Az életnél is jobb

Hat-hét éves lehetett, amikor először megérezte, milyen elveszíteni valakit, emlékezik vissza Gacsályi Gábor arra, amikor szembesült először a halállal. Lelkész nagybátyja harminchárom éves korában hunyt el. – Egy esti istentisztelet után édesanyámmal kézen fogva mentünk fel a parókia lépcsőjén. Az egyik pihenőnél megálltam, és megkérdeztem tőle, hogy valóban soha többé nem találkozunk-e Iván bácsival. Azt válaszolta, de igen: odaát, az örökkévalóságban. Válasza akkor teljesen megnyugtatott, hiszen édesanyám szájából hangzott el, aki soha nem hazudott – fogalmaz a lelkipásztor, aki máig támaszkodik az egykori anyai szavakra.

Gacsályi Gábort több veszteség érte életében, ezek közül a legnagyobbak az elmúlt években. – Öt éven belül elvesztettem a feleségemet, az anyósomat, az apósomat – és a fiamat: ő harminckét évesen, motorbalesetben halt meg. – A lelkész csendesen, de tántoríthatatlanul sorolja a sorolhatatlant. – Az Úristen olyan feltámadáshittel áldott meg, amelyet szinte magam sem értek, csak naponta hálát adok érte. Amikor a fiam balesetet szenvedett, néhány perc múlva ugyanazon az úton haladtam el. Láttam, hogy baj történt, ott voltak a mentők, a rendőrök, úton a mentőhelikopter. Felismertem a motorját, és visszafordultam. A kisbuszban, amelyet vezettem, a gyülekezet gondoka ült a családjával, valamint adminisztrátorunk két gyermekével. Távolabb álltam meg, nem akartam, hogy a gyerekek lássák, mi történik, csöndesen imádkozni kezdtünk. Azután odamentem, és megláttam a fiamat a füvön hanyatt fektetve, próbálták újraéleszteni. Leguggoltam mellé, és fejére tettem a kezem – idézi fel a történteket Gacsályi Gábor. Amikor utoljára találkozott fiával, a lelkipásztor áldást kért rá, Isten akaratára bízva, imádkozva köszönt el tőle. – Nagyon nagy erőt adott ez akkor. Tudtam, hogy Isten meghallgat. Hiszen ő látta a fiam életét. Akkor volt elsőéves teológus. Nehéz utakon jutott el odáig, hogy Isten felé forduljon. De odafordult.

A hajdúnánási lelkipásztor 2019. július 5-én, pénteken vesztette el gyermekét. Utólag szimbolikusnak látja a napot, amely – ahogyan a nagypéntek is – a szenvedésé volt. A szombat pedig a csendé, azután eljött a vasárnap, amikor meg kellett szólalnia a gyülekezet előtt. – Részt vettem az istentiszteleten, habár nem én prédikáltam. Szemben ültem a sok döbbent arccal: értetlenség és együttérzés volt a szemekben. Tudtam, mondanom kell valamit. A fiamat az egész város ismerte, alig hitték el, hogy ilyen tragédia lelkészgyerekkel is történhet. Isten segített: szavakat, Igét adott a számba – mondja a lelkipásztor.

– Felesleges megkérdeznünk, miért történt, mondtam akkor. A Biblia tisztán fogalmaz: ezt most nem értitek, de majd ott megértitek – mármint a mennyben, ha eljön az ideje. Nem kérdeztek majd semmit, mindent világosan fogtok látni és érteni. A második gondolat az volt, hogy megnyugodhatunk abban, a fiam azon az úton járt, amelyről Jézus Krisztus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Azután felidéztem a 63. zsoltár 4. versét: „Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.” Később a sírkőre is ez került. Habár földi hitünk szerint nincs jobb az életnél, hívőként még több adatik: Isten szeretete, amely nemcsak a földi életet foglalja magában, hanem az azon túlit is – mondja a lelkipásztor. Biztos benne: azon a vasárnapon Isten tette alkalmassá, hogy tudjon beszélni a vele történtekről.

Gacsályi Gábor szerint lelkipásztori hivatása segítette abban, hogy feldolgozza, ami vele történt: – Én nem az e világi életre tettem fel az életem – mondja. Utólag látja, Isten folyamatosan készítette arra, hogy meg tudjon birkózni a fájdalommal és a hit próbájával. Mert a gyászra adott válaszokat ő is harc árán nyerte el.

– Persze, a Sátán többször próbálgatott, de Isten mindig kegyelmesebb volt, és átölelt szeretetével, burokkal vett körül, és megszabadított a rossz gondolatoktól – fogalmaz a lelkész. Szerinte nagy szükség volt a szombati nap csöndjére akkor. – El kellett jutnom addig a pontig, hogy vasárnap ki tudjak állni a gyülekezet elé. „Miért veled történt, amikor Isten szolgája vagy?” Ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Végül mindig bele tudtam kapaszkodni Isten ígéretébe: életünknek két része van, és a földi csupán az első. Ezzel már nem tudott mit kezdeni a Kísértő. Gacsályi Gábor úgy gondolja, a Sátán célja éppen az, hogy az ember önmagába és gyászába szoruljon, ne lásson túl rajta, pedig ilyenkor igazán közel kerülhetne Istenhez. – A Sátán azt akarja, hogy a sebzett ember ne törődjön Isten ígéretével: együtt lehetünk vele és népével az öröklétben.

Ilyenkor mindig biztos kapaszkodó egy-egy szeretett énekünk, mint például az Egyedüli reményem..., a Hadd menjek, Istenem... vagy a Fenn a mennyben az Úr... kezdetűek. Azt is szokták mondani, hogy minden szenvedés közelebb visz Istenhez. Ez valóban így van, de én inkább úgy fogalmaznék:

– mutat rá a lelkipásztor.

Hozzáteszi: egyedül a kísértésekkel, az értelmetlenség érzésével kell harcolni – a gyász természetes. Ahogyan az is, hogy az ember nem felejti el azokat, akiket szeret.

Gacsályi Gábornak nem csupán az örökélethit segített, hanem az a tudat is, hogy ha Istenre tudja bízni gyászát és fájdalmát, példát mutathat másoknak. Másképp fordul azóta a gyászolók felé, habár szerinte fontos tudatosítani: mindenkinek másmilyen a gyásza. – Nincs két egyforma eset, hiszen mindenkinek a maga vesztesége fáj, és persze az sem mindegy, hogy valakinek van-e hite, amikor egy haláleset történik a közelében. A lelkipásztor egy gyászolót sem vehet félvállról, bármennyi temetésen szolgált életében. Jelen kell lenni lelkileg, értelmileg, teljes figyelemmel hallgatni, segíteni. Az én esetemben az is igaz, hogy sokan tudnak a történtekről, tudják, hogy amikor kiállok a ravatal mellé, hiszem, amiről prédikálok, és megharcoltam azért a hitért, amelyről beszélek. Ez talán segít még inkább egy hullámhosszra kerülni.

A lelkész úgy véli, a közösséghez tartozás is lehet plusz erőforrás, amikor valaki elveszti szerettét. – A gyülekezetben tudunk arról, ha valakinek beteg egy hozzátartozója, vagy gyászol. Aki templomi közösséghez tartozik, nincs egyedül. Le tudunk ülni együtt imádkozni, vagy ha még nem vagyunk olyan állapotban, tudjuk, hogy mások imádkoznak értünk. Tudják, átérzik, ami velünk történik, főleg mert ők is a feltámadt Jézus Krisztushoz tartoznak.

November elején sokan mentek ki a temetőkbe, vagy emlékeztek otthon elhunyt szeretteikre. A lelkipásztor szerint ilyenkor a legtöbb, amit tehetünk, ha hálát adunk, és átgondoljuk, keresztyénként mit hiszünk az öröklétről. – Ilyenkor megindul a temetőbe zarándoklás. Az emlékezés persze fontos, de talán a sok virágot, koszorút, amelyeket a sírra visznek az emberek, még az elhunyt életében kellett volna odaadni – mondja Gacsályi Gábor. Évente két-háromszor maga is kimegy a temetőbe, hogy meglátogassa szerettei sírját. Azt mondja, ilyenkor mindig imádkozik. – Az imádságban bárki bármit elmondhat Istennek őszintén, és még bocsánatot is kérhet tőle azért, amit elmulasztott vagy amit nem kellett volna megtennie. Ilyenkor jó megköszönni szeretteink földi életét, elmondani a hiszekegyet is, amely szépen megfogalmazza, keresztyénként mit hiszünk szeretteink és a saját életünkről: Isten többre teremtett bennünket a földi létnél, és mivel többre teremtett, többet is készített számunkra. Olyan világot, ahol már nincs fájdalom, gyász, halál, hanem az Isten lesz minden mindenekben. És a ráadás: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Gondoljuk csak át őszintén, hittel, reménységgel, ott a sír mellett, milyen nagy örökségünk van! Nemrég a kezembe került Pierre Abélard Szombat esti himnusza, amelynek egyik fordítása gyönyörűen beszél erről a reménységről, az örökös ünnepről. Azóta sokszor olvasom vissza, hiszen arról a jövőről ír, amelybe keresztyénként kapaszkodhatunk – fogalmaz Gacsályi Gábor. Szerinte a hit felszabadíthat bennünket a gyász bilincséből, és arra vezethet, hogy mi magunk is példává legyünk mások számára.