők folyamán hogyan lett valósággá az ő munkája az elődök életében. Ha a gyülekezet kirekeszti a múltat, hitvalló őseit is elfelejti. Ezzel kiiktatja életéből az Isten iránti feltétlen hűségre mozgósító, érvényes, intő példát. Végső soron az emlékezés az anyaszentegyház folyamatosan megújuló energiaforrása. Ezért (is) találja szemben magát a keresztyénség szüntelenül azon ideológiákkal, amelyeknek követői a múlt eltörlésében érdekeltek. Miskolc-Avason határozottan a jövőt formálják a küzdelmes jelenben. Ezért megálltak egy kis időre, és megidézték a múltat.

A szerző a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem tanára