„Az élettörténetek írják be a dallamot a szívekbe”

Lelkész, népdalénekes, népdalgyűjtő, bábszínész. Kinek tartja magát: elsősorban lelkésznek vagy kultúraművelőnek?
A kultúrát és a hitet nem lehet elválasztani egymástól. A kultúra az ember látható és láthatatlan ruhája – ahogy az ember mozdul, ahogyan húzza a lábát vagy előreszegi a nyakát, amilyen szókinccsel bír, ahogy a fogalmakat értelmezi, ahogy öltözködik, játszik vagy énekel, ahogy szeret, ahogy az Igét értelmezni tudja, amilyen az írása, a munkája gyümölcse – mindez örökölhető és tanulható. A kultúra, a művészet valamiféle egyensúlyt teremt az elmélet és a szív között, olyasmi, ami megtölti mindkettő zsákját, és tudjuk, hogy minden zsákból csak azt lehet kihúzni, ami benne van. Az ősi zsák fonalai hittel vannak átszőve, Jézus nem változik, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. A magyar népművészet olyan színtiszta józanságot és igazságkeresést őrzött meg, a „hogyan”-t, amely nélkül nem lehet magyar közösséget fenntartani. Ez nem magyarkodást jelent, hiszen nagy tisztelője vagyok a más kultúrák tiszta forrásainak, zenéjének, szőtteseinek, hanem áldásként érzem a magyarságom ajándékait.

Nagy példaképem Fülep Lajos lelkész, esztéta, bár ezek a címek nem jelzik eléggé emberi nemességét és megfoghatatlan egyéniségét. Ő mondta azt, hogy a formától elválaszthatatlan a jelentés, miközben a formán dolgozunk, a jelentés formálódik. Gyönyörű szép, és kimondhatatlan hálával tölthet el bennünket, hogy a jelentést Isten Lelke formálja, és mi ebben közreműködhetünk, ha Isten alkalmasnak talál bennünket erre. A keresztyén kultúra egész eszköztára átitatódik kegyelemmel, bűnbánattal és bűnbocsánattal, majd a Szentlélek eszköztárával és gyümölcseivel, hogy a szeretet tökéletesedhessen benne. „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt” – írja a filippieknek Pál. Ez az indulat indítja be az ember kultúráját a testi-lelki építkezésbe önmagán bévül és kívül, a Szentlélek erejével és nem a magunkéval.

Olvastam egy korábbi interjújában, hogy kollégák is lehettünk volna, hiszen újságírónak készült, elvégezte Pozsonyban az egyetemet, de rájött, hogy semmi köze a marxista filozófiához, ezért elvégezte a teológiát. Hogyan érintette meg a lelkészlét hivatása?
A kerülőutaknak vannak áldásai, épp ezeken tanuljuk meg, hogy mi az utunk és Ki az utunk. Ilyenkor tanulható meg, hogy mi a szent, mit szánjunk oda, mit áldozzunk fel és mit ne „dobáljunk a disznók elé”. A felvidéki magyar ember nem felejti el kiszolgáltatott helyzetének nyomorúságait, tanulságait és felelősségét, bármilyen szakmája vagy hivatása van. A lelkészi hivatás pedig az ember belső ügye, elhívatása, és nem az akarása. „Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem” – írja a zsoltáros.

Ma főként gyermekekkel foglalkozik, bábszínházat rendez és lelkész a Révkomáromhoz közeli Hetényben. Meséljen kicsit a gyülekezet életéről!
Hetény ősi magyar falu, húsz éve élünk itt, lelkipásztor férjem, Palcsó Attila mellett beosztott lelkészként végzem a szolgálatomat. Itt még erős a magyar közösség, annak ellenére, hogy a szocialista realizmus és a második világháború utáni kitelepítés hatalmas értékrombolást okozott. A Felvidéken a kitelepítést nem felejtette el a nép, és nagyon is fontos, hogy ne felejtse el, mert eltakarították közülünk a nép „nemességét”; aki maradt, arra olyan megnyomorító démon telepedett, amelynek terhe még ma is érződik. Azóta is alig bírjuk követni és nevén nevezni a sorra ránk telepedő társadalmi nyavalyákat. Az igehirdetésnek és a hitvalló közösségnek ma is a lelket megtartó és megerősítő feladata van. A bábszínház, a népmese, az éneklés is egy fajta igehirdetés.

Lelkipásztor férjem az egyházközség, a lelkészi hivatal vezetése és a lelkészi teendői mellett az elmúlt években több nagy jelentőségű szolgálatot is vállalt a gyülekezettel közösen, mint például a teljes templom és környezetének felújítása, a műemlék szószék restaurálása, a gyülekezeti ház rendbetétele. Az elmúlt években teljesen új, helyi magyar református óvoda és bölcsőde is épült. A hetényiek különféle lelki adományokban bővelkednek, például női buzgóságból ruhát gyűjtenek a rászorulóknak, karácsonyi ajándékot készítenek az időseknek, Igéket varrnak, együtt művelik a gyülekezeti szőlőt is, felsorolni lehetetlen az odaszánt testi-lelki munkát. Hitoktatóként a pedagógusok munkatársa is vagyok, nagyon büszke vagyok az iskolánkra. Igyekszem alkotó gyülekezeti gyermekmunkát végezni, gyermekbábcsoportot, énekkart irányítani. Egyik legfontosabb tevékenységemnek tartom a segítő beszélgetést és a házi bibliaórák megtartását. Nagyon sokat tanulok az idős hitvallóktól.

Előadóművészként bejárta egész Európát és a tengerentúlt. Népzenei gyűjtéseit egyetemistaként kezdte a Zobor-vidéken Ág Tibor népzenekutató mellett, majd Felső-Gömörben folytatta. Iskolái néptánccsoportjaiban táncolt, majd sokat énekelt. Mit érez, amikor felhívják azzal, hogy „kedves Gyöngyi, hálásak vagyunk a munkájáért, ezért szeretnénk kitüntetni”?
Megtisztelve érzem magam és sorra eszembe jutnak olyan egyéniségek a környezetemben, akik nálam jobban megérdemelnék a díjat.

Hosszú évek óta gyűjti és tolmácsolja a népdalokat. Mely vidékek kincsei állnak önhöz a legközelebb?
Gyönyörködöm a Zobor vidéki zenében, a gömöri hagyományőrzőim, a berzétekőrösi népdalkör számára készülő gyűjtéseim feldolgozásában, és a hetényiekében is. Nagyra becsülöm őket, és ízelhetem a tájszavak dallamát, a hangok különös színét, az „í”-ket és zárt „e”-ket, a nyitott „a”-kat, az írásbeliség előtti hagyományt. Gyűjtöm a szavakat, a szófordulatokat, és örülök ezek gazdagságának. Még kellene egy évtized, hogy lejegyezhessem mindazt, amit már feljátszottam, és amit még összegyűjthetek a lelki hagyatékból, Bibliákba jegyzett sorokból, imádságokból és abból a néhai életmódból, amelyet még nem zavart össze a ránk zúduló kor hordaléka.

Virágének, históriás ének, népének, világzene vagy zsoltárok, egyházi énekek?
A népdalnak köszönhetem, hogy olyan imádságos lelkű emberekkel találkoztam, akik művészi eszköztára ősidők óta letisztult, virágmintás szőttese az imának. Bibliai történeteket hallottam megénekelni, olyan intim, mély imádságokat, amelyeket csak az elődök hitének mélységeire és magasságaira való tudatlan emlékezés segíthet kibuggyantani az ember száján. A hit szavakkal, énekkel és cselekedettel is kifejezhető, akár egy mintázott cseréptányérral vagy egy jól bekapált sor kukoricával is. Kötelességem továbbadni azt, ami tőlem telhető. Jakab írja: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak."

Azt mondta valaki, hogy Écsi Gyöngyire illik a mondás: „A jó pap holtig tanul!” Sokrétű munkássága mellett arra is szakított időt, hogy zeneterapeutának készüljön.
Minden lelkészre a folyamatos tanulás jellemző. Az igehirdetésre való készülés nem egy vagy két nap, hanem életmód. A társadalom folyamatos változása is olyan feladatok elé állít, amelyekre nem lehetünk eléggé felkészülve. Kis szeletkéit bírom csak követni, amelyekre elhívásom van. Pál írja, hogy a kegyelmi ajándékok és szolgálatok között különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz, azért adatik, hogy szolgáljunk vele. Mentálhigiénét és művészetterápiát tanultam, mert szükségét éreztem a mindennapi munkámban.

Sokat halljuk, hogy a mai digitális világban a kultúra is átformálódott. Ön a sokoldalú művészi képességeit bábos előadóművészként is kamatoztatja, kétszemélyes meseszínházában a zenének, a szónak, a mozgásnak és az alkalmazott eszközöknek egyforma súlyuk, szerepük van. Népi bábjátékaival, mesefeldolgozásaival a legkisebbeket és a felnőtteket egyaránt elbűvöli. Meséi nem csak a legkisebbekhez szólnak, a felnőtt társadalomnak is hordoznak üzenetet. Mit tapasztal a Felvidéken, vevők még a magyar mesemondásra a gyerekek?
A gyermek arra vevő, amit hitelesnek hall. Bárki kipróbálhatja, hogy elmesél egy háborús karácsonyi történetet, például ami Irénke néniéknél történt 1944-ben, amikor az orosz hallgatózott az ablak alatt, és velük dúdolta a Csendes éjt. A gyerekek ki vannak éhezve a családtörténetekre, a megtörtént, valaki által megtapasztalt élethelyzetekre, gyakran azzal fogadnak az osztályban: „Gyöngyi néni, meséljen!” Tudni akarják, hogyan haltak meg a gyerekek a régi időkben, hány napot bírtak ki éhen a Don-kanyarból hazagyalogolók, és hol van a kutyamennyország. Bárcsak többet mesélnének nekik a nagyszülők, mert a gyerekek kíváncsiak, okosak, vágynak az igazságra! Amikor mesélek, egy pisszenés sincs az osztályban, mindegy, hogy hányadikban vagyunk. A „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltár tanulásakor például az élettörténetek írják be a dallamot a szívekbe. A népmese dimenziókon túli röpte pedig egyenesen őket emeli fel abba az életérzésbe, amelynek megértésére és megélésére nincsenek elég jó szavak. A báb lélektani-pedagógiai jelentőségét sem kell méltatni. Nálunk nagyon komoly gyermekmesemondó mozgalom van. A felnőtt számára gyakran többet jelent a mese, mint a gyermek számára, hiszen a népmese eredetileg nem gyermekműfaj. Gyakorta előfordul, hogy egy meseelőadás után a szülő vagy nagyszülő jön hozzám beszélgetni, nagyon komoly kérdésekkel.

Itthon sok gyülekezetből hiányoznak a fiatalok. Hogy van ez Hetényben?
Úgy érzem, hogy a gyermekeket és a fiatalokat sokkal jobban kell szeretnünk, mint amennyire felkészültek vagyunk erre, mint amennyi időt szánunk rájuk. Az önfeledt, alkotó, örömszerző játék az, amit alapként adni kellene a gyermekeknek. A játszó gyerek tapasztalja meg az önfeledt örömöt, az alkotás szabadságát és a közösséget. Ezért vannak a gyülekezetben bábcsoportok, éneklőcsoportok, betlehemezés, bibliaversenyek, rajzpályázat. Gyerekre, felnőttre egyformán érvényes egyik dicséretünk sora: „Hagyj egyszerűvé válni, s előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.” Nem érzem, hogy a fiatalsággal gond lenne, az évtizedek alatt felnevelkedett ifi igazi segítség a gyerektáborokban, és igényt tart a felnőtt-bábcsoportra is. A presbiterek között is vannak fiatalok. Úgy érzem, hogy inkább mi, felnőttek nem bírjuk a tempót. Tudok vívódni a mulasztásaimon, mert ötletem, elképzelésem tengernyi, de a megvalósítás lassú.

Szinte megállíthatatlanul, állandóan közösségben mozog: gyülekezetben, fesztiválokon, gyermekek körében. Mit csinál Gyöngyi, a mesemondó, az énekes, a bábszínész, a lelkész, amikor hallgat?
Egy egyórás nyilvánosságot sokórás mély csend előz meg tanulásban, egyedüllétben, de nem magányban, imával, földdel, fával, fűvel, folyóval. Háziasszonyként pedig sütök-főzök-takarítok, kertészkedek. Anya és nagymama is vagyok, és ez a legszebb szerepkör.

Miként befolyásolta életüket a koronavírus-járvány? Mi változott a gyülekezet életében, és hogyan befolyásolta az ön előadóművészi munkáit? Milyen megküzdési formák, kapaszkodók adhatnak erőt az embernek?

A Prédikátor azt mondja, hogy mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt, a hallgatásnak és a beszédnek is. Ez az időszak alkalmas az elcsendesedésre. A járvány ideje a korábbi századokban a lelki összefogással járt, még több imával, még több lelkigondozással. Most is ezt kell tennünk. Épp a kultúránk az, amely eszköztára lehet a képzeletnek és az alkotóerőnek.
Nagyon fájdalmasan érintette a gyülekezetet, hogy a korlátozások miatt hetekre-hónapokra száműzettek a templomi alkalmaink. Ezzel együtt kellett élnünk, de számos módja van annak, hogy a templomon kívül is alakuljanak bibliás közösségek, imádkozzanak a hívek, vagy receptkönyveket írjanak, metélt tésztát készítsenek, ha úgy tetszik, ezt senki sem tilthatja meg. A gyerekeknek online zsoltáréneklő vagy bibliaversenyt szervezhetünk, kézzel írott bibliát rajzoltathatunk. Kereshetjük és találhatjuk az Istent, „mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” – olvassuk Az apostolok cselekedeteiben, és ebből a közösségből nem zárhat ki bennünket senki és semmi