Az élet nem kérdezi, készen állunk-e...

Az ember szeretné hinni, hogy az élet kiszámítható. Hogy a közös utaknak van folytatásuk, a terveknek megvalósulásuk, a búcsúzásoknak pedig mindig van egy következő találkozásuk. De nem minden történet alakul úgy, ahogyan elképzeljük. Helyükön kérdések, elmaradt beszélgetések és a hiány marad. Ilyenkor még inkább keresi a szívünk azt, akinek a kezében a mi életünk is van. Az idő azonban nem áll meg. Az évszakok váltják egymást, a reggelek után esték következnek, a hétköznapok pedig lassan új rendet keresnek maguknak. Odakint is nyomot hagyott az idő múlása: észrevétlenül megérkezett az ősz. Az utcát már ellepték a lehullott falevelek, a levegőben ott a friss, hűvös illat. A kertben lassan elcsendesedik az élet, a fák is készülnek a télre. Egyszerre idézi az elmúlást és hordozza magában az újrakezdés ígéretét.

Bevallom, volt bennem némi bizonytalanság a találkozás előtt. Hogyan kérdezzek, hol kezdjem a beszélgetést, és miként közelítsek egy olyan veszteséghez, amelynek súlyát kívülről talán elképzelni sem lehet? Mégis úgy érzem, fontos, hogy beszéljünk róla. Hiszen a történtek már a család mindennapjainak részévé váltak, és bármilyen nehéz is szembenézni velük, az élet a veszteség után is halad tovább. A házban hat gyermek mindennapjai töltik meg élettel a teret. A megszokott nyüzsgés mögött azonban ott húzódik valakinek a pótolhatatlan hiánya. Gödör Istváné, aki egy szívinfarktus következményeként 54 évesen, váratlanul tért haza megváltó Urához.

Hogy vagy? – teszem fel ezt az egészen egyszerűnek tűnő kérdést Gödörné Csontos Zitának, amire nem is olyan könnyű válaszolni. – Fizikailag fáradtabb vagyok, érzelmileg pedig hullámzóbb időszakot élek meg – vallja be. – Egyre többször állok meg elgondolkodni, egyre gyakrabban törnek elő az emlékek. Amikor ez megtörténik, hagyom, hogy átjárjanak az érzések. Ha sírnom kell, sírok, elmerülök az emlékekben, aztán lassan megnyugszom. Nem időzöm azonban sokáig a fájdalomban, hanem igyekszem továbbmenni. Lehet, hogy két héttel ezelőtt még egészen másként éltem meg mindezt, és az is lehet, hogy holnap megint mást fogok érezni. Az Istennel való kapcsolatom azonban nem rendült meg, ebben a tekintetben végig kiegyensúlyozott tudtam maradni – fűzi hozzá Zita. A legnehezebb pillanatokban egy bibliai igeszakaszba kapaszkodik:

A beszélgetés Istvánnal közös életük utolsó időszakára is elvezet bennünket. Az együtt töltött évek során egyre inkább elmélyült közöttük a szeretet, nagyobb teret kapott a kölcsönös elfogadás a házasságukban. Úgy érezték, Isten sok mindent megmutatott nekik önmagukról és egymásról, és segítette őket abban, hogy változni tudjanak. Formálta őket, egyre közelebb vezette egymáshoz, miközben az évek során egyre inkább összecsiszolódtak. Férjére a család papjaként és védelmezőjeként emlékszik. Közös életük meghatározó része volt az Úr Jézus dicsőítése, hitük pedig nemcsak a mindennapjaikat határozta meg, hanem a szolgálatukban is megmutatkozott. Mindketten részt vettek a Bibliai Házassággondozó Szolgálat munkájában, ahol más házaspárokat is kísérhettek közös útjukon. Ezúttal István özvegye és családja az, akik támogatásra szorulnak. Zita elmondása szerint még most is nehezen tudja felmérni, mekkora közösség és milyen sokrétű segítség áll mögöttük. Férje halála óta számtalan felajánlást kaptak, a támogatás pedig nemcsak lelki, hanem a mindennapokban is kézzelfogható segítséget jelent. A közösség szeretete és odafordulása sokat jelent számára, a segítség elfogadását azonban még tanulnia kell. Ahogyan fogalmaz, nem szeretne mások terhére lenni, hiszen mindenkinek megvan a maga dolga.

Gödörné Csontos Zita édesanyaként saját gyásza mellett gyermekei fájdalmát is hordozza. A veszteség mindegyiküket másként érinti, neki pedig anyaként arra is figyelnie kell, hogy mindegyik gyermekének legyen tere megélni a maga gyászát. Három nagyobb és három kisebb gyermekük van, így a gyász is másként jelenik meg mindegyiküknél. A serdülők esetében próbál mellettük lenni, amikor szükségük van rá, és teret adni nekik akkor is, amikor megnyílnak. Figyeli, mikor mire van szükségük, és igyekszik időt szánni mindannyiukra. A kisebbekkel többször kezdeményez beszélgetést, és igyekszik segíteni nekik abban, hogy szavakba öntsék az érzéseiket. Mindez a család mindennapjainak természetes része, a nagyobb testvérek is hallják ezeket a beszélgetéseket. Előfordul, hogy arról kérdezik, hogyan fogják majd megtalálni édesapjukat a mennyországban, honnan fogják tudni, merre keressék, és hogyan találkozhatnak vele újra. Zita azt is elmeséli, hogy érzi a gyerekeken, hogy sokkal jobban óvják, védik őt.

A jövő most még sok bizonytalanságot tartogat. A korábban közösen szőtt tervek helyét új kérdések veszik át, de Zita igyekszik a jelenre figyelni, és abból a hitből merít erőt, amely eddig is végigkísérte az életét. Hamarosan visszatér az óvodai munkájához, a gárdonyi gyülekezetbe továbbra is rendszeresen járnak. Mindeközben a mindennapok számtalan új feladatot hoznak: a hat gyermek körüli teendőket, a szervezést, a logisztikát mostantól másként kell megoldaniuk. Az ősz után eljön a tél, majd egyszer a tavasz is, amikor a fák újra rügyezni kezdenek. Addig is telnek a napok, új szokások alakulnak ki, a család pedig idővel megtanulja, hogyan éljen tovább a megváltozott mindennapokban. István története nem ér véget ott, ahol az övék közös útja megszakadt: tovább él a gyermekeiben, az emlékeikben és mindabban, amit együtt hagytak maguk után.