Amíg ez a teremtett világ térben és időben létezik, addig minden év az élő Ige, Jézus Krisztus kegyelmes szeretetének éve lesz – hangsúlyozza Hajdú Zoltán Levente, az élő Ige évét szervező missziói szolgálat vezetője. Az esztendő végéhez közeledve számba vettük a most befejeződő tematikus év eredményeit, kihívásait és ajándékait. A szervező lelkipásztorokkal, Császár-Harangozó Dórával, Varga Emesével, Strifler Zoltánné Csöngedi Nikolettel és Právetz Anikóval, valamint a velük együtt dolgozó szolgálatvezetővel, Hajdú Zoltán Leventével beszélgettünk.
Az egy év alatt lezajlott események közül melyik volt a kedvence és miért?
Császár-Harangozó Dóra: Nekem az októberi Országos Katechetikai Konferencián megtartott műhelyfoglalkozásunk volt a legkiemelkedőbb, ahol az egyik első kérdésünk az volt a csoportnak, hogy mikor, hogyan találkoztak az élő Ige évével. Valamiért az ő válaszukból esett le nekem, hogy mennyi minden történt az év során, és hogy mindaz a sok munka nem volt hiábavaló – sokaknak sokat jelentett.
Varga Emese: Ha ilyen hosszú időt kell átívelnie a gondolataimnak, a legközelebbi események a legintenzívebbek. Így egy olyan alkalmat emelnék ki, amely tökéletesen megmutatta, hogy mi volt a célunk az élő Ige évével. Nem új programokat akartunk ugyanis kitalálni, hanem a meglévő gyülekezeti és egyházi életet még inkább az élő Igével áthatni. November végén volt a Tatai Református Egyházmegyében az évenkénti női csendesnap. A fókuszba az élő Ige került. Személyesen tapasztalhatták meg a résztvevők, hogy ez az Ige ma is vitalizál, beszélgetéseket indít és feltölt bennünket.
Csöngedi Nikolett: Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert sok kedves esemény volt, ami a szívemhez nőtt. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két eseményt szeretnék röviden megemlíteni. Az egyik a Református Egyházi Napok Dunántúl (REND), amely azért is vált az egyik kedves alkalmammá, mert a koordinátori csapattal kiszálltunk és együtt szolgáltunk. A másik pedig nem is esemény, hanem egy pályázat volt az ősz folyamán: a református iskolákban tanuló diákoknak, valamint hittanoktatóknak, vallástanároknak és lelkipásztoroknak hirdettünk meg egyfajta kreatív pályázatot Él az Ige! címmel. Kicsit a gyermekemmé is vált ez a pályázat… Nagyon szerettem benne dolgozni, szolgálni.
Právetz Anikó: Ha visszagondolok erre az évre, mosoly van az arcomon, mert úgy érzem, hogy nagyon sok eseményben, alkalomban volt lehetőségünk az élő Igével, Krisztussal találkozni és befogadni azt a csodát, hogy Krisztus ma is él és ma is munkálkodik! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Isten jelenvalósága csak a régmúlt időkhöz kötődik, holott Krisztus pontosan ugyanúgy jelen van a XXI. században és a mostani keretek, körülmények között is. Nekem ehhez a csodához kötődik az október 26-i Az Élő Ige Napja rendezvény, amely éppen ezt szerette volna láttatni: a mai kor eszközein, lehetőségein keresztül is találkozhatunk ővele. Így csodaként tekintek arra, hogy egészen új formában valósulhatott meg ez a találkozás: egy központi helyszínen, interneten közvetített formában, amelyen keresztül bárki csatlakozhatott. Van még egy élményem, ami ehhez a naphoz kötődik, ez pedig nem más, mint az, hogy ezen az eseményen a teljes projektcsapat együtt szolgálhatott, ami elmondhatatlanul felemelő volt számomra! Végigkoordináltuk ezt az évet, rengeteget egyeztettünk, megbeszéltünk, tevékenykedtünk, egy-egy eseményen sikerült is néhányunknak közösen szolgálnia, de Az Élő Ige Napja volt az évben az egyetlen olyan alkalom, ahol mind a négyen egyszerre szolgáltunk együtt. Csodálatos élmény volt!
Mik voltak a kihívások a szervezéssel kapcsolatban?
Császár-Harangozó Dóra: Azt gondolom, mindannyian törekedtünk arra, hogy a munkamennyiség arányosan legyen elosztva, ne terheljük túl egyikünket sem – ennek az átgondolása, megszervezése, figyelemmel kísérése kihívást jelentett.
Varga Emese: Február elején alakult meg az a négyfős munkacsoport, amely projektként koordinálta a tematikus évet. Akkor azt gondoltuk, a legnehezebb feladat az számunkra, hogyan vegyük át a megkezdett munkafolyamatokat, aztán kirobbant a kegyelmi botrány. A felbolydult egyházi légkörben szembe kellett néznünk azzal, hogy a gyülekezetek, szolgatársak, szervezetek óvatosabbak a fentről jövő kezdeményezésekkel kapcsolatban. Mégis bátran kapaszkodtunk az amúgy is fentről alászálló, testet öltő Igébe, a mi Urunk Jézus Krisztusba, aki nem szorul védelemre. Őt képviseltük, őt hirdettük mi is.
Csöngedi Nikolett: Általánosságban – ha a tematikus év eseményeink a szervezésére gondolok – az a válaszom, hogy mindenhol más kihívásokkal szembesültünk. Volt, ahol inkább a kapcsolatteremtés volt a nehézkes, volt, ahol a partneri együttműködésre kellett nagyobb hangsúlyt fektetnünk. Ha konkrét eseménnyel kapcsolatban akarom a kihívást megfogalmazni, akkor az időt mint kihívást tudom megnevezni. A REND-nél például jó lett volna még több időt jelen lenni abban a szűk három napban, a pályázatnál pedig szűkös volt az időnk mindennek a lebonyolítására – felhívás, tájékoztatás, pályaművek elbírálása, ünnepélyes átadó megszervezése.
Právetz Anikó: Az egész év során talán az emberek elérését éreztem a legnagyobb kihívásnak. Ott volt bennünk – hiszem – az Istentől megkapott cél, lehetőség, bennünk volt a lelkesedés, de újra és újra azzal kellett szembesülnünk, hogy nehezen érjük el azokat, akik – hitem szerint – ebben az évben ránk is bízattak. Nehezen jutottak el információk, lehetőségek az egyházi, gyülekezeti közösségekbe, így több esetben, bár mi nagyon lelkesek voltunk egy-egy tevékenységgel kapcsolatban, az mégsem jutott el az emberekhez úgy, ahogyan szerettük volna. Több alkalommal úgy éreztük, hogy falakba ütközünk. Éppen ebből a tapasztalatból fakad az, hogy időnként kihívás volt egy-egy ügy, esemény, lehetőség kapcsán igazán lelkesnek, egyúttal lelkesítőnek maradni. De közben ebben csodamegtapasztalásom is van: amikor én voltam elcsüggedve, akkor mindig akadt a csapatban olyan, aki lelkesíteni tudott, és azt érzem, hogy ez fordítva is így volt, tehát ha más csüggedt el, akkor én igyekeztem lelkesítő maradni.
Milyen következtetéseket vontak le a tapasztalatok alapján?
Császár-Harangozó Dóra: Egészen biztos, hogy mindannyian rengeteg hasznos gyakorlati tapasztalatot szereztünk az év során, mégis úgy érzem, hogy van egy, ami elsőként fog mindig az eszembe jutni: Isten bármit tud használni. Minden képzeletet felülmúlóan avatkozott be az egyház életébe, és rámutatott arra, amit többször is olvasunk a Jelenések könyvében: tudok a te dolgaidról. Ilyen az, amikor egy tematikus éven keresztül is láthatjuk: él az Ige.
Varga Emese: Az egyházunk különböző szintjei és területei nem ugyanolyan dinamikával mozdulnak. Több mint száz gyülekezet pályázott evangelizációs alkalmakra, több mint száz kapcsolódott be az országos imaláncba, több mint kétezer ember nézte meg Az Élő Ige Napja közvetítését. Szép számok, de merre mozdultak a többiek? A számoknak nem a statisztikák miatt kellene nőni, hanem hogy felismerjük, hogy közös küldetésünk van, közösen, egymást segítve kell előre haladnunk.
Csöngedi Nikolett: Szeretek tisztázott keretek között élni, szeretem látni, hogy „meddig ér a takaró”. Újra és újra megerősödtem abban, hogy mekkora biztonságot ad az életünk szervezésében – és ebbe a magánéletünk és a szolgálataink is beletartoznak –, ha meghatározott keretek között mozgunk. A tematikus év szervezésében, eseményeinek a lebonyolításában is ezt látom: fontosak a letisztázott határvonalak, a kommunikáció, főleg abban az esetben, ha többen szolgálunk együtt. Szerintem nálunk ez szépen működött, illetve igyekeztünk mindig megújulni ebben is.
Právetz Anikó: Én mindig is „csapatjátékos” voltam, és ez az év újra megerősítette bennem, hogy csapatban szolgálni micsoda ajándék. Sőt, bátor leszek kimondani: egyedül, magányos farkasként szolgálni nem is lehet! Az Isten csodálatosan osztotta szét ajándékait az emberek között. Van, amit én kaptam tálentumként, és van, amit más. Ez összeadódva valami olyan csodálatosat hoz létre, amit megtapasztalva csak döbbenten állok – az év végén is. Sok minden van, amiben én gyengébb vagyok, vagy amit én nem tudok, de a másik könnyen el tudta végezni, meg tudta oldani. Nem egyszemélyes harc az, amit vívunk – legyen szó a személyes életünkről vagy a szolgálatról –, hanem közösségi lét, közösségi cselekvés. Ha lelki testvérek vagyunk azokkal, akikkel közösségben vagyunk, jelen esetben közösségben szolgálunk, akkor ebben a közösségben felismerhetem azt, rácsodálkozhatom arra, hogy mindaz, amit én esetleg szégyellnivaló hiányosságnak gondoltam, az mind jelen lévő ajándék, csak nem nálam van, hanem a másiknál. Ez az év erről is szólt: összeadtuk mindazt, amit Istentől ajándékba kaptunk.
Volt-e az életükben olyan mozzanat, amelyben érzékelték az élő Ige munkálkodását?
Császár-Harangozó Dóra: A legfrissebb ilyen élményem, amikor egy-két hete áhítatot tartottam az egyik jánosi Ige alapján a világosságról. Elmeséltem egy idős bácsival folytatott beszélgetésemet a csoportnak, ahol az a jó tanács hangzott el, hogy amikor úgy érzem, valakivel kapcsolatban látok valamit, akkor jusson eszembe, hogy Isten nem azért gyújt világosságot a fejemben róla, hogy megítéljem, hanem hogy imádkozzam érte. Erre buzdítottam én is azon a délutánon mindenkit, majd este, amikor imádságban végiggondoltam a napomat, a találkozásomat egy régi barátnőmmel, rájöttem, hogy hozzám is szól személyesen az Ige, és azt várja tőlem Isten, hogy imádkozzam ezért a barátnőmért.
Varga Emese: Nem is egy! Négyen dolgoztunk ezen a tematikus éven, kiegészülve a csapatunkat összefogó vezetővel, Hajdú Zoltán Leventével. Számomra ez a csapat időközben nem munkatársi közösséggé, nem baráti társasággá vált, hanem lelki testvérek lettünk. Együtt imádkoztunk, együtt tervezgettünk, egymást nem túlterhelve osztottuk fel a feladatainkat úgy, hogy közben mindenki a fő szolgálati helyén is ellátta a rábízott dolgokat. Sokszor értetlenül álltam, hogy hogyan bírjuk ezt. A válasz egyszerű: nem öten, hanem hatan voltunk a csapatban! Mindig hívtuk, mindig kértük a segítségét, és Ő mindig jelen volt.
Csöngedi Nikolett: Számomra az egész tematikus évben való szolgálat az élő Igének, Jézus Krisztusnak a csodálatos és néha kifürkészhetetlen munkája volt. Nem is használnék múlt időt, hiszen ez folyamatos, véget nem érő. Az, ahogyan ebbe a szolgálói csapatba kerültem, az, ahogyan ezek a szolgatársi, baráti kapcsolatok formáltak, az, ahogyan a szeretet megannyi arcát láthattam, mind-mind hatással voltak és vannak ma is rám. Újra és újra megerősödhettem abban is, hogy Jézus mennyire csodálatos és hatalmas. Mennyire szeret bennünket, mennyire szereti ezt a néha bukdácsoló református egyházat, és mennyire nagy erőforrásunk lehet az, hogy győztes ügy az övé, és mi ebben a győztes ügyben harcolhatunk. Hiszem, hogy ez sem véletlen, ebben az évben teljesedett be ugyanis Jézus ígérete a személyes életemben is: első gyermekünk hat év várakozás után Isten kegyelméből megérkezett erre a világra. Igazi „élő igés baba”, ahogyan az egyik szolgatársunk hivatkozott rá. És nem csak a tematikus év szempontjából az…
Právetz Anikó: Sablonosnak tűnhet a válasz, de közben elképesztően erős megtapasztalások vannak mögötte: az egész eddigi életemben jelen volt munkálkodó szeretetével Isten. Ha mindazokat az élményeket leírnám, amelyek most eszembe jutottak, egy sorozatot lehetne kiadni belőle. De talán a legcsodásabb mind közül az a vezetés, amellyel Isten egészen határozottan, számtalan alkalommal a komfortzónámból kimozdítva vezetett engem: ahogyan lelkipásztor lettem, pedig – emberi kicsinyhitűségből fakadóan – menekültem előle, és ahogyan aztán a helyemre kerültem Szóládon úgy is, mint ember, és úgy is, mint lelkipásztor. Ez, a jelenlegi szolgálati helyemre kerülés egy olyan erős megtapasztalás, amely teljes mértékben rámutat arra, hogy az élő Ige, Krisztus ma is munkálkodik. Nem akartam ugyanis Szóládra kerülni, bár ötödéves teológushallgatóként hívás érkezett felém a gyülekezettől és annak lelkipásztorától, Hajdú Zoltán Leventétől hatodéves gyakorlatra. Kézzel-lábbal-szívvel és szájjal tiltakoztam ellene, mert úgy éreztem, hogy kevés lesz oda mindaz, aki én vagyok: a tudásom, a tálentumaim és minden. Végig azt gondoltam, hogy nemet fogok mondani a meghívásra. Aztán amikor érkezett a telefonhívás, amelyik konkrét választ várt, az én előre megfogalmazott, határozott nem válaszom úgy szólt a telefonba: igen. Azóta is meggyőződésem, hogy ez az igen nem az én igenem volt, hanem azé az Istené, aki kész volt pontosan ugyanúgy belenyúlni az életembe, ahogyan megannyi személy életében megtette már a történelemben, és amely, Istentől fakadó cselekvéseket sokszor talán vágyakozva olvassuk a Szentírásban. Isten igent mondott rám, az én életemre, hiszen őáltala mondhatom el ma, nyolc évvel később, azóta is szóládi lelkipásztorként, hogy kiteljesedett a szolgálatom, az életem. Élő Istenünk van! Olyan Istennel lehetünk közösségben, aki ma is aktívan jelen van és cselekszik. És én nem szeretném kevesebbel beérni, mint ezzel a boldog bizonyossággal!
A Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata vezetőjeként hogyan tekint vissza az élő Ige évére és az azt szervező munkacsoport tevékenységére?
Hajdú Zoltán Levente: Már más alkalommal is elmondtam, hogy amikor az egyházunk vezetése 2023 nyarán Sárospatakon döntött arról, hogy milyen címet ad a 2024-es tematikus évnek, illetve a Zsidókhoz írt levélből a vezérigét is kiválasztotta – „Mert Isten igéje élő és ható” (Zsid 4,12) –, akkor nyilván senki nem tudhatta, hogy mit is fog ez nekünk, magyar reformátusoknak jelenteni a gyakorlatban. Egyrészt jelenti azt a társadalmi, és azon belül egyháztársadalmi megrázkódtatást, amit a kegyelmi botrány okozott, de eközben jelenti azt is, hogy gyülekezetek százai mozdultak meg, kapcsolódtak be az országos tematikus kezdeményezésekbe, ahogyan intézmények, egyházi szervezetek is. Megtapasztaltuk, megéltük 2024-ben, hogy felismerhetjük magunkat Isten szeretettervében, méghozzá úgy, hogy nemcsak „haszonélvezői”, hanem aktív cselekvői vagyunk annak a megelevenítő folyamatnak, amelyet lényegileg Isten visz végbe értünk. Az aktív cselekvők között pedig a szívemhez nagyon közel áll az a négy elkötelezett, felelősségteljesen tevékenykedő lelkipásztor, akik az élő Ige évét szervező munkacsoport tagjai voltak. Az a fiatalos kreativitás, az a nehézségeket is áthidaló lelkesedés, az az összekapaszkodó szeretetkapcsolat, amelyet rajtuk, illetve a szolgálatukban megtapasztaltam, olyan emlék marad számomra, amely nem a „vitrinbe” kerül, hanem inspirálóan velem marad, a tematikus évet követően is. Az élő Ige éve, az élő Ige évei nem érnek ugyanis véget! Amíg ez a teremtett világ térben és időben létezik, addig minden év az élő Ige, Jézus Krisztus kegyelmes szeretetének éve lesz. Adja az Úr, hogy úgy tudjunk ebben a nekünk ajándékba adott időben minden napot megélni, hogy cselekvő hitünkkel őt dicsőítve mind többeket és többeket őhozzá vezethessünk!