November 11-én, szerdán temették Adorján Gusztáv tiszántúli főgondnokot. A 66 éves korában elhunyt nyíregyházi kórházigazgatót Bogárdi Szabó István püspök és Gaál Sándor esperes búcsúztatta a helyszínen. Fekete Károly tiszántúli püspök az alábbi videóval és üzenettel búcsúzott elnöktársától.
Kedves Gyászoló és Emlékező Testvéreim!
A Magyar Református Egyházban sokan vagyunk ma olyanok, akiket kétszeresen tett vesztessé a világjárvány.
Először azért lettünk vesztesek, mert 2020. október 21-én kiragadta közülünk a 67. életévében járó dr. Adorján Gusztávot, a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokát, aki kórházigazgatóként felvette a harcot a mikroszkópikus kicsiségű, de a világot térdre kényszerítő vírussal, ami őt is elragadta közülünk.
Másodszor pedig a fertőzöttek számának növekedése miatt, ma a járvány megakadályoz bennünket abban, hogy akik csak szerettük volna, sokan és sokfelölről, személyes jelenlétünkkel vegyük körül főgondnokunk szeretett családját és együtt kérjünk vigasztalást Istentől nekik és magunknak.
Szerettünk volna úgy tenni, mint ahogyan Bibliaolvasó Vezérfonalunk mai napi igéjében tettek a szenvedő Jób barátai: „Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt … megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá és részvéttel vigasztalják őt. Amint azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá. Majd hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2,11-13)
Október 21. óta már háromszor hét nap is eltelt, de a veszteségérzet, a gyász, a befelé hulló könnyek mégsem apadnak, hanem egyre inkább tudatosul, hogy végső kérdéseinkre nincs emberi válasz, csupán Istennél van megoldás, és a mostani érthetetlen helyzetünkre is Istennél van válasz. Egyedül Isten törheti meg a döbbenet nyomasztó csendjét, aki többre is képes, mint részvétet nyújtani és együtt sírni velünk. Hisszük, hogy az ördögien köröző gondolatokat, az üresjáratos időket Ő meg tudja törni, és Ő ki tudja venni a veszteség miatti keserűséget a szívünkből.
Kórházba menetele előtt úgy köszöntünk el egymástól, hogy október 30-án én fogom laudálni Mátészalkán, amikor átveszi majd a neki odaítélt Milotai Nyilas István-díjat, és íme, a laudációból búcsúztató lett...
Szemem előtt vannak Főgondnok úr interjúi, fülembe csengenek a szavai, amiket annyiszor hangsúlyozott: „Hiszem, hogy nekünk, hívő embereknek, akik számára Jézus Krisztus a példa, a mindennapi munkánkban is éreztetnünk kell, hogy van kapaszkodó. Így, amikor jön egy vírus, nem ijedhetünk meg.” (Reformátusok Lapja, 2020. július 26. 14. old.)
Van kapaszkodó, a Jézus Krisztus kegyelme!
Én is ezt ismételgetem magamban: Van kapaszkodó! – És szorongatom a kezemben a Bibliámat, amiben benne van az az ige is, amibe a főgondnoki beiktatásakor ő is belekapaszkodott önbiztatásul, állhatatos, közös szolgálatra serkentésül a Galatákhoz írt levélből idézve: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Gal 6,9)
Kétféle „jó”-ról van szó igében. Az egyik „jó” a másokkal való jó megcselekvése a részemről, a másik „jó” pedig az Istentől nekem adott jutalom, az aratás ajándékában kapott jó.
Orvosként a jó cselekvésében való elöljárást választotta hivatásul, de az egyáltalán nem pottyant az ölébe rögtön. Érettségi után származása miatt, politikai okokból újra és újra bizonyítania kellett fáradhatatlanságát és meg nem lankadását, vagyis állhatatossággal kellett gyakorolnia magát a jó cselekvésében a KÖJÁL-nál és a mentőknél.
Orvosként valóban a jó cselekvésében való elöljárást választotta hivatásul és a legfőbb jót nyerte érte: számolatlanul vehetett részt a születés csodájában, és a gyógyítás földön túli örömében.
Életkorszakai aratást is hoztak, mert szerető szülőket kapott a kérsemjéni parókián lelkipásztor Édesapjában, és a faluszerte szeretett tanítónő Édesanyjában, nővérével együtt; és az aratás gazdagságát kapta hűséges feleségében Juditban, három szép gyermekében, akik a maga idejében nagyapasággal ajándékozták meg.
A szülői ház és a Debreceni Református Kollégium úgy is készítették pályájára, hogy felismerte: a jó orvos a teljes embert látja, nemcsak a testet, hanem az ember személyiségét is. Ahol az orvos Krisztus-hittel igyekszik tenni az emberek egészségéért, ott a testet, mint a Szentlélek templomát veszi kezelésbe. Az az idő pedig, amikor ez a fajta gyógyítás történik, legyen az akár hétköznap, akár vasárnap, az az Úr napjává válik, mert akkor a gyógyítás titkában és csodájában a Jézus Krisztus erejének a közlése történik.
Paracelsusnak, a 16. századi Európa egyik leghíresebb orvos-polihisztorának a mondása volt, hogy medicus curat, natura sana – az orvos gyógyít, foglalkozik a betegével, a természet pedig helyreállít. A lelkészgyerekből lett orvos, a volt „Refis”-ből lett keresztyén gyógyító többet kapott és hitte: medicus curat, Christus sanat – az orvos foglalkozik valakivel, de Jézus Krisztus az, aki gyógyít. Vallotta: „nekem Krisztus adja az erőt, az Ő arca számomra mosolygós arc … gyógyítás közben én magam is Krisztus gyógyító mosolyát szeretném továbbadni.” (Reformátusok Lapja, 2015. június 21.)
Miközben gyógyított, kiváltságos szemlélője és tanúja lett annak, hogy az Élet Ura miként vívja meg a maga diadalát. Rábízta magát a mögötte álló, nála erősebb, titokzatosabb hatalom erejére.
Testközelből ismerte a törékenység, a pusztító bajok erejét, de mégis nagyobb hangsúly esett nála arra, hogy Isten nem feledkezik meg rólunk, hanem gyógyít bennünket, mert ez a világ testestől-lelkestől gyógyításra szorul és Isten gyógyíthatónak tartja életünket és kapcsolatainkat. Gyógyítani és gyógyíttatni akarja szegénységünket, hitünket, reménységünket és bizalmunkat is.
Ennek a gyógyító folyamatnak lett öntudatos részese Adorján Gusztáv is. Ezért az életre gyógyító egyház képe lebegett a szeme előtt, akiben hűséges támogatóra találtam a „Hirdesd az Igét!” program megvalósításában.
Derűs lelkű, nyitott szívű, mosolygós szemű főgondnokot veszítettünk, aki fáradhatatlanul állt helyt a rábízott megye és a környező, határon túli magyarság szellemi-lelki-fizikai egészségéért, és állhatatosan dolgozott kórházának új épületekkel való bővítéséért, fejlesztéséért. Intézménye élén őrállója volt a koronavírus elleni harc regionális központjának.
Mivel a jó cselekvését tartotta szem előtt, ezért része lehetett itt is az aratásban, mert tartalmassá tette a 150 éves Jósa András Oktatókórház jubileumát, segíthette a református kórházlelkészek státuszának rendeződését, tanúja lehetett sok határon túli betege gyógyulásának, élményéve lett a Generális Konvent Kárpát-medencei közössége, a reformáció jubileumi esztendeje, és a debreceni ünnepi zsinat és Egységnap felemelő házigazdasága.
Teljesítette a szívébe rejtett jelmondat elkötelezését: orando et laborando – imádkozva és dolgozva élte meg hitét. Ezért bizonyosak vagyunk afelől, hogy elmenetelével nem a halál aratott, hanem az örök ünnepbe, az igazi Krisztus-közelbe, a mennyei hajlékba hívta haza Adorján Gusztávot teremtő Istene.
Jó szívének meg kellett állnia, hogy ezután már ne következzen más, csakis Isten jósága és annak kiteljesedése őfelette. Gazdag és sokakat gazdagító életéért hálát adva, kedves énekével valljuk mi is:
„Ki Istenének átad mindent, bizalmát csak beléveti,
azt csudaképpen őrzi itt lent, ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett, az nem fövenyre épített.” (RÉ 274:1)
Legyen áldott a Szentháromság, egy, igaz Isten Adorján Gusztáv főgondnok, kórházi főigazgató áldozatos életéért és szolgálatáért! Ámen.
Debrecen, 2020. november 11.