„Az adakozás mértéke a szív” – Literáty Zoltán a pénzforrások és az egyház helyes kapcsolódásairól

A Pénz és egyház című könyvet ön szerkesztette, két tanulmányt ön írt a tizenkettőből, de az alapötlet is öntől származik. Mi volt a Dunamelléki Református Egyházkerület által kiadott kötettel a szándéka?

Régóta formálódott bennem az igény, hogy erről a témáról megalapozott és indulatoktól mentes, tudományos elvárásoknak megfelelő információkat ismerhessek meg, amelyek minden körülmény között megállnak a szakmaiság mérlegén. Számomra a legtöbbször elhangzó érvekből valahogy hiányzott az összefüggések megalapozottsága. Az is jellemző volt, hogy világnézeti vagy pártpolitikai szempontból megfogalmazott toposzok hangzottak el, nem a teljesség igényére törekedve. Ráadásul az elmúlt két évben újra központi kérdés lett, hogy vajon az egyház miből tud gazdálkodni, mi az, ami meghatározza bevételeit, milyen belső egyházi rendje van a gazdálkodásnak. Saját érdeklődésem szintjén elkezdtem tehát erről többekkel beszélgetni. Figyelmembe ajánlották például Rigó Róbert történész kutatásait a kecskeméti gyülekezet háború előtti föld- és épületingatlanjairól mint gazdasági függetlenséget biztosító eszközökről és ezek 1945 utáni elvételéről. Rövidre fogva tehát: elkezdtem olyan emberekkel beszélgetni, akiknek volt kutatásuk, anyagismeretük, rálátásuk az egyház belső és külső gazdálkodási forrásaira és azok alakulására. Így született meg először a nyitott blokkszeminárium terve, majd maga a szeminárium, végül pedig maga a könyv. Célom teljesült: lehet tudományos eszközökkel olyan – adatokig visszanyúló – kutatási eredményeket felmutatni, amelyek túlmutatnak az elcsépelt közhelyek gyűjteményén. Természetesen az érzelmi kérdést nem tudjuk kiiktatni – nem is kell –, ugyanakkor arra is képesek vagyunk, hogy olyan koherens és megalapozott szellemi munícióval szolgáljunk, amely megmutatja, mi igazolódik a történelem, a teológia, az egyháztörténet, a jog és az egyház mai élettevékenysége alapján, milyen szerepet mutatnak a pénzforrások a gyülekezeti adakozástól az állami támogatásokig. A konferencia és a könyv tervével sokak azonosították magukat, pozitívan reagáltak az általunk alkalmasnak talált és felkért előadók, egyetértve, hogy kell egy olyan forrásanyag, amely – ha nem is a teljességet mutatja be – a benne foglaltak alapján mégis lehetővé teszi a korrekt párbeszédet a kérdésről.

Van bármi összefüggés az április 12-én lezajlott, hatalmi váltást eredményező országgyűlési választások és az egy hónappal későbbi könyvbemutató között?

A könyv megjelentetése, bemutatója értelemszerűen nincs kapcsolatban az elmúlt bő hónap történéseivel, ilyen gyorsan nem lehetett volna ilyen mélységű és terjedelmű tanulmánykötetet kihozni. A Károli Gáspár Református Egyetemen 2025 májusában megtartott nyitott blokkszeminárium – mely kiindulópontja lett a Pénz és egyház című kötetnek – szervezése még 2024 szeptemberében kezdődött el. Persze az sem kérdés, hogy azon esztendő az úgynevezett kegyelmi ügy éve volt, és annak az ügynek a visszhangjában gyakori motívum volt az egyház és a pénz viszonya. Tehát ennyiben mégis kapcsolódik a közélet változásaihoz. Szóval a blokkszeminárium tartalmi kialakítása, területek, témák kijelölése, illetve az előadók kiválasztása 2024 szeptemberében kezdődött el; 2025. május 12–15. között pedig több mint száz fő részvétele mellett megtörtént a blokkszeminárium a Ráday Házban. Az előadókat aztán arra kértük, hogy mint a tervezett könyv szerzői lehetőleg nyár végéig készítsék el a kéziratukat. Természetesen az is elvárás volt, hogy részletesebb kifejtéssel éljenek, mint a fél órába sűrített előadásukban tehették, vagyis tanulmányaik öleljék fel valamennyi kutatási eredményüket. A határidőt úgy szabtuk meg, hogy ne húzódjon el a könyv megjelenése. Isteni rendezésnek viszont pont azt látom, hogy éppen most válik olvashatóvá a kötet, amikor egyházunkon belül a reformatus.hu felületén elindult egy építő és tiszteletteljes hangnemű, véleménycikkek formájában kibontakozó párbeszéd, ahol az anyagiak és az egyház kapcsolatának kérdése is nagy érdeklődésre tart számot.

Miért övezi – ahogy a könyvbemutatón az egyik szerző, Szólláth Bernadett dunamelléki jogtanácsos fogalmazott – túlfűtöttség a téma közéleti, médiabeli megjelenéseit?

Jogos a kérdés. A rendszerváltozás óta eltelt harminchat év alatt gumicsontként mindig ott volt az egyház és finanszírozás, a „Miért és mennyit?”, vagy akár a „Minek?” kérdése. A társadalmi kontextustól, ami körülveszi az egyházat, nem tagadhatjuk el az őszinte igazságkeresést… És jónak is látom, ha szem előtt vagyunk. Épp Szólláth Bernadett tanulmánya hívja fel erőteljesen a figyelmet arra, hogy a transzparencia és a felelősségteljes gazdálkodás elengedhetetlen. Ugyanakkor az érem másik oldala az, hogy az egyház jelenléte, az evangélium hirdetése nem mindenki számára kívánt a társadalomban. Csak azt tudom javasolni, hogy olvassák el minél többen ezt a könyvet, és akkor nagyobb az esély, hogy a túlfűtöttség helyett a normális párbeszéd medrébe kerüljön az eszmecsere.

Világos, hogy nem teljes az egyház gazdasági önállósága, de miért van ez, és mi következik ebből?

A második világháború előtti időszakban az egyház gyülekezeti szinten és saját intézményrendszerét illetően az anyagi függetlenségét, gazdasági önállóságát saját vagyontárgyain keresztül igyekezett biztosítani. Ebbe elsőrenden tartoztak bele az évszázadok alatt rá hagyományozott földbirtokok és – városias környezetben – a szintén hasznot hajtó épületingatlanok. Ahogy Rigó Róbert kiváló tanulmánya pontosan rámutat, a háború után a kommunista rendszer elvágta a saját vagyonától, az intézményrendszerét is elvették, a gazdagabb és így nagyobb adakozásra képes társadalmi osztályokat pedig – a birtokos parasztoktól a vállalkozókon át az arisztokratákig – kiiktatták.

Olvashatunk olyan részletet is a könyvben, hogy a kommunista hatalom vidéken éppen abból igyekezett megteremteni a bázisát, hogy az egyház földjeit parcellázták ki a nincsteleneknek…

Igen, Fedor Tibornál olvashatunk erről, miszerint ez is egy nagyarányú megtévesztés volt, hiszen nemsokára mindenkitől, az újdonsült törpebirtokosoktól is elvették a földjüket, termelőeszközeiket szövetkezetek, állami gazdaságok alapítására. De folytatva az egyház anyagi sorsának alakulását, a rendszerváltozás után, a ’90-es évektől a történelmi felekezetek sok intézményüket visszakapták, ez azonban úgy történt, hogy részben sem rekonstruálták a korábbi vagyoni helyzetet.

Tehát kimaradtak a lakossági földkárpótlásból, és – mint Rigó Róbert történész rámutatott – a bérleti jövedelmet nyújtó épületek jórésze sem került vissza hozzájuk. Kétségbe vonható-e akkor, hogy jogosan jár állami támogatás a református iskoláknak és más intézményeinknek?

Egyetértek Balog Zoltán püspök – más egyházvezetőink által is osztott – megállapításával, miszerint a gyülekezeti önfenntartás általános elérése az egyik legfontosabb célunk, emellett viszont az intézmények állami normatív támogatását a gyülekezetek nem tudják magukra vállalni, és nem is kell nekik. Hiszen ott ezekben az iskolákban, szeretetotthonokban, kórházakban közfeladatot látunk el. Márpedig minden óvodásnak és diáknak, betegnek és idősotthoni ellátottnak – függetlenül attól, hogy állami vagy egyházi intézmény látja-e el – állampolgári jog alapján jár az ellátás vagy oktatás. Továbbá elhangzott a könyvbemutatón is, hogy legalább a dualizmus óta tartó gyakorlat, hogy az állam az egyházak egyenjogúsításával hozzájárul minden felekezet bizonyos intézményeinek – például: református kollégiumoknak – a működési támogatásához.

A média egy része mégis azt sulykolja, hogy annyi intézményt tartson fenn az egyház, amennyit az adott gyülekezete el tud látni.

Ezzel a megállapítással leginkább a szociális médiában szoktam összefutni, de az inkább a személyes vélemények terepe, mintsem egzakt jogi állításoké. De hadd hozzak inkább egy példát az érdligeti gyülekezetből, ahol lelkipásztor vagyok. Fenntartói vagyunk egy hatcsoportos óvodának, az Ég-Ígérő Érdligeti Református Óvodának. Már csak az évről évre megtapasztalt túljelentkezés is azt mutatja, van helyben társadalmi igény a református óvodára! Óvodánk létjogosultságát nem az egyház, sem az egyházközség, hanem a település százötvenhat hozzánk tartozó és másik hatvan-hetven, helyhiány miatt bejutni nem képes családja adja. Értékvesztés volna a települési közösségnek, ha a százötvenhat érintett család számára nem volna ott ilyen intézmény. Hovatovább a szülők szívesen támogatják önkéntes adományaikkal is az óvodát. Ezek a szülők azt mondják, egyházi intézményünkbe akarják a gyerekeiket járatni, és élnek a választás lehetőségével, ami pont egy szabad ország ismérve. Nem egymás ellen dolgozunk tehát, amikor biztosítjuk, ha valaki református, katolikus, evangélikus, baptista, zsidó vagy állami, Waldorf-, esetleg nemzetiségi iskolára szeretné bízni a gyereke oktatását-nevelését.

„A mi adónkból?!” – kérdezik némelyek.

Ez az említett másfélszáz, óvodánkhoz kötődő érdi család csaknem háromszáz szülője ugyanúgy adófizető állampolgár. Az egyházi intézményeknek van egy többletértékük: a lelkiség. Amikor valaki egyházi intézmény igénybe vétele mellett dönt, a minőség keresése mellett egyfajta lelki igény befolyásolja a döntését. Ne hallgassuk el, ez konkrét társadalmi igény, amit sokszor pont a biztonság utáni vágy hajt! Azaz szekuláris közegből jövő gyermekes szülők megsejtve, hogy van valami, ami az ő életüknek – reményeink szerint egyelőre még! – nem része, de szeretnék, ha a gyerekek már részesülnének a lelkiség e gazdagító hatásaiból.

Mégis: az egyházi iskolák közül a „táblacserés” keletkezésűek mind jó történetek? Mindegyiket el kellett fogadni az elmúlt egy-másfél évtizedben?

A mi óvodánk újépítésű, úgynevezett zöldmezős beruházás volt, így nem látok rá az ön által említett „táblacserés” folyamatokra. Az tény, hogy az elmúlt időszakban tudatos politikai koncepció volt, hogy az egyházi fenntartású intézmények száma növekedjen. Könnyen hangzik, hogy tudatoson terjeszkedett itt a politika, hogy csapdába csalja az egyházat, de hadd tegyek fel itt egy kérdést: valóban semmilyen valóságalapja ne lenne, hogy az érdligeti óvodának van hozzáadott értéke, a lelkiségben, a szülők felé való kommunikációban és transzparenciában, a gyülekezethez csatlakozó családok támogatásában? Ezek nem légből kapott állítások. Ezekről a családok maguk beszélnek. És ez megtörténhet táblacserével és anélkül is. Ugyanakkor a „Ha adnak, fogadd el!” típusú gondolkodás nem a megbizatásról és értékteremtésről szól, hanem legtöbbször az értékszerzésről. Véleményem szerint a lelkiség az első. Kész van-e erre a református keresztyén lelkiség közvetítésére az adott gyülekezet? Ha nincs, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy jól sül el a dolog. Egy elalvó vagy éppen ébredező gyülekezet előbb erősödjön meg, hogy küldetésben – misszióban – járhasson, de saját anyagi fenntartásának kipótolására semmiképpen ne vállaljon, pontosabban ne szerezzen intézményt! Még egy gondolat idekívánkozik: az egyház, intézmény és társadalom kapcsolata rendkívül széles terület. El tudnám képzelni, hogy legközelebb a Társadalom és egyház nyitott blokkszemináriumot szervezzük meg. Azután pedig jöhetne a Politika és egyház megvizsgálása is. Úgy látom, ezekre mutatkozik érdeklődés.

Elképzelhető, hogy visszaad valamennyit az egyház az intézményeiből?

Bármely gyülekezet bármikor eljuthat arra a döntésre, hogy ezt a fenntartói szolgálatot, amelyet eddig akár jó szívvel, sok áldozat vállalással végeztek, sőt maga a környező helyi társadalom is sokat gazdagodott általa, visszaadja, mert például arra jutottak, más missziói területet akarnak a középpontba helyezni. Egy gyülekezet kaphat Istentől ilyen döntéshez is szabadságot.

Meg tudjuk becsülni, hogy a református gyülekezetek közül mennyi mondhatja jogosan magáról, hogy önfenntartó?

A kötet utolsó tanulmányát – amely a gyülekezeti önfenntartás számairól szól – én szereztem, tizenöt éves gyülekezetvezetői tapasztalataimat is felhasználva benne. A kérdés sok szempontból megközelíthető, de most a legegyszerűbb gyülekezeti szerkezetet tekintve évi 15-20 millió forintos bevételre van ahhoz ma szükség, hogy alapszinten önfenntartónak nevezhessünk egy gyülekezetet. Az arányokra az adatok kezelői tudnak kimutatást adni.

Ön a gyülekezeti önfenntartásról írt tanulmányában utalást tesz a XII. kerületre és egy borsodi régióra. A gyülekezeti önfenntartás országos kiterjesztését lehet úgy elképzelni, hogy mondjuk egy borsodi gyülekezet ugyanolyan értelemben válik önfenntartóvá, mint mondjuk egy XII. kerületi eklézsia?

Az önfenntartás önmagában csak egy bűvészkedésre alkalmas varázsszó, mert nem ugyanazt jelenti mindenki számára. Ha a szociológiai szemszögből csak az átlagbéreket nézzük, ötven százaléknyi különbség is lehet az eltérés az ország ezen két pontja között. Arról nem is beszélve, hogy Borsodban sok helyütt munkanélküliséggel összefüggő mélyszegénység is jelen van, elöregedő gyülekezetekkel, ami nagyon kihat az adakozás lehetséges mértékére. Ez továbbgondolásra kell, hogy sarkalljon minket, mégpedig a bibliai útmutatás szerint. Mert mit látunk az ősgyülekezeteknél? Ahogy Pál apostol írja a korinthusiakhoz intézett második levelében: „Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti…” Itt is őszinte leszek. Sajnos nem látom még az egyházunkban ennek az érett lelki hátterét. Ez teher is. De ha ez megszerveződne országos szinten, mivel adva lennének a lelki feltételei, az feltételezné egyben a közegyházi bizalom erősödését a református hívekben.

Véletlen, hogy pont Szólláth Bernadett anyaga lett az egyik legfajsúlyosabb tanulmány, Felelős egyházi gazdálkodás címmel, Az átláthatóság és elszámoltathatóság – A bizalom új alapjai címmel? Nem volt hát rendben minden a hívek és a társadalom egyház iránti bizalmával?

Véletlenek nincsenek. Üdvözlendő, hogy egy jogtanácsos teljes képzettségét és eddig szerzett rutinját abba a meggyőzésbe fordítja át, hogy mindenkit felelősség terhel, aki az egyház berkein belül gazdálkodik, pénzt kezel. Az összeg mindegy is. Mindenkinek tisztán kell megmaradnia, ha pénzt kezel. Hogy ki milyen bizalommal van az egyház és alkalmazottai felé, azt nehéz mérni, de biztos, hogy „nem vagyunk a topon”.

Balog Zoltán püspök többször is szóba hozta az elmúlt években, hogy a bő esztendők után mindig következnek a szűk esztendők is. Hogyan lehetne erre készülni?

Nem tudom, hogy mikor – ha egyáltalán – érkeznek a szűk esztendők. Világos, hogy mindenképpen növekednie kell a gyülekezeti adakozás szerepének, de alapigazság, hogy a lelkiek, a tényleges közösségi hitélet növekedése itt is elsődleges, csak abból kezdődhet el ugyanis az adakozási kedv növekedése. Az adakozás mértéke a szív. Pál idevágó tanítása megint csak eligazít. Van, amikor tudnunk kell bővölködni, van, amikor tudnunk kell szűkölködni. Legyen mind a kettőre szabadságunk! A keresztyén szabadság mindent jó helyen kezel, akár pénzhez, akár hatalomhoz való viszonyról van szó. Én legalábbis Isten megváltottjaként és lelkipásztorként úgy látom: Isten szabadítása a legfontosabb. A többi ráadás!