Az elfelejtett vértanúk

1849. augusztus 13-án a magyar honvédsereg Görgei Artúr vezetésével letette a fegyvert az oroszok előtt Szőlősnél, Világostól nem messze. Az általa vezetett hadsereg tisztikarát és legénységi állományát nagyjából tíz nap elteltével adták át az osztrák csapatoknak. Ez idő alatt, aki csak tehette, megszökött.

A későbbiekben I. Miklós cár a fiát, a későbbi II. Sándort küldte el Bécsbe, hogy győzze meg Ferenc Józsefet, kegyelmezzen meg a tábornoknak. Úgy gondolták, ha a „főbűnösnek” megbocsátanak, akkor a többi tisztet sem fogják súlyosabban büntetni. Tévedtek, az ifjú uralkodó a cár és Paszkevics herceg – az orosz intervenciós csapatok főparancsnoka – tanácsa ellenére sem gyakorolt amnesztiát. Görgeinek megkegyelmezett, de a megtorlás nem maradt el.

A világosi fegyverletételt követően a maradék magyar seregtestek is megadták magukat, utolsóként, augusztus 25-én Kazinczy Lajos honvédezredes hadosztálya Zsibón. Emellett az erődök katonái is beszüntették a harcot, egyedüli kivételt Komárom jelentett, ahol a tizenötezer védő Klapka György vezetésével csak október 2-án kapitulált, ezzel pedig mindenfajta katonai ellenállás megszűnt. Ezt megelőzően Julius Jacob von Haynau császári táborszernagy, az Itálián kívüli csapatok főparancsnoka szeptember 1-én bejelentette: „A magyar forradalom bevégződött.” A „bresciai hiéna” néven elhíresült Haynau hozzálátott a megtorlások levezényléséhez. Az altisztek és közkatonák „kegyelemben” részesültek, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy mindenféle eljárás nélkül besorozták őket a császári hadseregbe, ez összesen 40-50 ezer honvédet érintett, akiket külföldre vezényeltek. A tiszteket, leginkább a korábban a császári seregben szolgálókat, valamint a politikusokat és a közigazgatás vezetőit egyaránt hadbírósági eljárás alá vonták.

1849. október 6-án, a bécsi forradalom évfordulóján Aradon kivégeztek tizenkét honvédtábornokot és egy ezredest, illetve Pesten az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost. A honvédtisztek közül négyet agyonlőttek, kilencet pedig felakasztottak. A volt miniszterelnököt is fel akarták akasztani, de mivel a kivégzés előestéjén a felesége által becsempészett tőrrel felsértette a nyakát, inkább a kivégzőosztag elé állították. A történelmi emlékezetben ők a tizenhárom aradi vértanú, valamint Batthyány Lajos az első független magyar kormány mártírja. Haynau vérengzésének áldozatai között azonban vannak olyanok is, akikről kevés szó esik. Hruby Gyula, Murmann Sámuel, Lenkey János és Ludwig Hauk is az életükkel fizettek a szabadságharc eszméiért.

Hruby Gyula volt a Világos utáni megtorlás első áldozata. A huszonhárom éves huszár őrnagyot 1849. augusztus 20-án Temesváron végezték ki, egy héttel a fegyverletétel után. Hruby cseh családból származott, Magyarországon született, német anyanyelvű római katolikus honvédtisztként csatlakozott a szabadságharchoz testvérével, Károllyal együtt. Amikor a magyar csapatok a császári-királyi erőkkel kerültek szembe, Károly kilépett a szolgálatból, ő azonban maradt. Mivel nem sok tapasztalt tiszt állt rendelkezésre, hamar feljebb jutott a ranglétrán. Kapitányi kinevezését Görgeitől kapta, aki megbízhatónak és alázatosnak tartotta. Később Klapka György léptette elő őrnaggyá. A szabadságharc végéhez közeledve Szegeden találjuk betegen, azonban a császáriak közeledtével a várost kiürítették, így ő is útnak indult. Hrubyt a Temesvárra vezető úton fogták el osztrák lovasok. A Bega menti városban a rögtönítélő bíróság halálra ítélte, ahogy Murmann Sámuel nemzetőr őrnagyot is, akit öt nappal később végeztek ki. Murmann soproni születésű magyar evangélikus családban született, a Sopron városi nemzetőrség parancsnoka volt, részt vett a Jellasics elleni harcokban, illetve Arad és Temesvár ostromában is. Eközben Aradon augusztus 22-én, harminchatodik születésnapján kivégezték a német származású, arisztokrata Ormai Norbert honvédezredest, az első aradi vértanút, a honvéd vadászezredek főfelügyelőjét. Ormait 1840-ben Galíciában egyszer már letartóztatták összeesküvés vádjával, majd 1847-ben felségsértés miatt tizennégy év várfogságra ítélték. A Batthyány kormány kegyelmet adott neki, majd csatlakozott a honvédséghez. Hamar bizalmi emberré vált, Kossuth segédtisztje lett, valamint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke.

A vértanúk hosszú sorát Hruby nyitotta meg, ám nem az aradi tizenhárom zárta le. A már említett Kazinczy Lajos, az író, költő, nyelvújító Kazinczy Ferenc legkisebb fiaként Széphalmon látta meg a napvilágot 1820. október 20-án. Bensőséges, szerető családi környezetben cseperedett, neveltetésére különös figyelmet fordítottak, így került 9 éves korában a sárospataki református kollégiumba, ahol kiváló teljesítményt nyújtott. 1831-ben a kolerajárvány következtében elvesztette édesapját, és a család anyagi helyzete is megingott. Így került katonai pályára a fiatal Lajos, akit a tullni utásziskolában képeztek ki. Tehetségére hamar felfigyeltek, főhadnagy, illetve hadosztály-segédtiszt lett belőle, de előmenetelét így is lassúnak érezte. A fiatal tisztekhez hasonlóan a szórakozásban kereste a kiutat, azonban hamar eladósodott. Anyagi helyzetét váltóhamisítással próbálta rendezni, de lebukott és távoznia kellett a seregből. Ezt követően hazatért Széphalomra, ahol tiszteletbeli szolgabíró, majd táblabíró is lett. A forradalom híre itt érte, ekkor lépett be a honvédseregbe. Ettől kezdve katonai pályája folyamatosan felfelé ívelt, és ezredesi rangban, egy hadosztály parancsnokaként tette le a fegyvert az oroszok előtt Zsibónál augusztus 25-én. A cári csapatok átadták a császári hatóságoknak, akik szeptember elején Aradra vitték, kihallgatása október 1-én kezdődött. Kazinczy őszintén, részletesen számolt be tevékenységéről, nem titkolt el semmit. Tiszttársai október 6-i kivégzése után taktikát váltott, védekezése során arra hivatkozott, hogy beosztottként cselekedett mindvégig, nem önálló parancsnok volt. A bíróságot azonban nem győzte meg, önálló seregvezénylőként halálra ítélték, amelyet 1849. október 25-én az aradi erőd sáncárkában hajtottak végre – Kiss Ernőhöz, Dessewffy Arisztidhez, Lázár Vilmoshoz és Schweidel Józsefhez hasonlóan agyonlőtték. Sírjának helye azóta is ismeretlen.

Hasonló tragikus sors várt Lenkey Jánosra, akit ugyan elítéltek Aradon, de a büntetést már nem hajtották végre, mert a tábornokon eluralkodott az őrület. Elborult elmével, fogságban hunyt el. Testvére, az ugyancsak bebörtönzött Lenkey Károly ezredes elmondása szerint fűtetlen, sötét szobában, az őrök kegyetlenségei miatt összetörten, minden ápolás nélkül töltötte napjait, majd hunyt el 1850. február 9-én.

A halálraítéltek sorsában osztozott Ludwig Hauk osztrák származású honvéd alezredes is, bár az ő ítéletét csak 1850-ben hajtották végre. A bécsi forradalom alatt az Elit Gárda őrnagyaként szolgált, ezért 12 év várfogságra ítélték távollétében. Magyarországra menekült, és Bem József mellett szolgált az erdélyi „expedíciós hadtesttel”. Részt vett a Temesi bánság felszabadításában. A fegyverletétel után Pestre próbált menekülni, de elfogták. Aradon ítélték kötél általi halálra, 1850. február 19-én végezték ki, így ő volt az utolsó aradi vértanú.

Végül egy kevésbé tragikus esetről is megemlékezünk. Gáspár András vezérőrnagy pere is Aradon zajlott a tizenhároméval egyetemben, őt azonban „csupán” tíz év várfogságra ítélték, és 1850-ben kegyelmet kapott. Ítéletében közrejátszott, hogy a Függetlenségi nyilatkozat kiadása után nem volt hajlandó a császári csapatok ellen harcolni, valamint az, hogy a fiatal Ferenc József herceg egyik lovaglótanára volt. Gáspár így emlékezett vissza kivégzett tiszttársaira:

„Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most: mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla.

Akik látták őket az utolsó útjukon, azt mondották, hogy a kísérő katonaság lógatá a fejét szomorkodván; de a hős hadfiak mindannyian büszke daccal menének. Úgy mesélik, hogy Damjanich még élcelőde is folyvást. Isten nyugosztalja, mert a magyar hazának nem vala több ily nemes bajnoka, mikor e tizenhárom nemes lángoló mécsese kialuva.

Én napokig úgy éreztem magamat, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük.”