Az életépítés felvonulási területe

„Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8b) „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,39)

Megváltó Jézusunk nem az ember munkáját jött el tönkretenni, lerontani. Neki nem az emberi erőfeszítésekkel szemben van kifogása, hanem azzal az ördögi praktikával, amelynek nyomán falak épülnek Isten és ember, ember és ember közé. Ezeket a konok falakat érezve, folyton beleütközve mondhatjuk ki, hogy Jézusnak ma is van mit lerombolnia, hiszen körül vagyunk véve az ördög világraszóló műveivel. Sőt sokszor a mi életünk a gonoszság „felvonulási területe”, ahol eltűrjük, hogy olyan világot építsen fel, amely istentelen, ahol közmegegyezés tárgya, hogy elhisszük, elfogadjuk egymás hazugságait, féktelen önzését, és a legszentebb dolgok mocskolódnak be és állnak az ördögi világ szolgálatába, mert az ördögi világ a szeretet helyett a gyűlöletet tette törvénnyé: féltékenységet ad, harcot szít, kiszámíthatatlan összevisszaságot teremt, haragra ingerel, a technika vívmányait a gyűlölet és a bosszúállás szolgálatába állítja. Mindezt bámulatos leleménnyel és lángeszű haditervet fundálva műveli.

E helyett a hazug, ördögi világ helyett Isten Jézus Krisztus által elénk adta az igaz élet lehetőségét, amely hazugság helyett egyenes beszéden, önzés helyett szereteten, versengés helyett segítségen, önimádat helyett isten- és emberszereteten alapszik. Mert az emberi együttélésnek nem az az egyetlen lehetősége, hogy ember embernek farkasa legyen, vagy hogy minduntalan bűnnel szennyezzük be magunkat.

Istentől akart és Krisztus által munkált igazi élet az, ahol az Isten adventi programja megvalósul, ahol elkezdődik a sokarcú bűn radikális leépítése.

Helykészítés, tisztogatás, tereprendezés szükséges ehhez az emberi szívben. Aki elszánt követője akar lenni Krisztusnak, az a Messiás oldalán harcba száll a gonosszal, aki öröktől fogva tisztában van azzal, hogy Jézus megszületésekor őellene jött.

A mi Urunk nemcsak a lerombolásban járt előttünk, a pusztításban, irtásban, hanem az építésben, a plántálásban is, a megbocsátásban, az emberi jószándék felismerésében és a szeretetparancs maradéktalan betöltésében.

Mindaz, ami az ember üdvösségéért történt és történik, azt mutatja, hogy az Úr nem a meghátrálás Istene: semmiből teremtett, embert választott ki magának, népéhez hű volt, áttört a megszokott kereteken, természeti törvényeken. Nem hátrált meg római császár, meddőség, heródesi praktika, józsefi csodálkozás, Názáret–Betlehem távolság, szűztől való születés, emberi hitetlenség előtt sem. A hívő ember ismeri a meg nem hátráló Istent, és örül az igei biztatásnak.

Nekünk, sokszorosan meghátráló embereknek hirdeti ma, hogy Jézus Krisztus azért jött el e világba, hogy a mi életünk is az ő „felvonulási területe” legyen, az ő erőinek hordozója!

Isten megszégyenítő bizalma arról üzen, hogy ő nem tud és nem akar kiábrándulni az újra meg újra elcsüggedő teremtményeiből sem. Hitet akar önteni a szívünkbe a minket és környezetünket mérgező csüggedtség helyett.

Induljon el, gyorsuljon fel bennünk a kétirányú folyamat: leépülés a bűnben, felépülés a hitben! Legyen szembeszállás és szabad lelkiismerettel folytatott harc a gonosz művei ellen, hiszen ez a keresztyén ember feladata! „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek!” Visszafordulás, meghátrálás, stagnálás, tétovázás helyett áldozatos odafordulást kér, amelynek következménye nem pusztulás, hanem élet.

A meghátrálás egyetlen ellenszere az a hit, amely bizalommal tekint Krisztusra, amely ismeri az ő hangját, s igaznak tartja beszédét, hogy ne tévesszen célt a jövendő útján. Isten nem hátrál meg a családi bajaink előtt, a titkon viselt fájdalmainkat ismerve, az istenkísértő, át nem gondolt terveinket látva. Ma is jön, hogy kimentsen és vezessen. Jön, hogy biztasson: lehet másképp élni, vele együtt meg nem hátrálni, benne az életünk megújítójára találni. Ámen.